Március 15. alkalmából Novák Katalin magyar köztársasági elnök magyar állami kitüntetéseket adományozott több erdélyi személyiségnek a köz érdekében végzett kiemelkedő tevékenységéért. A kitüntetéseket a Kolozsvári Állami Magyar Színházban március 15-én Varga Mihály pénzügyminiszter adta át. Az ünnepi gálát Vindis Andrea színművész vezette, a művészi műsorban közreműködött az opera gyermekkórusa és két énekművésze, Vigh Ibolya és Gergely Arnold. A magyar nemzeti ünnepen este 8 órakor a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében a budapesti Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közös produkciója, A helység kalapácsa című vendégelőadását tekinthették meg az érdeklődők Vidnyánszky Attila rendezésében. Az előadás a Petőfi 200 emlékév keretében, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusával partnerségben érkezett Kolozsvárra.
Március 15. arról szól, hogy összetartozunk, hangsúlyozta Varga Mihály magyar pénzügyminiszter köszöntőjében. A nap egyik fontos üzenete, hogy ilyenkor minden magyar számíthat a másik magyarra.
Az ünnepségen Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott Barbu Márta, a Margittai Általános Iskola nyugalmazott tanára, Daradics János, a Romániai Magyar Cserkészszövetség dévai Kőműves Kelemen Cserkészcsapatának vezetője, Nagy Piroska, az Érszőllősi Általános Iskola nyugalmazott tanára.
A Magyar Érdemkereszt legfelsőbb fokozata díjban részesült Popa Márta, a Kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója, Potyó István karnagy, a kolozsvári Szent Mihály-plébánia kántora, a Romániai Magyar Zenetársaság alelnöke, egyetemi tanár, Simon Gábor fuvolaművész, a Kolozsvári Magyar Opera nyugalmazott igazgatója, Solymosi Zsolt, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója és vallástanára.
Magyar Arany érdemrendkeresztet kapott Geréd Vilmos székesegyházi karnagy és kántortanító, László Miklós fotográfus, a Kolozsvár Társaság Fotó Szakcsoportjának vezetője. A Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben, amely a magyar állam által adományozható legmagasabb kitüntetések egyike, részesült Bódis György István főorvos, a kolozsvári Rehabilitációs Kórház orvosigazgatója, Bodó Mária temesvári zongorapedagógus, nyugalmazott egyetemi docens, Gábor Csilla irodalomtörténész, egyetemi tanár, Murádin Jenő művelődéstörténész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, Nagy Béla újságíró, színházi dramaturg, a Bunyitay Vince Közkönyvtár alapítója, Oláh Zoltán kanonok, a gyulafehérvári székeskáptalan kanonokja, címzetes egyetemi előadó, intézetigazgató, Reszler Mihály-János szentszéki tanácsos, máramarosi főesperes, valamint Szabó József orvos, helytörténész kutató, főorvos.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át Lupescu Radu, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Kara Nemzeti Kapcsolatok és Európai Tanulmányok Tanszékének volt tanszékvezetője és egyetemi docense, valamint Néda Árpád fizikus, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott rektorhelyettese.
Minden kitüntetettnek szívből gratulálunk, mindannyian sokat tettek közösségünkért!
Az alábbiakban az egyházi kötődésű díjazottak, a ,,mieink” laudációját olvashatják.
