A Via Dolorosa Jézus szenvedésének és fájdalmainak az útja. A nagyböjt során a keresztút végzésével készülünk a húsvéti misztérium megünneplésére. A tizennégy keresztúti állomás Jézus szenvedéstörténetére emlékeztet, arra a fájdalmas útra, amit értünk járt végig. De Jézus keresztútja nem ér véget a sírba tétellel, több keresztút kiegészül a feltámadás stációjával is. Szerzőink, papok és világiak, férfiak és nők (Bertalan Tímea, Kovács József, Veres Janka Eszter, Laczkó Vass Róbert, László Áron) segítenek végigelmélkedni, lelkileg ráhangolódni Krisztus megváltó művére. Az összeállítást nyomtatva a Vasárnap idei14-es számában is megtalálják, magánelmélkedésre, közös keresztúti ájtatosságra is alkalmas.
Halálra ítélve
Első állomás
Jézust azért ítélték halálra, mert olyasmit mondott, tett, képviselt, ami sokaknak nem fért bele a világképébe. Olyasmiket mondhattak, mint például: „ez nem fér bele a vallási kereteinkbe”, „nem ez a tanítás”, „félremagyarázza a törvényeket”, „mi nem így szoktuk”, és hasonlók. Csak félreértették Jézust? Vagy nem is akarták megérteni őt? Féltek tőle? Bármi is volt a motivációjuk, elmentek a végsőkig: megölték őt. Szeretnék most megállni, és elgondolkodni azon, vajon én hányszor teszem ugyanezt. Hányszor akarom eltiporni, megsemmisíteni azt, amivel nem értek egyet, amit nem értek, vagy ami nem fér bele a saját kulturális, nemzeti, vallási, társadalmi kereteim közé? Honnan tudhatom, hogy nem éppen az igazságra mondok halálos ítéletet? Uram, adj most csendességet, nyitott szemet, fület és szívet, hogy ne az ítélet legyen az első, amikor olyasmivel találkozom, ami kívül esik a megszokott kereteimen, a világképemen. Formáld lelkiismeretemet, hogy az mindig feléd irányuljon.
Második állomás
Jézus vállára veszi a fából készült keresztet. A fa sok kultúrában az életet, a növekedést szimbolizálja, most viszont az emberiség bűneként nehezedik Jézus vállára, ő azonban tűri, csendben viszi azt a Golgota felé. Itt megállva az jut eszembe, hogy vajon én hogyan hordozom a keresztemet. Sokszor érzem nagyon nehéznek, felhorzsolja a vállamat, tele vagyok sebekkel, lépni sem tudok már rendesen, és azt érzem, hogy mindjárt földbe tipor. Helye van ennek a fájdalomnak, meg kell élni azt, hiszen Jézus is ezt tette. De eszembe jut néha, hogy mások is hordozzák a saját keresztjüket? Hogy nem csak engem nyom a súly? Hányszor ejtettem sebet olyanon, aki már tele volt sebekkel, csak én nem láttam? Uram, segíts megértenem, hogy más is keresztet hordoz, akkor is, ha elsőre úgy tűnik, hogy nem. Add, hogy ne sebeket okozzak, hanem gyógyítani tudjam azokat. Jézus számára a fából készült kereszt a halált jelentette, ő azonban újra életté és növekedéssé alakította azt. Taníts engem is erre!
Harmadik állomás
Jézus egy bizonyos ponton már nem bírta tovább a keresztet, elesett a súly alatt. Az első elesés a legnehezebb: azt hiszed, bírod, aztán egyszer csak már nem, belecsapódsz a porba, a kövek felsértik az arcodat, és biztos vagy benne, hogy mindennek vége. Jézus első esését látva azon gondolkodom el, hogy én hogyan viszonyulok az eséseimhez. Miért gondolom azt, hogy nem szabad elesnem, hogy nem hibázhatok, nem mondhatom azt, hogy nem bírom tovább? Jézus elesett a kereszt alatt, és ez inspiráló, mert arra tanít, hogy előfordulhat, hogy túl nehézzé válik az, amit cipelek, hogy szabad elesnem, ha nem bírom tovább. De az is inspiráló, hogy az eséssel nem ért véget Jézus útja, összeszedte minden erejét, felállt, és továbbment. Uram, taníts elesni, hogy megengedjem magamnak az esést, a földön levést, a megállást, a pihenést. De adj nekem elég erőt ahhoz is, hogy fel tudjak állni, tovább tudjak menni, akkor is, ha nem látom az út végét, akkor is, ha érzem, hogy nem ez volt az utolsó esésem.
