Szeréna testvért (polgári nevén Dénes Annát), a Szociális Testvérek Társasága tagját, 1979-ben ismertem meg, tizennégy évesen. Különösen a nyolcvanas években volt meghatározó szerepe az életemben, a hitem, vallásosságom, lelki életem alakításában. Most már én vagyok abban a korban, amikor ő engem formált. Húsvét napján a szent sír mellett eszembe jutott. Az idén lesz tíz éve, hogy meghalt. A feltörő emlékeim késztettek arra, hogy e sorokat lejegyezzem, és a hála, azért, amivel neki tartozom.
Hivatalosan templomgondozói teendőket látott el Szent Mihály-templomban, de ennél sokkal több volt. Dávid László prelátus idején ő volt a Szent Mihály-templom és a plébánia lelke. Ez közhelyesen hangzik, de ez a nyughatatlan, okos, fáradhatatlan, ötletekkel és rengeteg energiával teli kis nő volt az, aki összefogta és nevelte a fiatalokat, a fiatal káplánokat formálta, a templomot gyönyörűvé varázsolta, és ezzel hozzájárult a liturgikus szolgálat szépségéhez. A prelátus úr (aki maga is tizennégy évet töltött börtönben) ekkor már idősebb volt, és néha türelmetlen. Ezzel együtt ő készítette fel a felnőtteket bérmálásra, és a plébánia nyitva volt a fiatalok előtt.
Szeréna testvér különösen a fiatalokkal, egyetemistákkal foglalkozott sokat. Bár nem volt hivatalos megbízása, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek első felében, jóval az egyetemi lelkészség létrejötte előtt, bizonyos értelemben, informálisan ő volt az egyetemi lelkész. Különös tehetsége volt elbeszélgetni a fiatalokkal, egyetemistákkal, rávezetni az értelmes, gondolkodó hitre és a lelki életre. Mint oly sok más fiatalt, egyetemistát előttem és utánam, az értelmes hitre vezetett. Részben neki köszönhetem (másrészt Csintalan Lászlónak és Szakács Lajosnak), hogy a hit és az értelem között soha nem láttam ellentétet. Jóval azelőtt, hogy álmodni lehetett volna arról, hogy világiak teológiát tanuljanak, a Szent Mihály-templom sekrestyéjében együtt olvastuk, megbeszéltük a második vatikáni zsinat dokumentumait és Előd István Dogmatikáját. A tanulást, az olvasást mindig fontosnak tartotta. Könyveket kölcsönzött – tőle olvastam Joseph Ratzinger fiatal teológus korában megírt fontos művét, A keresztény hitet, Szent Ágoston Vallomásait, Avilai Szent Teréznek a Tökéletesség útján című írását, Puskely Mária köteteit a 20. század nagy keresztény egyéniségeiről – Akik a jobbik részt választották és Akik hittek a szeretetben (itt olvastam először Roger testvérről). Egy olyan időszakban, amikor Romániában nem lehetett teológiai, illetve vallásos irodalmat kiadni, illetve azt tilos volt a határon áthozni, a kis könyvtára felbecsülhetetlen érték volt. (Ma már alig kellenek valakinek a zsinat után Magyarországon megjelent könyvek, amelyeken keresztül papok, szerzetesek, világiak generációi magukba szívták a zsinat szellemét, miközben boldogok voltak, hogy sikerült azokat a határon átcsempészni; lelkiségi irodalom címen gyakran silány, szűklátókörű jámborságot terjesztő írások népszerűek.) A tudásellenes, korlátolt vallásosság nagyon távol állt tőle.
Informálisan sokak lelki vezetője volt. Többeket, akik ma a Szociális Testvérek Társaságához tartoznak, ő vezetett rá a szerzetesi hivatás felismerésére. De ezt mindig diszkréten tette, nem volt erőszakos, nem gyakorolt nyomást, ha valaki nem érzett magában erre hivatást.
Ő tanított meg ministrálni, bíztatott arra, hogy felolvassak. Magától értetődő volt, hogy fiúk, lányok, egyetemisták is ministráltunk, felolvastunk. Nem éreztem azt, hogy lányként alacsonyabb rendűnek számítok az egyházban. Ez az élmény meghatározó volt lelki életem, hitem alakulásában.
Ő tanított meg minket zsolozsmázni. Bérmálkozásomkor tőle kaptam az első kis zsolozsmát (a bérmaanyám volt), majd a nagyobbat, amit aztán évekig végeztem. Ő tanított meg a csendes szentségimádásra, a keresztút végzésre. Foglalkozásokat szervezett az ünnepek előtt. Megtanított adventi koszorút fonni. Megszervezte az idősek látogatását otthon vagy a kórházban. Ezenkívül segített, ahol anyagi segítségre volt szükség (nem tudom miből, mert fizetése nem lehetett túl magas).