Gábor Csilla laudációja A tudomány művelése nyomozás, a tudomány művelése összefüggéskeresés, a tudomány művelése aszkézis, a tudomány művelése derűt ad. Mindegyik kijelentés igaz mindegyik tudományterületre, de valamiért úgy érzem, a kora újkori magyar irodalom kutatóira, és közülük is arra, akit alkalmam volt a legközelebbről megismerni, különösen igaz. Gábor Csilla 1986-ban szerzett magyar‒angol szakos tanári oklevelet a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán. Családi indíttatások és a közeli ismeretségi kör, kiemelten Jakó Zsigmond történészprofesszor biztatása együtt terelték a könyvtári búvárkodás és a régi magyar irodalom kutatása felé. Ezen a szakterületen az elmúlt évtizedek során kiváló teljesítményeket mutatott fel: 1992 óta a Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatója, 2005 óta professzori rangban. Doktori értekezését a Debreceni Egyetemen védte meg 1999-ben, Káldi Györggyel, devóciós irodalommal, hitvitákkal, klasszikus retorikákkal kapcsolatos kutatásait a szakmában referenciaértékűnek számító magyar és angol nyelvű kötetekben tette közzé. Számos rangos szakmai díjjal ismerték el munkásságát, köztük a BBTE tudományos kutatói díjával, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság díjával, Teleki Pál-érdeméremmel, Bolyai-emlékplakettel. 2019-ben választották a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává. A kutatói munka mellett Gábor Csilla a tudományszervezésből is fontos részt vállalt: dékánhelyettesként, a Bolyai Társaság elnökeként, jelenleg pedig a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnökeként a reflektorfényt nem keresve, de hatékonyan és nagy munkabírással dolgozott azon, hogy ezek a szellemi műhelyek folyamatosan és kiszámíthatóan működhessenek, az erdélyi kutatók szakmai eredményei pedig szélesebb körben is ismertté válhassanak. A régi magyar irodalom kutatójának fontos terepe a könyvtári olvasóterem, a levéltár. Gyakran járnak a kezében olyan dokumentumok és iratok, amelyeket először vesz kézbe irodalomtörténész, amelyek hiányzó láncszemei egy szellemi hagyománynak. Bizonyos esetekben névtelenül fennmaradt szövegek eredetét kell kinyomoznia, igazi detektívmunkával. A hosszú adatgyűjtésért, a hónapokon keresztül teleírt félfüzetlapnyi cédulák készítésébe fektetett munkáért kárpótlást nyújt az a rálátás, az a tágas összefüggésháló, amit csakis egy ilyen elmélyült munka rajzolhat ki egy-egy témáról. Még izgalmasabb talán azoknak a kulturális és társadalmi összefüggéseknek a felszínre hozása, amely a kora újkori kultúrában magától értetődő, napjainkban pedig sokszor csak visszatalálni próbálunk ahhoz, hogy a mívesen megformált irodalmi szöveg minél természetesebben illeszkedjen a mindennapokba: azoknál a szerzőknél, akiknek a munkáit Gábor Csilla kutatja, ez nyilvánvaló kiindulópont volt. Hogy ez a 2020-as években mit jelenthet, azt egy nemrég általam hallgatott Gábor Csilla-előadás szépen példázta: egy olyan kolozsvári épület homlokzatát vetítette ki, amely előtt akár naponta elhaladunk anélkül, hogy pontosan tudnánk, mit látunk, kinek a szobra figyel ránk egy templomépületről. A múlt velünk van, napjaink része, csak edzenünk kell a tekintetünket, alkalmat kell találnunk az elmélyedésre ahhoz, hogy észrevegyük. Gábor Csilla kutatásaiból saját hétköznapjaiba derűt hoz magával, a nyilvános beszéd, a retorikai megformáltság igényességét, a mesterségbeli tudásba vetett hitet: mindezt tanítványai, kollégái, munkatársai élőben tapasztalják, amikor a közelében vannak. Mindaz, amiről és ahogyan beszél, mára több bölcsészgenerációnyi tanítvány munkájában is megmutatkozik, tovább létezik. Kedves Csilla, szeretettel gratulálok a kitüntetéshez! Balázs Imre József