Bertalan Tímea
Találkozások
Negyedik állomás
A negyedik állomásnál az Úr Jézus édesanyjával, a Boldogságos Szűzanyával találkozik. Számomra a keresztút legmegrendítőbb és legmélyebb állomása ez. Édesanya és Fia találkoznak a szenvedésben. Nem tudjuk, hogy ez a találkozás mennyi időt tartott, a körülmények miatt valószínű, hogy csak tekintetek találkozására gondolhatunk. Ez elég volt akkor és ott. Ahogy a mi életünkben is sokszor ez épp elegendő. Életünk nehéz pillanataiban nincsen szükségünk nagy szavakra, hanem inkább emberekre van szükségünk. Emberekre, akik tekintetükkel kísérnek, és bátorítanak, hogy menjünk előre, mert képesek vagyunk. Ennél az állomásnál rádöbbenhetünk arra, hogy milyen sokat jelent életünkben egy biztató, megerősítő tekintet. Mekkora erő a tekintet, hiszen a nézésünkkel le is tudunk nézni másokat, bántást is tudunk okozni, és milyen sokatmondó az a tekintet, amikor biztonságban érezhetjük magunkat az embertársunk mellett. Épp ezért, amikor embertársaink nehéz élethelyzeteket élnek át, feladatunk az, hogy tekintetünkkel felemeljük őket, hogy elhiggyék: van lehetőség a változásra. A Boldogságos Szűzanya ennél az állomásnál a fájdalmak anyja, de kimondja újra azt az igent, amit hajdanán az angyalnak mondott ki: „Legyen nékem a te igéd szerint!”
Ötödik állomás
Az ötödik állomás Cirenei Simon találkozása az Úrral, ez a második találkozás. Cirenei Simon véletlenül arra halad, éppen Jeruzsálembe zarándokolva szállást keres, és nem is gondolja, hogy a Jézussal való találkozás mennyire döntő lesz az életére nézve. A katonák arra kényszerítik, hogy vigye Jézus keresztjét, nem jegyzi le senki, hogy mennyi időt tarthatott Cirenei Simon szívében ez a kényszer, mennyi ideig léphetett Jézus mellett közömbösen, üzenve arcával, hogy semmi köze az elítélthez. Mennyi ideig mehetett így, szívében közömbösséggel, a szenvedő ember mellett. Nem tudjuk. Én kíváncsi lennék, és ha megkérdezhetném, bizonyára valami effélét válaszolhatna: Kezdetben vittem ezt a szörnyű keresztet, igát, de aztán azt éreztem, mintha ő vinne engem! Napjainkban is a szenvedést hordozó ember legnagyobb vigasztalása az, ha maga mellett tudja Jézust. Így válunk emberré Jézus keresztje alatt. Emberré igazán akkor válunk, amikor vállunkat embertársunk keresztje alá csúsztatjuk, és biztosítjuk őt arról, hogy ott vagyunk. Cirenei Simon az édesapák példaképe, aki bizonyára belevéste gyermekei szívébe a Jézussal való találkozást. Hány édesapa vési bele gyermekének szívébe az Úr Jézus személyét, a szenvedés értelmét? Ez az állomás abban segítsen, hogy megértsük a kereszt erejét. Cirenei Simon és Jézus találkozása arra figyelmeztet, hogy a vágyakozó szíveknek Jézust kell adni. Becsületes, segítő, mások keresztjét segítő Cirenei Simonokra van ma szükség, akik belevésik az értünk történő áldozat értékét a velük találkozók szívébe.
Hatodik állomás
A hatodik állomás, a harmadik találkozás állomása, Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak. Ezt a találkozást nem olvashatjuk a Szentírásunkban, a szenthagyomány őrizte meg számunkra. Veronika a gyengédség példaképe. Sok római katona durvasága ellenére egy gyengéd asszony elindul Jézus felé a tömegben. Megtöröli az arcát és ajándékot kap, Jézus hiteles arcának képmását. Nemcsak a kendőn hagyja szent arcának mélységes jegyeit, hanem Veronika szívébe vési bele saját arcának vonását. Veronika példája kérdést tesz fel nekünk: a mai világ zajában, durvaságában észreveszem-e Jézust? A világ hamis ítélkezései között, a durva és csúnya beszédben, a jólét és csillogások közepette? Jézus végítéletről szóló beszédében önmagát a legkisebbek egyikével azonosította: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, velem tettétek!” Ne felejtsük el Jézust egymásban észrevenni és embertársunk arcában felfedezni.
