Sokan ismerik FARKAS IBOLYA szociális testvért, és nem csak Székelyföldön, egy szerzetes életútja ugyanakkor mindig tanulságos fordulatokkal okít. Mennyit számít az Istennel való jó kapcsolat kialakításában, ha a szülőkkel, az édesapával is különösen jó a gyermek viszonya, hogyan vezeti a gondviselés türelemmel a készülő kelengye mellől az Úr szolgálatára a fiatal nőt? Szerzetes nővér, pedagógus, iskolaigazgató is volt, aki kiemeli, hogy Isten nem tolakodott soha be az életébe, hanem az ő ritmusa szerint haladt vele.
Hogyan emlékezik vissza gyermekkorára: már akkor is jelen volt Isten az életében?
Hagyományos katolikus családban nevelkedtem a kommunista falurombolás áldozatává vált szülőfalumban, a néhai Bözödújfaluban. Szüleim egyszerű emberek voltak, nyitottak a szépre, a jóra, a gazdagító emberi, rokoni kapcsolatokra. A vendégszeretet természetes volt házunkban. Ritkán étkeztünk csak magunk. A hozzánk betérőket mindig asztalhoz ültettük. Jobban esett az egyszerű falat is, ha valakivel megoszthattuk. Gyermekkoromra visszagondolva azt látom, hogy Isten természetszerűen volt jelen családunk életében. Emlékszem arra, hogy esténként édesapánkat várva haza édesanyám imádkozni tanított engem és öcsémet. Vasárnap természetes volt, hogy reggeli után készülődtünk, és együtt mentünk a szentmisére. Alig hétévesen voltam elsőáldozó, pár hónapra rá bérmálkoztam. Isten szolgája Márton Áron püspök bérmált. Hétévesen talán fel sem fogtam, mi történt, de biztos vagyok abban, hogy a kegyelem működött bennem. A családi légkör, szüleim gondoskodó szeretete, irántam tanúsított bizalma természetessé, érthetővé tette az Isten jóságáról, szeretetéről szóló tanítást. A jó apaképnek köszönhetően könnyen szólítom Istent Atyának.
Milyen élettörténetek terelték a szerzetesi hivatás felé, és hogyan került a Szociális Testvérek Társaságának vonzáskörébe?
Boldog Salkaházi Sára testvérrel vallom, hogy „különféleképpen zörget az Úr”, mindenkihez személyre szabottan, nagyon tapintatosan közeledik. Mivel Isten a legjobban ismer, ezért jó pedagógiával, a legtalálóbb úton közeledett hozzám.
Gyermekkoromban hallottam, hogy voltak apácák, de már nincsenek. Különleges személyekként maradtak meg bennem. Kamaszkorban láttam, hogy édesanyám szövi a kelengyémet, varrja a gyönyörű kétszemélyes paplant, arról álmodoztam, hogy férjhez megyek, jó feleség, sokgyermekes édesanya és anyósomnak gondos menye leszek hálából, hogy felnevelte számomra fiát, s ezzel véget is vetek a rút anyós történeteknek. Középiskolás koromban először ügyvéd akartam lenni, pártatlanul szolgálni az igazságot. Aztán rájöttem, hogy csak részigazságok vannak, és azért nekem, aki sosem tanultam filozófiát, nem érdemes egy filozófiakönyvet bemagolni a felvételire. Tizenkettedik osztályban egyik oroszórai tapasztalatom nyomán született meg bennem a gondolat, hogy orosztanár leszek. Szerettem az idegen nyelveket, mert már akkor éreztem, hogy általuk gazdagabb vagyok, több emberrel kerülhetek személyesebb kapcsolatba, és a világra is nyitottabbá válok. A másság elfogadását is a családban tanultam meg. Szülőfalumban gond nélkül éltünk együtt többségben katolikusok a kevesebb létszámú unitáriusokkal és reformátusokkal. Szerettük, tiszteltük egymást. Örültünk egymás ünnepeinek. Már akkor éltük, amit Jézus tanított, gyakoroltuk egymás elfogadását anélkül, hogy annak elméletével foglalkoztunk volna. Ezért a hazai örökségért ma hálás vagyok. Ide vezetem vissza az ökumené iránti érzékenységemet, nyitottságomat.