Dr. Oláh Zoltán laudációja Szent Ágoston Vallomások című művében így ír az emberi akaratról: „Az emberek néha akarnak valamit, de akaratuk nem mindig teljesül, mivel valamilyen akadályba ütközik; a kitűzött cél megvalósítása vagy a kívánt dolog megszerzése körüli körülmények nehézséget támasztanak. De az is előfordul, hogy az embereknek nincs az akaratuk érvényesítéséhez elégséges erejük…” Megtiszteltetés számomra bemutatni egy olyan embert, aki nemes értelemben véve „sokat akar”, fáradhatatlanul keresi és kitartó erővel szolgálja a szépet, a jót, az igazat, a szentet. Egyetlen szóval úgy jellemezném Oláh Zoltánt, hogy ő egy „akaratos” ember! Már gyermekkorától kezdve a szeretet szolgálatába állította akaratát, segítette szüleit, testvéreit, a későbbiekben pedig mindenkit, akivel életében találkozott bárhol a nagyvilágban. Serdülőkorától olyannak ismerem, aki ha a szépet, jót, igazat, szentet felismerte, annak követésében lehetetlent nem ismerve halad előre, miközben azonban figyel azokra is, akik netán lemaradnak mögötte, és segít nekik. Ilyen értelemben tartom én őt „akaratosnak” – azaz egy kivételes akaraterővel és kitartással felvértezett embernek. Dr. Oláh Zoltán teológuskanonok, egyetemi docens 1971. február 9-én született a háromszéki Gelencén. Szülőfalujában végzett elemi és általános iskolai tanulmányait 1987-től Gyulafehérváron, az ún. kántoriskolában, majd 1990-től a papnevelő intézetben folytatta. Tehetségét és elkötelezettségét felismerve főpásztora Rómába küldte, ahol 1992–1999 között a Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként a Gregoriána Pápai Egyetemen tanult. Római tanulmányai alatt Szent Jeromos figyelmeztetése – „aki a Szentírást nem ismeri, Krisztust nem ismeri” – szíven érintette, így a továbbiakban a Szentírás megismerésére és szolgálatára fordította „akaratát”. 1996-os pappá szentelése után Rómában a Pápai Biblikus Intézetben és a Jeruzsálemi Héber Egyetemen tanult, majd miután biblikus licenciátussal tért vissza egyházmegyéjébe 1999-ben, főpásztora kinevezte Kudzsirra (amelyhez akkor Alvinc és Szászsebes is tartozott) plébánosnak, valamint a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára az ószövetségi tárgyak tanárának. Plébániáján, amelyet talán mások bezártak volna, kezében a Szentírással és a vakolókanállal, közösséget épített és romos épületeket újított fel. A többszörösen kisebbségben élő katolikus hívek az ő irányítása, törődése által megtapsztalhatták, hogy nekik is van lehetőségük a megmaradásra és a közösségi életre. 2003-ban szomorú szívvel vált meg szeretett híveitől, hogy tanári megbízatásait megtartva, még teljesebb szolgálatot végezhessen, most már rektorként is a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán. Kilencévnyi rektori/vicerektori működése alatt nagy odaadással törődött az egész szemináriummal, a kispapok testi, lelki, szellemi képzése mellett odafigyelt az intézet fejlesztésére és az alkalmazottak jóllétére is. 2009-ben Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán doktorátust szerzett. 