Kovács József, spirituális, plébános
Fel kell állni
Hetedik állomás
Uram, mennyit tűrtél értünk szótlanul? Felsorolni is sok, nemhogy mindezt átélni. Hány és hány olyan esetet láthatunk, amikor az emberek okostelefonjaikba meredve elsétálnak az utcán bajban levő embertársaik mellett. Bizony, a te szenvedésedet is hányan nézték végig, anélkül, hogy bármit is tettek volna. Vajon én is szótlanul mennék végig melletted a keresztúton, ha kétezer évvel ezelőtt élnék? Sokszor bizonyos emberek érzéketlensége odáig is elfajulhat, hogy szótlanul képesek végignézni a mellettük történő tragédiákat anélkül, hogy bármit is tennének ezek ellen: milliók szenvednek, éheznek, nem látják a holnap reményét. Te ilyenkor együtt esel el a szenvedő emberekkel, letérdelsz melléjük, felsegíted őket. Nekünk is ezt kellene tennünk. Istenem, kérlek vedd el kőszívünket, és adj nekünk hússzívet (Ez 36,26). Keltsd fel bennünk a tenni akarás vágyát. A te példádat követve, Uram, segíts hinni és remélni abban, hogy igenis egyetlen fecske is képes nyarat csinálni. A világ már meg lett váltva, nekünk nem ez a küldetésünk, de fáradozzunk legalább a közvetlen környezetünk szebbé tételén.
Nyolcadik állomás
Mennyi lelkierőre, szeretetre és jelenlétre volt szükséged ahhoz, hogy még ezen nehéz órákban is minket, embereket vigasztalj ahelyett, hogy elvakulj, összeroskadj fájdalmaid közepette. Mi, amikor betegek vagyunk, fájdalmaink vannak, hányszor veszítjük el türelmünket embertársainkkal szemben? Vajon mit mondtál nekik akkor? A 21. század emberének is ugyanazt mondanád? Bizony, te ma is szólsz hozzánk, de mi megállunk egy percre is meghallgatni azt? Napjaink problémája, hogy nem tudunk, félünk hosszabb időn keresztül csendben maradni, ugyanis olyankor akarva-akaratlanul gondolatok törnek felszínre belőlünk. Inkább zenével, televízióval vagy egyéb zajforrásokkal töltjük meg a környezetünket, így még lehetőséget sem adva magunknak, hogy meghalljuk szavaidat, amikor szólsz hozzánk. Segíts, kérlek, Istenem, hogy ne csak a nagyböjti időben csendesedjünk el, hanem minden nap teremtsünk neked időt és engedjük, hogy „szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” (1Sám 3,10). Az ember mindig arra teremt időt, ami fontos számára. Váljék hát a csend is ilyen fontos értékké a hétköznapjainkban, az életünkben.
Kilencedik állomás
Uram, ismét elestél, majd ismét felállsz. Folytatod utunkat értünk, bűnösökért. Nem szólsz egy szót sem. Meddig vagy még képes értünk elmenni? Valóban megérdemeljük ezt? Nekünk, embereknek is megvannak a magunk keresztjei. Vajon mi minden esés után képesek vagyunk újra és újra szótlanul felállni és némán tovább-ballagni? Istenem, te nagyon jól ismersz minket, és mindenki hátára személyre szabott keresztet raktál, mely sosem nagyobb annál, mint amit ne lennénk képesek elviselni. Ennek ellenére mi ezt nagyon sokszor nem így érezzük… Lázadunk, sírunk, tüntetünk, toporzékolunk, mint egy kisgyermek. Kérlek, segíts minket megkülönböztetni azokat a helyzeteket, amikor meg kell szólalnunk, azoktól a helyzetektől, amikor némán fel kell állnunk és tovább kell mennünk, ugyanis „mindennek megvan az órája… ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak” (Péld 3,1.7). Látod, oly sokszor elfáradunk terheink elviselésében, gyerekesen viselkedünk, eltaszítunk magunktól, de valójában ilyenkor van a legnagyobb szükségünk rád. Kérlek, ilyenkor is fogd meg a kezünket és segíts fel minket, még ha mi ezt nem is tettük meg akkor, amikor neked a legnagyobb szükséged lett volna ránk.