Páratlan szépérzéke volt. Meg tudta különböztetni a szépet a (templomok díszítésében oly gyakori) giccstől. Az oltárok díszítésében az egyszerű szépség volt az elve, nem aggatott az oltárra nagy csipketerítőket vagy varrottast. Anélkül, hogy tanfolyamot végzett volna, gyönyörű virágrendezvényeket készített. Érzéke volt hozzá. Tudta, hogy melyik virág mivel talál, elegáns, többnyire mesterkéletlen fehér (pünkösdkor egyszínű, piros) csokrokat, ikebanákat készített. Többen, akik ismertük, – édesanyám és Geréd Juli, akik nyugdíjazása után követték őt, magam a Mária Szíve-templomban – tőle „loptuk” és vittük tovább elképzeléseit a templomdíszítésről, a virágrendezvények készítéséről.
Tőle származik a Szent Mihály-templom szentsírkoncepciója. Az akkor még bonyolultabb fehér lepel kompozíció és a tizenkét gyertya a Krisztus sírját körülvevő fényt jelezte, a nagy, éppen kihajtó fűzfaágakból és alig kivirágzott kökényágakból készített rendezvények pedig a kert természetes hangulatát teremtették meg.
Szerény, egyszobás lakása igazán szerzetesi cellára emlékeztetett, de szépérzékével otthonossá varázsolta. (Később, miután 2005-ben Gyulafehérvárról visszatért Kolozsvárra, lakása még kisebb volt, már a nyomor határán.) A Szentegyház utcai lakása kicsi volt, – a valamikori békebeli nagy lakás három szobájában, amelyet annak idején egy család számára terveztek, egy kétgyermekes család, Szeréna testvér, és egy idős hölgy lakott. A nagy hallból nyílt a kis konyhája, amelyben egyben egy fürdőkád is volt egy függöny mögé rejtve. A hallból egy kisebb folyosón keresztül (a család elfüggönyözött fürdőkádja mellett elhaladva) jutott el a látogató az ő kis, keskeny, de világos, a Főtérre és a Szent Mihály-templomra nyíló szobájába. Az ajtón belül egy szentképkollázs volt, szerény és ízléses. Emlékszem egy grafikára egy leégő gyertyával, „Csonkig égni” felirattal. Ez volt az ő életelve, az ő élete. Lakásán is mindig volt friss virág, egyszerű, ízléses, természetes csokor. Karácsonykor a kis fenyőfát nem díszítette fel, mert így természetes szépsége érvényesült. Ezeket a sorokat írva jövök rá, hogy megtanított felismerni, értékelni a természetes szépséget. Amikor Gyulafehérvárra költözött, a lakásán készülhettem az orvosira.
A szenvedései, a börtönévek, a bărăgani deportálás alatt megélt nyomor nem törte meg. Nem beszélt túl gyakran ezekről az évekről, nem tetszelgett a mártír szerepében (pedig a szó eredeti értelmében az volt: évtizedes szenvedések közepette tanúságot tett hitéről). Néha felidézett egy-egy emléket, de akkor, tizenévesen, húszas éveim elején fel sem mértem, mit jelentett egy koncepciós per után a kommunista Románia különféle börtöneiben sínylődni, majd kényszerlakhelyen a Bărăganban, egy viskóban élni. Akik ma az egyház és a kereszténység üldözéséről beszélnek Európában, azoknak fogalmuk sincs, mi az üldözés. Visszatekintve, egyértelmű, hogy hősiesen élte meg hitét és egyháza iránti hűségét. A kis törékeny alkatú nő megtörhetetlen volt. Hatvanévesen újabb feladat várta, a súlyos beteg, lebénult Erőss Lajos nagyprépost ápolása, akinek annak idején társa volt az egyházszolgálatban, a szenvedésekben, a bărăgani deportálás éveiben. A szinte tízéves kimerítő, erőt próbáló betegápolás és a kor őt is beteggé tette.
Gyulafehérvári évei alatt közvetve szerepe volt a kolozsvári egyetemi lelkészség létrejöttében. 1992-ben nyolcvanan, nagyrészt kolozsvári fiatalok és itt tanuló egyetemisták, fiatal értelmiségiek levélben kértük Bálint Lajos érseket, hogy nevezzen ki egy lelkipásztort, aki az egyetemisták és fiatalok lelkigondozásával foglalkozna. Kérésünket Szeréna testvér és Erőss Lajos nagyprépost támogatta Léstyán Ferenc általános helynöknél és az érsek úrnál. A levéltárban őrzött levelezés nem szól az informális támogatásról, de személyes beszélgetéseinkből tudom, hogy nem utolsósorban az ő támogatásuknak volt köszönhető kérésünk pozitív elbírálása.
Mindig komoly, fontos dolgokról beszélt, de mindig mosolygott. Átható tekintete volt. Megvolt a határozott véleménye, és azt finoman, de határozottan meg is mondta. Később, miután útjaink különváltak, és az évek teltével én is megváltoztam, ő pedig megöregedett és régi dolgokat ismételt, néha feszélyező volt. Sajnos utolsó éveiben nem látogattam annyit, amennyit lehetett és kellett volna. De tíz évvel halála után fontos megírnom, hogy nélküle nem lennék az, aki vagyok. És sokan vagyunk, akiknek az életében meghatározó szerepet töltött be. Többünk élete valamilyen módon az egyházhoz kapcsolódott, mások más pályán élik meg hivatásukat, de mind rengeteget köszönhetünk neki.
Zamfir Korinna