2012–2017 között egyedüli tanárként tanított a Szentírással kapcsolatos minden tárgyat, 2016-tól a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Pasztorális Karának intézetigazgatójaként is tevékenykedik. Számos magyar és idegen nyelven írt publikációja, kiadványok szerkesztése, hazai és külföldi tudományos konferenciákon való közreműködése által nemzetközileg is ismert paptanár a maga szakterületén, e munkássága mellett ugyanakkor képzéseken, különféle rendezvényeken és virtuális teológiai előadások sorozatával egyházmegyeszerte fáradhatatlanul ismerteti és népszerűsíti a Szentírást. Íme egy rövid betekintés ennek az „akaratos” embernek az életébe, aki a szép-jó-igaz és a szent iránti elköteleződése, ezek erős akarása és kitartó szolgálása révén nagy ajándék egyházunknak, egyházmegyénknek, Erdélynek. Oláh Zoltán példát és ihletet ad, reményt sugároz maga körül, csupán jelenlétével is azt tanítja, hogy lehet és érdemes sokat – sok jót – akarni, soha nem szabad az akarást abbahagyni, a célokat feladni, még a biciklizésre kitűzött távokat sem… Isten áldja életét, nevelő munkáját további kitartó akarással és bőségeses erővel, hogy még sok éven át minél több emberrel megismertesse és megszerettesse a Szentírást és azáltal Krisztust. Lukács I. Róbert
Potyó István laudációja Ég felé mutató, vonzó, a nagyság csodálatát kiváltó hegyek koszorújában, 1983. augusztus 16-án a Cenk tövében pezsgő városban, Brassóban született Potyó István. Csíki székely felmenők örökségével párosult benne a tehetség, amit maga az Isten plántált belé már megálmodásakor, mindez együtt késztette a több, a nemes megszerzésére, kiművelésére. Brassóban kezdi el zenei tanulmányait a Gheorghe Dima Művészeti Iskola zongora főszakán. 2001-ben már megszerzi főegyházmegyénk kántori diplomáját. 2002 és 2006 között egyetemi hallgató, előbb a brassói Transilvania Egyetem, majd a kolozsvári zeneakadémia zenepedagógia szakán. Párhuzamosan, 2004 nyaráig a brassói ferences templom kántora. Karvezetői tevékenysége révén számos településen koncertezik a brassói ifjúsági Kolping-kórussal. 2004 júliusától a kolozsvári Szent Mihály-templom kántor-karnagya. Az orgonajátszás művészetét dr. Erich Türk egyetemi docenstől sajátítja el. 2006-tól Erdély nagyvárosaiban tartott koncerteken sorra örülhetnek tehetségének. Karmesterként a Szent Mihály-templom Szent Cecília-kórusával és -kamarazenekarával bemutatja az egyházi zene számtalan gyöngyszemét, liturgikus keretekben, illetve koncertek alkalmával. 2006 és 2008 között magiszteri képzésben részesül karvezetői szakon, 2012-ben doktori fokozatot szerez a kolozsvári zeneakadémián, a 18–19. századi erdélyi misealkotásokat kutatva. Karvezetői mesterkurzuson vett részt 2012-ben a Cantemus Fesztivál keretében, illetve 2015-ben az Europa Cantat fesztivál keretében. 2015-ben elnyerte a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíját, 2022-ben az EMKE Nagy István-díjban részesítette. Sokrétű munkája mellett a Romániai Magyar Zenetársaság alelnöke, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Zeneművészeti Karának oktatója. Karnagyi munkássága során a Szent Cecília-kórussal és -kamarazenekarral a világ-zeneirodalom számos gyöngyszemét szólaltatta meg a legnagyobbaktól (Mozart, Haydn, Vivaldi stb.), viszont különös hangsúlyt fektetett arra, hogy Erdély komoly- és egyházzenei történetét feltárja, az alkotásokat összegyűjtse. Kutatása elsősorban Anton Hubatschek, Ruzitska György és Bertha Brukenthal munkásságára irányult. Ez vezetett a Musica Transilvanica egyházzenei projekt létrehozásához, hogy az Erdélyben született egyházzenei alkotásokat bemutassa és népszerűsítse. Fő célkitűzése, hogy Ruzitska összes orgonaművét visszahelyezze az előadói és zenehallgatói körforgásba, feltárva