Érettségi után sikeresen felvételiztem Kolozsváron orosz–magyar szakra. A vizsgák előtt és után mindig betértem a Szent Mihály-templomba, mert úgy éreztem, hogy engem, az egyszerű falusi lányt ott valaki jobban ismer, mint én magamat, és ez nyugalommal, belső békével töltött el. Az egyetemi évek alatt fontos esemény történt. Egy gyónás alkalmával meghívást kaptam a plébániai ifjúsági csoportba. Meglepődtem, mert hetedikes koromban úgy gondoltam, hogy végleg kinőttem a hittanórákból, csak énekórára jártam a plébániára. Kíváncsian léptem be a hittanterembe, és elcsodálkoztam, hogy milyen értelmes lányok és fiúk beszélgetnek nagyszerű dolgokról. Attól kezdve rendszeresen jártam. Egyik padtársam által kapcsolatba kerültem a Szent Mihály-templom sekrestyésével, Panni nénivel (csak később tudtam meg róla, hogy szociális testvér, Szeréna testvér, aki az Úristen és hivatása iránti hűsége miatt vállalta a többéves börtönéletet). Nagyon megkedveltem egyszerűségét, talpraesettségét, derűs munkavégzését, szolgálatkészségét, rugalmasságát, nyitottságát a szépre, a Szentlélek indításaira, ragaszkodását a szenthez, az oltáriszentséghez, a szentháromságos Istenhez. Sok fiatal kereste fel őt a sekrestyében, hogy megossza vele problémáját, ugyanakkor irányításával karitatív szolgálatokat is végeztek a városban a tanulás mellett. Vele imádkozva szerettem meg a zsolozsmát. Olyan akartam lenni, mint ő, de úgy tudtam, hogy a szerzetesélet már nem lehetséges. Akkor azt sajnáltam, hogy nem vagyok fiú, hogy papként szentelhessem az életemet Isten és az emberek szolgálatára. Az egyetem elvégzése után Szeréna testvér által kapcsolatba kerültem néhány fiatal, mély lelkületű, kedves lánnyal, akik titokban már fogadalmas szociális testvérek voltak, csak nem beszélhettek róla. Jól éreztem köztük magamat, feláldoztam a hétvégéket – akkor még nem volt szabad a szombat –, hogy találkozhassam velük Brassóban vagy Sepsiszentgyörgyön. Lelki napokon voltunk együtt, amit csak egyszerű találkozónak nevezhettünk. A téli vakációban Nagyváradra is elutaztam, hogy néhány napig találkozzam az ott élő testvérrel, akiről csak annyit tudtam, hogy ő is Istent kereső, szerető, érte dolgozó tanárnő. Lassan érlelődött szívemben az Istenhez tartozás mélyebb vágya. Isten nem tolakodott, nagyon türelmesen haladt velem hivatásom útján, a magam ritmusában. 1986-ban Magyarországon töltöttem egy hónapot (kegyelemként éltem meg, hogy kaptam útlevelet). Ez idő alatt részt vettem életem első nyolcnapos lelkigyakorlatán, amelyet szociális testvér vezetett. Akkor tudtam meg, hogy az otthoni „barátnőim” szociális testvérek. A hónap alatt több programon is részt vettem testvérekkel, és hazautazásom előtt egyik szentmisén sajátos módon érintett meg az Úr a szentírási rész (2Kor 4,7–15) által. Ezt megosztottam a titokban felelős testvérrel, aki aztán a sepsiszentgyörgyi testvérhez irányított. Az 1989-es decemberi események előtt csak virágnyelven beszélhettünk, az elöljáró igazi nevét ki sem ejthettük veszélytelenül. 1987 pünkösdjén találkoztam Sepsiszentgyörgyön az erdélyi kerületi elöljáróval, és a beszélgetés után kaptam meg a Szentlelket jelképező érmet a galambbal. Ez jelentette a képzési időm kezdetét, amit szintén nem nevezhettek meg, de így is éreztem, hogy életem új szakasza kezdődik. Fokozatosan mélyült az Istennel való kapcsolatom. Havonta találkoztam a testvérekkel, évente más helyen vettünk részt, kirándulás címén, lelkigyakorlaton. Csak 1990-ben kerülhetett sor nyilvános lelkigyakorlatra.
