A várad-újvárosi katolikus templom fennállásának 300. évfordulója alkalmából a Szent László-plébánia missziós sorozatot hirdetett. A sorozat második alkalmán a szentmise főcelebránsa és szónoka Fejes Rudolf Anzelm premontrei apát volt, aki a Misszió a hivatások útján – hivatásébresztés és hivatásápolás az egykori székesegyház és a jelenlegi templom falai között címmel elmélkedett. A sorozat márciusban keddenként zajlik, a következő alkalmak: március 14., 21., 28.
A március 7-iki alkalmon az egybegyűlteket dr. Kovács F. Zsolt plébános köszöntötte, Kribus Mónika kántor-karnagy orgonált.
Elmélkedésében Fejes Rudolf Anzelm premontrei apát sok gyermek- és ifjúkori emléket is felidézett, hiszen maga is ott nőtt fel. Ennek ellenére huszonhat évnyi papi szolgálata során mindössze másodszor prédikált a Szent László-templomban. Gyermekkorában a templom másképp nézett ki, „és nagyon örülök annak az elhatározásnak, hogy vissza akarják alakítani, mert nem az a hangulata, mint régen”, mondta. Felelevenítette, hogy 1976 őszén, egy szombati napon, ötévesen vitte el édesapja a sekrestyébe hittanórára. A kicsikkel dr. Dászkál István ordinárius foglalkozott. Az első osztályosok és a még kisebbek csak hallgatták Dászkál Istvánnak az orosz mesekönyvekből lefordított történeteit, melyeknek a tanulságait átültette a keresztény mondanivalóba, úgy tanította őket. A tisztelendő és Mészáros Antal atya – aki a keddi szentmisén is jelen volt – aztán írógépeken sokszorosították a Miatyánk, az Üdvözlégy, a Tízparancsolat szövegét, hiszen hittankönyveket nem lehetett nyomtatni. A hatodik életévüket betöltött fiúkat megtanították ministrálni is. Az volt a szokás, hogy csak hatan ministrálhattak egy misén, be voltak osztva, sokan voltak. Ő maga hétéves lett, mire először sorra került.
A templom sötétebb festésű volt, a szentély pedig magasabban volt, mint most, akkoriban kezdtek átállni a nép nyelvén történő misézésre. A ministrálást annál az oltárnál kezdte, ahol az oltáriszentséget őrzik. Akkoriban vasár- és ünnepnap színültig megtelt a templom. A fiatal Fejes Rudolf Anzelm1978-tól 1989-ig minden nap iskola előtt vagy után betért volna a templomba. „Tél volt és hideg, a sekrestyében levő lerben krumplit sütöttek. Dászkál Istvánnak az volt a receptúrája, hogy a gyermekekre vigyázni kell, nem fázhatnak. Ezért két forró krumplit tettek a zsebünkbe, így öltöztettek be minket ministránsnak. S bizony nem fáztunk. Amikor pedig vége volt a szertartásnak, a krumplit megettük szentelt sóval”, idézte fel egy kedves emlékét a szónok.
Hozzátette: Dászkál István és Budai Ernő Márton volt az egyházmegyében az a két pap, aki a legtöbb nyelvet beszélte, és a Szent László-templom arról is híres volt, hogy ez volt a temetőplébánia, ide tartozott Steinberger-kápolna. Felidézte a szónok gyermekkora gyönyörű, népies szertartásait, az erős Jézus szíve-tiszteletet. „Tudta mindenki, hogy a Szent László-templom, itt, a város közepén, a népnek a temploma. A magasabb hivatalt betöltők nem mertek idejönni, mert a néptanáccsal szemben volt. A hívek jöttek, szép számban.” Négy-öt pap szolgált, a plébános és segédlelkész mellett nyugdíjas papok is besegítettek. ,,Olyan papok voltak, idézte Fejes Anzelm Rudolf alakjukat, akik nem aláztak meg, akik foglalkoztak a lelkünkkel.”