műveinek kéziratos kottaanyagát, digitalizálta azokat, majd összes orgonaművét, Kolozsvár két reprezentatív templomában (Szent Mihály-t., Szentháromság-t., utóbbinak orgonája a zeneszerző tervei alapján készült) annak orgonáin szólaltatta meg. Az orgonaművekből CD-felvételt készített, illetve a digitalizált kottaanyagot kötet formájában 2015-ben mutatta be. Ezen kívül leckehangversenyeket szervezett, hogy minél nagyobb közönséghez juttathassa el a feltárt műveket. A kutatás mellett évente megszervezi a Szent Cecília-orgonakoncert-sorozatot, illetve a nyarakat átívelő KlausenMusic komolyzenei fesztivált. Irányítása alatt újultak meg a Szent Mihály-templom orgonái. Mellette megéljük: nemes dolog felemelni valamit az égig, Istenig, úgy, hogy sokakat, tömegeket emel vele; embereket, népeket összekapcsolva. Élve a Teremtőtől kapott hivatással, keze alatt csoda részesei, megtapasztalói vagyunk, lehetünk. És ami eddigi életművét számomra még ragyogóbbá, aranynál drágábban értékelendővé teszi, hogy mindezek fölött férj, a szó legnemesebb értelmében, és három gyönyörű gyermek édesapja. László Attila
Reszler Mihály János laudációja Reszler Mihály János, szentszéki tanácsos, máramarosszigeti római katolikus főesperes-plébános 1965. december 23-án született a Szatmár megyei Szakaszon. Iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte meg, majd a gyulafehérvári kántoriskolában érettségizett. A lelkében feléledő papi hivatás a gyulafehérvári hittudományi főiskolára vezényelte. 1992-ben történt pappászentelését követően a szatmári egyházmegye számos plébániáján végzett lelkipásztori szolgálatot. 1992-től 1993-ig a szatmárnémeti Hám János Iskolaközpont spirituálisa, majd 1993-tól ’95-ig az intézet prefektusa. 1995 és 1996 között a Hám János Iskolaközpont aligazgatója, majd 1999-től 2003-ig igazgatója az intézetnek. Ezt követően helyezik a nagybányai Szent József-plébániára plébánosnak, innen 2008 augusztusától a nagykárolyi Kalazanczi Szent József-plébániára kap kinevezést és lesz nagykárolyi főesperes. 2013-tól a megüresedett máramarosszigeti plébániára kerül és lesz a kerület főesperese. Lelkipásztori érdemei elismeréseképpen 2000. május 1-jén „szentszéki tanácsos” kitüntetést kap. Folyamatos munkáját és életét is a pontosság, becsületesség és lelkiismeretesség jellemzi. Lelkigondozói és közösségépítő munkája során, a hitélet ápolása mellett, a magyarság megmaradásáért is folyamatosan küzdött. Lelkipásztori tevékenysége a lelkek ápolása mellett az egyházi javak gondos felügyeletére is kiterjedt. Ezért sosem szűnt meg hűséges gazdája lenni az egyházi javaknak, amit templomi épületek felújítása, közösségi terek kialakítása és építése is bizonyít. Jelenlegi szolgálati helyén, Máramarosszigeten sok áldozatot vállalva kezdte el és kísérte végig a magyarság megmaradását szolgáló, új magyar nyelvű bölcsőde és óvoda megépítését. Nem kevésbé jelentéktelenek azok a közösségépítő és társadalomszervező tevékenységei sem, melyek a máramarosszigeti magyarság identitásának megőrzését és erősítését szolgálták és szolgálják. Mindaz, amit tett és tesz becsületes életprogramként is tekinthető. Reszler Mihály máramarosszigeti római katolikus főesperes valóban hivatásának élő lelkipásztor. Papként, pedagógusként, közösségi emberként mindig erről tett tanúbizonyságot. A Szentírás szavaival élve elmondhatjuk róla, hogy „…hűséges, derék szolga.” Ezért lesz e kitüntetés munkájának méltó elismerése. Orosz Krisztofer
