Gondolom, mindenki számára ismerős a minden ember boldog akar lenni sláger, mely a régmúltat, a jó időket hozza vissza. Nem hiszem, hogy van olyan ember a földön, aki ne akarna boldog és kiegyensúlyozott életet élni. De a boldogságot nem könnyű elérni. Amikor úgy gondoljuk és érezzük, hogy minden rendben van körülöttünk és bennünk, már meglátjuk korlátait, már meghal a kezünk között, és már-már boldogtalanságról álmodunk. A mai, mindenhez könnyen és gyorsan hozzájutó világban zsákutcába keveredtünk. Ott és abban keressük a boldogságot, ahol és amiben sosem lelhetünk rá. Elfelejtettük megélni a pillanat örömeit, melyek elengedhetetlenek az igazi boldogság eléréséhez. Rálelni csak úgy és akkor tudunk, ha örülünk annak, ami van, és hálát adunk azért, hogy megélhetjük azt. Te tudsz örülni?
Egész lényünk a boldogság felé tör, mert Isten a szívünkbe helyezte ezt az éhséget, ezt a szomjúságot. Ha akarjuk és vágyunk is rá, boldogok leszünk. Ha nem, egész életünk reménytelen küzdelem és szomorú pillanatok tömkelege lesz. Pedig oly sok apró és nagy csoda vesz körül bennünket. Csakhogy nem vesszük észre őket. Mert el vagyunk foglalva a fájdalmainkkal, a múltunkkal, az áremelkedésekkel, a bizonytalan jövővel. Elfelejtettünk örülni a tavasznak, a hulló falevélnek, az első hónak, az ébresztő kakasszónak. Elfelejtettük, hogy az élet minden nehézségével együtt, mindig ment és megy tovább. Elfelejtettük, hogyan kell szembenézni a nappal és élvezni a meleg adta pillanatot. Magunk alá temettük azokat az örömteli pillanatokat, melyeket a szeretteinkkel éltünk meg. Pedig ha az ezeket az apró örömöket felelevenítenénk, amikor nagyon fáj az élet, máris könnyebb lenne a teher.
Attól, hogy újból háborúval, magas számlákkal és bizonytalan jövővel kell szembenézünk, az öröm érzése nem kellene elillanjon. Mert az ott van. Ajándékba kaptuk. Megélhetjük és tovább is adhatjuk. Aligha hiszem, hogy volt bárkinek is az életében olyan történés, törés, trauma vagy krízis, amit az öröm ne oldott volna meg. Természetesen az élet nehézségeivel, veszteségeivel és megpróbáltatásaival szembekerülve jogunk van sírni. De még a könnyeink közepette sincs jogunk arra, hogy megfosszuk magunkat az örömtől, mert az öröm a legnagyobb szenvedéseinkkel is párosulhat. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor egy ismerősöm édesanyja ravatala előtt állva mosolygott. Mindenki nézte, és nem értette, mi történik vele és benne. Mert mi van a fejünkben és szívünkben? A veszteség feldolgozhatatlan, elviselhetetlen, a temetésen muszáj sírni… Közben minden ember másképp éli és dolgozza meg a veszteséget. Amikor temetés után odamentem hozzá és szavak nélkül átöleltem, a következőket súgta a fülembe: „Emese, örülök annak, hogy része volt az életemnek, hogy ő lehetett az édesanyám. Nem tudok sírni, mert olyan szépen ment el, és annyi közös emlékünk maradt. Öröm és hála van bennem érte. Ugye nem baj, hogy nem sírok, hanem mosolygok?” Dehogy baj! Az érzéseinkről nem tehetünk. Azok vannak. Inkább azt kellene megtanulnunk, hogy ne ítéljük el egymást azért, amit pillanatnyilag érzünk. Az öröm is egy érzés. Jön. Legtöbb esetben a jó pillanatainkban ismerhető fel. Mégis vannak emberek, akik a krízisre adott válaszként nem hibáztatják az Istent, hanem megállnak és örülnek annak, amit adott maga a helyzet.
Miért nem vagy vidám ma? Nem tudod az okát. Talán ott van a szíved mélyén az évek óta porosodó gond és akta, amit felhalmoztál. Ajánld fel az Úrnak, majd menj és mosolyogj rá a melletted elmenő emberre. Örülj, és a világ veled örül! „Az öröm akkor kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését, azért, hogy megkísérelj másokat boldoggá tenni” – mondta Michel Quoist. Az öröm az ajándékozás gyümölcse, de az ajándékozás önfeláldozást jelent. Így az öröm az újra megtalált élet, amelyről már lemondtunk. Hallgassunk bele az örömbe, az örömteli csöndekbe. Vegyük észre a napfelkeltét, a kertünkben kinyíló első hóvirágot, a mellettünk elmenő összeroskadt embert. Nézzünk rá arra, akinek a tekintete elcsüggedt, aki nem tud örülni a mi örömeinknek. Keressük azokat a mindennapi apró csodákat, melyeket Isten elénk tár a háború közepette is. Örüljünk annak, hogy vannak másokra figyelő emberek, olyanok, akik az életüket is kockáztatják felebarátaikért. Az élet mindig ment és megy tovább. Ennek is örülhetünk. Mondjuk annak sokkal inkább, hogy az életünk minden perce Isten kezében van. Örülj annak, hogy élsz! Tudsz örülni?
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap március 12-i számának életmód rovatában.
