A szavainkkal gyógyítani, de ölni is tudunk. Képesek vagyunk másoknak olyant mondani, amit sosem feled el, ami meggátolja abban, hogy az legyen, aki lenni szeretne.
Meggondolatlanul odamondjuk a serdülőnek, hogy kövér, pattanásos, lusta, semmire sem fogja vinni az életben. Majd ez a serdülő felnő, és sosem lesz boldog. Mert vissza-vissza fog csengeni a fülébe mindaz, amit valamikor mondtunk neki. Evészavarokkal fog küzdeni, mert mindennap hozzávágtuk, hogy kövér. Amikor talál egy jó munkahelyet, elutasítja, mert azt mondtuk neki, hogy semmire sem fogja vinni az életben. Majd családot alapít, és viszi magával az általunk adott örökséget. Boldogtalan lesz. Aztán ott van a házastársunk, akit napi szinten bántunk a szavainkkal, akit elnyomunk, akinek nem engedjük, hogy kibontakozzon. Közben munkába is állunk, kapva egy olyan főnököt, aki kizsákmányolja az alkalmazottait, aki szid és nem dicsér. Majd jön a velünk egy háztartásban élő idős, akinek óránként elmondjuk, hogy mennyire fölösleges a léte. Elhiszi. Minél hamarabb meg akar halni, hogy ne legyen a terhünkre. A sor hosszan folytatható…
A szavaink súlyosak és súlytalanok is lehetnek. Súlytalanok akkor, amikor vigasztalni próbálunk a jól begyakorolt szlogenekkel és szavakkal. Amikor mondjuk a szavakat egymás után, de nem gondolunk a mögöttes tartalomra. Amikor kimondjuk, hogy szeretlek, de nem gondoljuk komolyan. A szavainkat mondatokká kovácsoljuk, hátha mögé tudunk bújni. Elferdítjük a valóságot, mert a kimondott igaz szó már nem divat. Szavaink súlya és súlytalansága a mi önző életünkből fakad. Abból, hogy saját magunk körül forgunk. Hogy nem hallgatunk oda, ahová kell. Hogy nem engedjük beszélni azt, akit évek óta elnyomunk. Elvárjuk, hogy értsék a szavaink jelentését, hogy fogadják el, amit mondunk, csakhogy mi nem akarjuk érteni a másikat, elfogadni meg annyira sem…
Halló fülek és érző szívek nélkül élünk. A súlyos és súlytalan szavainkkal együtt. Mert befoghatjuk és befoghatják egymás száját! Kár, hogy így élünk!
Ferencz Emese