Geréd Vilmos kántor, karnagy, tanár laudációja Geréd Vilmos kántor-karnagy a gyulafehérvári főegyházmegye, de egész Erdély egyházzenei életében tett sokévi fáradhatatlan szolgálatával beírta nevét annak zenei kultúrtörténetébe. 1950. január 8-án született Csíkszentsimonban, ahonnan szép számban kerültek ki neves emberek. Az általános iskolát szülőfalujában, a középiskolát Gyulafehérváron végezte, az akkor egyetlen felekezeti iskolában. A gyulafehérvári tanulmányai után egy ideig Homoródkarácsonyfalván szolgált mint kántor. Innen került Szentegyházasfaluba, ahol egynemű, vegyes és gyermekkórust szervezett és fúvószenekart vezetett. 1977 és 1996 között a kolozsvári Szent Mihály-templom kántor-karnagya, utána Gyulafehérváron tevékenykedik, tanítja a kántornak készülő diákokat. Geréd Vilmos ötgyermekes családapa, aki személyes példájával, folyamatos tanulással, önképzéssel gyermekeit is úgy nevelte, hogy mindegyikük kiváló hangszeres muzsikus és énekes lett. Munkásságának kiemelkedő megvalósításai: kolozsvári és gyulafehérvári kántori szolgálata mellett sokat tett a kántorok szakmai továbbképzéséért. Még az elmúlt rendszerben többedmagával elindították Gyulafehérváron a lelkigyakorlatos továbbképzőket, ahol évente tartottak előadásokat a kántoroknak. A ’89-es fordulat után nemcsak ilyen formában szervezte meg évente továbbképzéssüket, hanem a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyházzenei tanszéke által szervezett továbbképzőre is beszervezett kántorokat, és ő maga is részt vett rajta. Munkásságának hathatós eredménye a Dicsérjétek az Urat (DU) énekeskönyv, amely a Magyarországon megjelent Éneklő egyház énekeskönyvnek erdélyi énekekkel bővített változata. Sőt ennek az énekeskönyvnek a kántorok számára készített orgonakíséretes könyv is a nevéhez fűződik, ami 1997-ben jelent meg, megelőzve a magyarországi Éneklő egyház orgonakíséretes könyvét. Munkásságához tartozik a kolozsvári Szent Mihály-templom orgonájának felújítása és kibővítése, valamint a gyulafehérvári székesegyház orgonájának felújítása is. Munkásságát dicséri az is, hogy mint az Erdélyi Orgonákért Alapítvány kuratóriumi tagja vállalja az orgonaépítők képzésének támogatását, sőt azt is, hogy összeírja a főegyházmegye területén levő orgonákat, azok szakmai leírását, történetét, állapotát. Ebből született meg 1996-ban Dávid István orgonaművésszel és Hermann Binder orgonaépítővel közös könyvük, a Műemlék orgonák Erdélyben. 1994-től 2015-ig kántorokat képzett a gyulafehérvári kántoriskolában. Egyházzenét és liturgiatörténetet tanított a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának a kolozsvári tanszékén. Szorgalmazta a kórustalálkozókat, amelyeken igyekezett részt venni és értékeléseivel buzdítani a szép éneklésre és a liturgia szép végzésére. Nyugdíjba vonulása után is szívesen vállalt előadásokat a kántortovábbképzőkön, igyekezett a nyugdíjas kántorokat is összefogni, számukra évenként találkozót szervezni. Olyan őrálló volt, aki vigyázott arra, hogy a liturgia igazi zenét, hiteles egyházhűséget, az egyház által jóváhagyott liturgikus üzenetet közvetítse. 2009-ben amikor a gyulafehérvári főegyházmegye alapításának 1000. évfordulóját ünnepelte dr. Jakubinyi György érsek úr 22 személyt részesített kitüntetésben, közöttük Geréd Vilmos kántor, karnagy, tanár urat is, ezzel kifejezve a főegyházmegye köszönetét munkásságáért. A mostani kitüntetés alkalmával is hálánkat fejezzük ki, és azt kérjük a jó Istentől, adjon neki örömteli nyugdíjas napokat családja körében. Tamás József
Fotó: Kiss Gábor, Bodó Márta
