Nagycsütörtök. Eucharisztia. Jézus Krisztus. E kulcsmozzanatok köré épül ez az elbeszélés. Mai irodalmi megközelítése hitünk titkának.
,,Favágó vagyok. A nevem nem fontos. A viskó, amelyben születtem, és amelyben nemsokára meghalok, az erdő szélén áll. Azt mondják, az erdő elnyúlik egészen a tengerig, amely körülveszi a földet, és vizén ugyanolyan faházak úsznak, mint amilyen az enyém. Én nem tudom; sohasem láttam. Még az erdő másik szélét se láttam soha. Amikor még gyerekek voltunk, a bátyám megesketett, hogy mi ketten kivágunk minden fát, egyet sem hagyunk. A bátyám meghalt, én pedig már másra törekszem. Nyugatra innen van egy patakocska, abban fogom a halat, kézzel. Az erdőben farkasok is vannak, de én nem félek tőlük. A fejszém még sosem hagyott cserben. Nem számoltam, hány éves vagyok. Csak azt tudom, hogy már nagyon öreg. Alig látok. A faluban — már nem járok oda, el is tévednék — fösvény hírében állok, de hát miféle vagyona lehetne egy favágónak? Az ajtót kővel szoktam bereteszelni, hogy ne essen be a hó. Egyik este nehézkes lépteket hallottam, aztán meg kopogtatást. Ajtót nyitottam, egy idegen lépett be. Magas öregember volt, kopott kabátot viselt. Sebhely keresztezte az arcát.” (Jorge Luis Borges: A korong-részlet)
Vékony testalkatából sugároztak a hosszú éveken át gyűjtött tapasztalatok, a nehéz megtett utak. Láttam rajta, hogy fáradt és fázik. Didergett a teste. Ősz hajáról és szakálláról csüngtek a jégdarabok. Behívtam. Hogy miért? Azt én sem tudom. Nem bízom az emberekben, főleg, hogy évek óta egyedül vagyok. Nem ismertem őt sem személyesen. Mégis legbelül éreztem, hogy közel áll hozzám. Én őt valahol már láttam.
Lassú, nehéz és határozott léptekkel jött be a kunyhóba. Válláról a tarisznyát a földre helyezte, ő pedig a tűzhely mellé sietett melegedni. Szakadt és megviselt kabátját, amely az ő életét kísérte végig, akárcsak egy társ, szép lassan a szék támlájára helyezte. Ő maga pedig csak merengett a tűz mellett. Nekem pedig egyre ismerősebb lett. Arcán a sebhely, és határozott mozdulatai. Valamiért arra a mesére emlékeztet, amit jó édesanyám mesélt nekem. Nem tudom már kiről szólt. De jó emberről. Egy szót sem szólt amióta találkoztunk. Lehet néma. Csak ül a tűzhely mellett. Szótlanul. Vár. Valamire vár.
Enni kéne adnom neki. Biztos éhes. Hosszú utat tett meg. Maradt a tegnapi vadászatról egy darab hal és kevés kenyér. Ennyi nem lesz elég. Szégyellem magam. Azt fogja hinni tényleg fösvény vagyok.
– Kérhetnék egy pohár bort? – szólalt meg hirtelen. Meglepett kérdése. Az eddig szótlan ismerős idegen, csak bambult. Most pedig bort kért. Honnan tudhatta, hogy van-e borom? Szegény viskóm, nem ezt sugallja. Az éléskamrához mentem, ami kongott az ürességtől. Csak egy kevés bor volt még. Isteni szerencse, ha van olyan. Én töltöttem neki. De nem kortyolt bele. Közben megterítettem. Kevés hal, kevés kenyér. Ő helyet foglalt. Nyugodtan. Oly ismerős volt. Hozta magával a pohár bort is. Én is leültem vele szembe. Becsukta a szemét, lehajtotta fejét. Nem tudom mit csinált közben. De elidőzött így egy darabig. Én még mindig nem tudtam ki lehet. Ő csak hallgatott.
Majd kinyitotta szemét. És kezébe vette a kenyeret. Lassan megtörte. Majd az égbe emelte és csak nézte. Egy szót sem szólt. Merengett egy keveset, majd lassan a tányérra helyezte. Lehajtotta fejét egy rövid ideig. Utána a pohár bort is megragadta. Felemelte, nézte, majd letette. Az egyik fél kenyeret a tányéromba helyezte. Másikat ő kezdte el enni. Szép lassan. De még mindig nem tudtam, ki lehet. Habár egyre ismerősebb lett az idegen. A pohár borból hármat kortyolt, kimérten és határozottan. Pontosan három kortyot. Minden kis cseppjét élvezte, mintha soha nem ivott volna ehhez hasonlót. Aztán felém nyújtotta. Meglepődtem. És most igyak utána? Végülis, nem voltam beteg fél évszázada. Az erdőben nincs betegség. Csak a magány. Elég az itt nekem. Mellette viszont nem érzékeltem, hogy egyedül vagyok. Nem is voltam, csak úgy lelkileg. Öregségemre bánom, hogy egyedül maradtam. Bánom hogy nincs senkim. De ő a pár perces jelenlétével, már többet tett mint valaha bárki.
Az asztalon még ott maradt a hal. Nem nyúlt hozzá. Elég volt neki egy fél szelet kenyér. Egy kancsó vizet tettem az asztalra, hátha megszomjazik. Közben a tűz is leégett. Kimegyek fáért. Nem találom a választ, miért merem magára hagyni. És ha tolvaj? Nincs mit tőlem lopjon. Szegény favágó vagyok.
Mire visszaérek a házba, az idegen nincs bent. Eltűnt. Kabátja már nem szárad a széken és tarisznyája sem hever a földön. A cipőjéről leázott hó nyomai még a tűzhely körül vannak. S csak akkor vettem észre az asztalt. Hal. Kenyér. Bor. Mindenből bőségesen. Elég egy életre. És tudom. Most már tudom, ki ő. Drága édesanyám sokat mesélt róla. Igen ő az. Ő az akiben hinni kellett. Ő az akiről a templomban meséltek. De én nem hittem. Nem is jártam templomba. Nem nekem való hely. Csak még mindig nem tudom mit keres itt? Hogy került pont ide? Csak képzelődöm? De nem. A hal igazi, a kenyér friss és a kancsó vízből pedig rengeteg bor lett. Ez valódi, megismételt csoda. De hol lehet? S mi a szándéka velem? Akárhány évet éltem is meg, képtelen vagyok választ adni.
Kisietek a tornácra. Sehol semmi, a ház mögött sem. Hova tűnhetett ilyen rövid idő alatt? Észreveszem lépteit a hóban. Ő már a messzi távolban. Hátra-hátranéz. Szent szemei csillognak. Sebhelyes arca piros a hidegtől. Ugyanúgy, ahogy megérkezett. Hirtelen. Távozik. De ő ilyen. Szent. Csodatevő. Ismeretlen ismerős. Ismerős idegen. Áldozat. Bárány. Barát. Lelkitárs. Szellem. Ő, ő. Ő Jézus Krisztus!