Veres Janka Eszter
Szonettek a Kálváriára
Tizedik állomás
köntösöd úgy összerongyolódott
hogy már a katonáknak se kellett
a mindenütt felfeslő királyi
göncök nem érdemelnek figyelmet
osztozkodásról sem tanakodtak
ugyan mért kísértenék a sorsot
egy haszontalan ruhadarabért
amit az őrült próféta hordott
megfosztva mindentől ami leplez
körbenyaldosnak a káromlások
és lassan lezárul egy fejezet
szánalomra méltó meztelenség
tündöklik a vérben és mocsokban
mint ahogy betlehemben született
Tizenegyedik állomás
kétezer éve vitathatatlan
jogot formálunk a megváltásra
de van-e ki tanítványaidnak
egy úri gesztussal megbocsássa
mindazt amitől földönfutóvá
lettek a meztelen istenségek
ahogy a fára fölmagasztalnak
történelemmé bővül ölelésed
nagyon emberré lettél amikor
összevéreztek a reneszánsszal
testedből míniumfesték ömöl
könyörtelen példamutatásnak
belefeszülsz a liturgiákba
majd hétköznapjainkba költözöl
Tizenkettedik állomás
apokaliptikus aggastyánok
lihegnek a koponyák hegyére
halálodról megbizonyosodni
busásan megtérül júdás bére
valamennyien fölsorakoznak
az árulás idővonalára
s ott összezárnak hogy közülük
ne származhasson senkinek se kára
semmiből amit isten nevében
elégtételként most elkönyvelnek
aztán mindenki békén aludhat
utolsó hét szavad a kereszten
illúzióba ringatja őket
és felriaszt minden nyomorultat
Laczkó Vass Róbert
Feltámadott!
Tizenharmadik állomás
Az édesanyák szíve sok mindent kibír. Máriának könnyei sincsenek már, amikor Szent Fiát az ölébe helyezik. Sejtette talán, hogy ez lesz. A fájdalom hetedik tőre alig elviselhető. Akikre ebben a nehéz pillanatokban támaszkodhat, kevesen maradtak. Néhány perc van a temetésig, és ezt még kihasználja. Csendjüket senki nem zavarja. Panaszolhatná, kérdezhetné Istent, miért nem történt másképp minden, de nem teszi, mert ő most is az Úr szolgáló leánya. Szívében ott van még a Magnificat dallama: „Nagyot tett velem a hatalmas és a Szent…” Mekkora ellentmondásnak látszik, és mégis igaznak tudja, érzi, hogy semmi nem történt Isten akarata nélkül. Hálás, hogy Szent Fiát méhében hordozhatta, bölcsőjét ringathatta, nevelhette, taníthatta, és tanító útján elkísérhette. Hálás ezért a pillanatért is. Tudja, soha senki nem tett ennyit és nem fizetett ekkora áldozattal a tiszta szeretetért. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de aki szereti őt, annak nem járhatatlanok. Ha nem is ért mindent, azt sejti, hogy Szent Fia életét, életművét a sír nem képes magába zárni. Ebben a halálban új élet vette kezdetét. Ennek az életnek a mi szívünkben kell szárba szöknie.
Tizennegyedik állomás
Amikor a követ a sír elé hengerítik, már égnek a szombat gyertyái. A szombat és az ünnep csendre, pihenésre kényszeríti a tömeget. Milyen kínos lehetett ez a csend azok számára, akiknek gondolatait a mardosó lelkiismeret űzte? Elítélték az igazat. Halálát kívánták annak, aki az életre hívta őket. A szégyen szorongatja azokat, akiket megérintett és meggyógyított. Akiknek reményt és vigasztaló szavakat adott. Milyen szépen hívta őket: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik az élet terhét hordozzátok… Az én igám édes, az én terhem könnyű.” „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok.” Az ítélettel rosszul vizsgáztak, és talán arra gondolnak, hogy Isten ezt a nagy hibát meg tudja-e bocsátani nekik. Jézust tették a sírba, mégis úgy érzik, hogy őket zárja el a súlyos sírkő az élő világtól. Nem tudják, mit hoz a holnap. Ez a szombat a maga nyomasztó csendjével, a megterhelt lelkiismeretek szégyenével végtelen hosszúnak tűnik. Hiába ragyog a nap, ahogy az lenni szokott, sötét éjszakának tűnik minden.
Tizenötödik állomás
Amíg mindenki elvan a maga ijedelmével, szégyenével, Isten megváltó műve virágba szökken. Lehull a halál bilincse, hogy a győzedelmes élet minden akadályt elhárítva magához ölelje a világot. Feltámadott! Milyen megfoghatatlan ez az emberi értelemnek, de annyi érthető belőle, hogy aki a szeretet fegyverével küzd, mindig győztes, a győztesen pedig nem tud erőt venni a halál. A szégyen fája az élet és győzelem fája lett. Ahányszor ránézünk, tudnunk kell: élőkké kell válnunk. Itt és most a feltámadásban kell élnünk. Élőkké kell lennünk a hitben, a szeretetben, és tudnunk kell mindig a jóság mellett dönteni úgy, hogy ha eljön a végső pillanat, győztesként léphessük át a halál kapuját. Zárjuk szívünkbe Jézus biztató szavait: „Bátorság! Ne féljetek! Én legyőztem a halált!”
László Áron plébános
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/14-es számában. Összeállította: Bodó Márta, M. Gál Katalin, Szász István Szilárd