1992-ben tettem első fogadalmat és 2000-ben örökfogadalmat. Fogadalmi mottóm: „Téged dicsérjen, Uram, egész életem!” Ez a mondat életfeladatomat, hivatásom és küldetésem lényegét fejezi ki, folyamatosan egyre mélyebb istenkapcsolatra hív. Életem minden pillanatában, imámmal és munkámmal, szolgálataimmal Isten dicséretére törekszem. Hogy miért hívott pont engem, ez az ő szeretetének titka. Én naponta megvallom érdemtelenségem, és reggeli közösségi fohászunkban kérem: „Engedd, Uram, hogy csekélységem és méltatlanságom mellett is készséges eszköze legyek a mai napon a Szentléleknek…” Hogy miért épp a Szociális Testvérek Társaságában törekszem az Istent szolgálni? Tetszik a közösség karizmája, a pozitív életigenlő szemlélet, a családiasság, a bencés és szentlelkes lelkiség, valamint a modernség. Az ősi szerzetesi eszménynek modern formában történő megélése, a válaszadás korunk kihívásaira, ínségeire csak a Szentlélek indításaira figyelve lehetséges. A puszták rejtekéből az élet centrumában lenni, az ima és a munka egyensúlyát megtartani – ebben segít bencés lelkiségünk. Kezdettől fogva tetszett nekem az, hogy jeltelenül is jel lehetek, jelen lehetek a másik ember, a rászoruló számára, és így megtapasztaltathatom vele Isten határtalanul irgalmas szeretetét, aki maga a Szentlélek, a megszentelő.
Pedagógusa és éveken át igazgatója is volt a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Líceumnak. Hogyan került kapcsolatba az iskolával, mi ennek a története? Hogyan élte meg az igazgatói hivatás éveit?
1994. szeptember elsejétől 2022. december elsejéig dolgoztam a Segítő Mária-gimnáziumban. Isten útjai sajátosak. 1991-ben, amikor Lídia testvér által megkérdezték, hogy eljönnék-e Csíkszeredába az induló katolikus gimnáziumba, nemet mondtam. Három évvel később a központi elöljáróval folytatott beszélgetés során ki tudtam mondani, hogy szívesen eljövök kisegíteni a bentlakók nevelésével foglalkozó testvéreket. Nyolcnapos lelkigyakorlatom alatt el is sirattam iskolai tanári pályámat. Szeptember elsején minden megváltozott. Úgy éreztem, mintha csak próbára tett volna az Úr, hogy mennyire ragaszkodom a tanári munkámhoz, amit szeretek. Az akkori igazgató úrral történt első beszélgetés nagyon rövid volt. Megjegyezte, hogy nem kell magunkat lefokoznunk időnap előtt, és hozzátette, hogy pontosan olyan tanárra van szüksége, akinek a munkáját én képes vagyok elvégezni: magyart, oroszt, hittant tanítani, plusz az osztályfőnöki teendők. Nagy kihívást jelentett ez a feladat, annál is inkább, mert egybeesett a csíkszeredai szociális testvéri közösségi élet indulásával. Nem volt közösségi életre konkrét mintánk, csak a hivatásos életünk megélésének eszménye lebegett előttünk. Mivel nem kolostorban élünk, kezdetben öten szerveztük közösségi életünket egy tömbház két lakásában: egyik a földszinten, másik a második emeleten. A tömbházunk lakói kissé furcsán néztek ránk, az öt „fehérnépre”. Az évek folyamán megváltozott ez a viszonyulás. Embert próbáló időszak volt az első év. Isten kegyelme, a Szentlélek kreativitása segített át a nehézségeken, és kíséri azóta is közösségi életünket.
