Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén Jézus fogantatására emlékeztünk, ennek apropóján az anyaság felé tekintettünk. Szerkesztőségünk tagjai közül Molnár-Gál Katalin egy életerős, eleven kisfiú édesanyja, ő osztja meg a tapasztalatait a gyermekvállalás, -várás és -nevelés örömeiről és kihívásairól.
Egy ismerősöm mondta egyszer, hogy akkor döbbent rá, mennyi butaságot (s most nagyon finoman fogalmaztunk) gondolt az anyaságról, ameddig nem szült gyereket. Azóta már kétgyerekes édesanya, s napról napra gyakorolja, mi minden jut még időközben ebbe a kategóriába.
Jómagam már elég korán, szinte gyerekként tudtam, hogy nekem majd két gyerekem lesz. Ez olyan természetes volt akkor, mint most, sok év múlva az, hogy egy fiam van. Mint sokan mások, én is hajlamos voltam arra, hogy azt higgyem, előre elképzelt rendszer szerint lehet működtetni sok mindent, és ha minden épp nem is, de a dolgok nagy része úgy megy, ahogy az ember eltervezi. Ez még a pedagógiadiploma megszerzése közben is észszerű, hisz az ember megtanulja, hogy lehet szeretettel mindig kihozni a gyerekből a legjobbat. Ahogy abból is sűrűn írja a zárthelyi dolgozatokat és egyéb vizsgákat, hogyan kell bánni a gyerekkel, mit hogyan kell megtanítani neki. Csak aztán szokott lenni pici gond itt: a gyerekek nem mindig ugyanazt a szakirodalmat olvassák. Ha olvasnak egyáltalán bármit is a témában. Az anyává válás nem ott és akkor kezdődik, amikor megszületik egy kisbaba, hanem talán valahol ott, amikor a szívedben is igazán érzed, vágysz egy gyerekre.
A három év alatt, ameddig vártam arra, hogy a fiam elérkezettnek lássa az időt arra, hogy hozzánk „jöjjön”, sokszor átbeszéltem ezt, főként magammal. Miközben mindenhonnan jöttek a „Mikor szülsz már, hány éves is vagy?” kérdések, én igyekeztem elfogadni azt a lehetőséget is, ha a jó Isten mégis úgy dönt, nem a klasszikus értelemben, formában leszek édesanya. Aztán a 2018-as év mégis vett egy kanyart, és habár közel sem volt zökkenőmentes a kilenc hónap, hihetetlenül boldog időszak volt. Ami azóta is tart, csak ugye néha kis kitérőkkel. A kisfiam másfél évig csupa mosoly és csupa bűbáj volt. Azóta is az, csak ugye közben rájön az ember, hogy például a dackorszak nem csak a szakirodalomban van. S ameddig piciként csak szeretgetni kellett, most már naponta milliószor próbára tudja tenni az ember türelmét, hisz ehhez kellőképpen vehemens a természete.
Ugyanakkor egy gyerek tanítja is az embert: amikor megkérdezi, hogy miért nem nevet a szemed, ha beszélsz hozzá, vagy amikor úgy reagál egy helyzetre, ahogy legszívesebben te tennéd, ha nem fognád vissza magad. Ilyenkor látod, mi mindent kell tanulnod még tőle, magadról. S a sok szakirodalom is jó mégiscsak valamire, mert amikor reggel, mikor mindketten, álmosak és kellőképpen nyűgösek vagyunk, s sietni kell, mert óvoda van és lapzárta, tudod, mikor nem kell meghallani a morgást, csak a sokat olvasott, emlegetett szeretettel válaszolni arra, hogy most épp minden baj. Két perc múlva úgyis elmúlik, s bújik hozzád, hogy „Anya, szeretlek!” – s ilyenkor olvad el minden édesanya, s felejti el, miért füstölt két perce a feje.
A cikk megjelent a Vasárnap március 26-i számának fókusz rovatában az Igent mondani az új életre, gondoskodni, nevelni, Az anyaság (sokszínű) arcai című összeállítás részeként.