1997 szeptemberében Jakubinyi György érsek megbízott az iskola igazgatásának feladatával. Ez a megbízatás számomra igen komoly szolgálatot jelentett. Már az elején felismertem, hogy csak a Szentlélek kreativitásával, hivatásból lehet végezni ezt a feladatot. Naponta imádkoztam azért, hogy felismerjem minden helyzetben a feladatomat, és képes legyek annak megoldására. Idős testvéreim igazi imahátteret jelentettek számomra. Kilenc évig végeztem az iskolavezetői teendőket, az ugartörés fáradságos munkáját, amelynek során a tudomány, a kultúra és a hit szintézisének megvalósítására törekedtem lelkes munkatársaimmal együtt. A színvonal emelése és sokféle más fejlesztés is megtörtént szolgálatom idején. Az iskolai év belső szerkezetének megtervezése, a diákok és szülők számára új, közösségteremtő programok szervezése, levezetése minden évben egy-egy fokkal tökéletesedett. Az egyre teljesebbé váló saját tanárokból és kisegítő személyzetből álló munkaközösségünk hálás lelkülettel, lelkiismeretesen dolgozott az iskola színvonalának emeléséért, illetve hírnevének növeléséért. Sokat jelentett az élet beindulása az új bentlakásban és étkezdében, valamint a tágas díszteremben a szentségi kápolna mellett. Örömmel tapasztalom, hogy az élet minden területén dolgoznak az iskola egykori tanulói, hogy Isten megáldotta munkaközösségünk munkáját, és hálás vagyok Istennek, hogy elfogadott munkatársként a hit, a tudomány, az emberi közösség, a teljesebb emberi élet, a jövő generációjának nevelése, oktatása szolgálatában.
Hosszú évek óta tanít, számos generációt látott már felnőni. Minden időszak minden generációjának megvannak a maga sajátos megküzdései, kihívásai: hogyan látja, leginkább mivel küzdenek a ma fiataljai, és hogyan lehetne őket jobban segíteni a mindennapi életharcaikban?
Az elmúlt harmincnyolc év tanári szolgálatom alatt nagyot változott a világ, s benne az emberek is. Megváltozott sok helyen a munkához és az embereknek egymáshoz való viszonya is. Az értékekhez való viszonyulás is sok esetben más lett. A fiatalok a rájuk jellemző lendülettel keresik a helyüket és olykor önmagukat is a világban, a társadalomban. Úgy gondolom, hogy szükségük van arra, hogy biztos és biztonságos vonatkoztatási pontok legyünk számukra, hogy felmutassuk az igazi értékeket, vállalva a kiállást, küzdelmet is mellettük, ugyanakkor legyünk kísérő társak életútjukon. Szárnyakat kapnak, ha bizalmunkkal ajándékozzuk meg őket, és ha elbuknak, akkor sem hagyjuk magukra, hanem megbocsátó szeretettel vagyunk mellettük, segítjük felemelkedésükben anélkül, hogy bagatellizálnánk tettüket. Szükséges, hogy a gyermeket, a fiatalt (és még a meglett felnőttet se) ne azonosítsuk a cselekedetével. Jó, ha időt szánunk a velük való beszélgetésre, vannak közös ünnepeink, és olykor a közös munkavégzés is életadó. Hasznosnak tartom, ha már magzatkorukban elkezdődik a gyermekek és a szülők kapcsolata, mert megérzik, hogy szeretettel várják (nem véletlen baleset következményei). Minél korábban tudatosodik bennük, hogy ők Isten csodálatos teremtményei, ajándékok, kincsek, akikkel Isten megajándékozta szüleit, annál magabiztosabban fognak majd szembenézni a kihívásokkal, illetve eligazodni a világban. Szerencsés az a gyermek, aki így születik, azzal az iskolában is kevesebb a gond, és kevésbé ragadják el azt az élet viharai, csábításai, mert otthonról időben feltarisznyálták mindazzal, amire ifjúként és később felnőttként szüksége lesz. Emlékszem, hogy engem megerősített az a tapasztalat, hogy nehézség vagy baj idején édesapám sosem káromkodott, ahogy sokan tették az élet váratlan, sokkoló helyzeteire reagálva, nem lázadozott, hanem segítségért fohászkodott, dolgozott a megoldáson, és ha javult a helyzet, örömmel adott hálát érte Istennek, és hálás volt a segítségeknek.
Már közhely, hogy napjainkban a fiatalok távolodnak az Istentől, nem nagyon keresik vele a kapcsolatot. 2023-ban valóban lassan elveszti az egyház a fiatal híveket, vagy azért ez merőben túlzó megállapítás?
Nemcsak napjainkban, hanem régebb is voltak olyan fiatalok, akik eltávolodtak Istentől, különösen életük egy bizonyos szakaszában. Itt szerepet játszik az az érték, amit kisgyermekként a tarisznyájukba tesz a szülő, a nevelő: ha együtt mentek szentmisére, együtt imádkoztak, hálát adtak minden jóért, és a rosszban is bizalommal fordultak Istenhez segítségért, ha tudatosan keresték Isten akaratát folyamatosan építve személyes kapcsolatukat vele, ha látták, hogy a szüleik, nevelőik nem csak elvárással, hanem tevékenyen, otthonosan kapcsolódtak be a helyi plébánia életébe.
Tapasztalatom alapján is pozitívabban gondolkodom napjaink fiataljairól. Friss élményem, hogy sok fiatal keresi Istent, időt szán a vele való kapcsolat mélyítésére. Van okunk a reményre, hogy számíthatunk rájuk, hogy vannak és lesznek, akik bátran szembenézzenek korunk kihívásaival. Felelősek vagyunk értük. Lehetőségeket kell kínálnunk nekik a lelki feltöltődésre (ovisok miséje, ifitábor, ifimise, ifisek kórusa, lelkigyakorlatok, interaktív lelki programok, táborok, együtt ünneplések), ami részünkről is rugalmasságot, kreativitást és természetesen sok időt, tapintatot kíván. Szükséges megmutatnunk, hogy Isten köztünk, illetve velünk van, és közösségeink élő közösségek, ahová szívesen bekapcsolódhatnak, ahol meghallgatják őket, és számítanak rájuk. Nyitott ajtókra, kapukra kell találniuk a fiataloknak a plébániákon, az egyházban.
A szociális testvérek alapítójuk, Slachta Margit elgondolását követve a Szentlélek segítségével a problémákat gyökereikben próbálják orvosolni. Mit jelent ez a felfogás ma a gyakorlatban?
Apostoli élet társasága vagyunk, és ez azt is jelenti, hogy apostoli életünk az élet középpontjába vezet. Ehhez szükséges, hogy folyamatosan erősítsük magunkban az apostoli lelkületet, amellyel az idők jeleire figyelve, képességeinknek megfelelően előnyben részesítjük a problémákat megelőző munkát – a belső megújulás szolgálata, a szemléletformálás által. Margit testvér felismerte, hogy korunk ínsége a léleknélküliség, ezért az is a feladatunk, hogy leesdjük a világra a Szentlelket, a megújítót, az életadót. Ha igazságtalanságot, tudatlanságot tapasztalunk, akkor oda kell visszanyúlnunk, és a saját munkaterületünkön belül kell szolgálnunk a megújulást tanítással, felvilágosító munkával, az igazságszolgáltatás előmozdításával.
Kérjük bizalommal: Jöjj el, Szentlélek Úristen, nálad nélkül semmi az ember! Engedd, Uram, hogy a Szentlélek által én is országodat építhessem az egyesek, a rám bízottak lelkében, a hazában és a társadalomban! Jöjj és újítsd meg a világot, tedd fogékonnyá szívünket a szépre, a jóra, az értékesre, a szentre!
Kádár Hanga
Az interjú megjelent a Vasárnap 2023/14. és 15. számaiban.
