IMRE EDIT szociális testvér számos katolikus fiatal számára jelentett társat, biztos kísérőt a bentlakásos éveik során, sok kedves emlék köti össze őt a mára már saját útjukra lépett egykori diákokkal. Amikor a szerzetesekre gondolunk, talán mindenkinek az jut eszébe, hogy biztos vallásos neveltetésben volt része, Jézus kezét fogva cseperedett fel. De mi van akkor, ha a szülők soha nem jártak templomba, nem beszéltek Istenről? Hogyan lehet így mégis valaki az Úr megszentelt életű szolgája? Ismerjék meg Imre Edit SSS különleges történetét.
Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára: már akkor jelen volt Isten az életében?
Munkásszülők második gyermeke vagyok, s ha visszagondolok, gyerekkoromat semmilyen különös rendkívüliség nem jellemezte. Csíkszentkirályon születtem, de első életévem betöltése előtt felköltöztünk Csíkszeredába, így minden gyerekkori élményem és emlékem ehhez a városhoz kötődik. Átlagos gyereknek nevezném magamat, nem voltam kitűnő tanuló, inkább valahol a közép szint körül mozogtam az iskolai teljesítményeket illetően. Mivel szüleim nem voltak hívő emberek, így a vallásos nevelés kimaradt az életemből. Kisgyerekként ebből csak annyit regisztráltam, hogy nem mehettem hittanra a velem egykorúakkal, nem jártunk templomba. Egy tömbkatolikus közegben ez bizony feltűnő volt és nem volt könnyű megküzdenem az ebből fakadó „miértekkel” a saját korosztályom részéről sem. Tizenéves koromban olyan veszteségeket éltem meg, hogy elkezdtem azon töprengeni, hogy mi az élet és egyáltalán az én személyes életem értelme? Kamaszkor végére eljutottam arra a meggyőződésre, hogy kell léteznie valami többnek, mint amit én eddig megtapasztaltam, az élet több kell, hogy legyen, mint amit én megismertem. Ekkor el kezdtem keresgélni, kilépkedni abból a közegből, ami a biztonságomat adta és olyan velem egykorú fiatalokkal kerültem kapcsolatba, akik mélyen hívők voltak. Köztük kissé űr-lénynek éreztem magamat, nehezen fogtam fel, hogy az az Isten, akinek a nevét addig csak szitokként hallottam, ő bizony egy olyan élő valaki, akitől lehet kérni, kapcsolatba lehet vele kerülni. Sokszor ütközött bennem a hitetlen és a hívő világ, de végül győzött az Igazság. Édesapám legnagyobb bánatára húsz éves koromban bejelentettem, hogy megkeresztelkedem a testvéreimmel együtt. Ez a lépés nagy változások sorozatát hozta magával. Nemsokára beiratkoztam a teológiára, meg akartam ismerni azt a hitet, amire immáron rátettem az életemet.
Milyen élettörténések terelték a szerzetesi élethivatás felé?
Neveltetésemből kifolyólag a szerzetesi életmodell sosem volt egy opció számomra. A helyzet viszont úgy hozta, hogy kereséseim közepette megismerkedtem a szociális testvérekkel, akik akkortájt telepedtek le a városban. Gyakran jártam hozzuk beszélgetni, tőlük tanultam imádkozni, lelki életet élni. Minden érdekelt, ami Istennel kapcsolatos, ezért elkezdtem a Szentírást olvasni. Egy számomra döntő életesemény folytán olyan mély hittapasztalatra tettem szert, ami megerősítette bennem azt a bizonyosságot, hogy Isten valóban létezik. Elmentem egy lelkigyakorlatra, ahol Isten közelségét új módon tapasztaltam meg és a 27-es zsoltár 8-as verse annyira szíven talált, hogy el kezdtem azon gondolkodni, hogy az Isten örökké rajtam nyugvó tekintetében érdemes lenne leélnem az életem.
Mennyire volt nehéz, avagy könnyed döntés elhatároznia magát a szerzetesség mellett?
Amikor az a gyanú támadt bennem, hogy Isten egy másfajta életformára hív, elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Az volt bennem, hogy én egy átlagos ember vagyok, szerzetességre nem vagyok alkalmas, ahhoz túl realista a beállítottságom. Közben elkezdtem intenzíven keresni az életem párját, de a gondolat nem hagyott nyugton és eldöntöttem, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell. Elmentem újból egy lelkigyakorlatra, de ezúttal Gedeon példáján felbuzdulva, jelet kértem az Istentől. Meg is kaptam, viszont a kételkedés nagyon dolgozott bennem és újból félretettem ezt a gondolatot. Ekkor Isten a környezetemen keresztül küldte a jeleket: többen az ismerőseim köréből megjegyezték, hogy én valahogy más vagyok, mint a többi lány és ha udvaroltatni akarok, „közelebb” kellene engednem magamhoz a fiúkat. Az anyagiakhoz való viszonyulásom is eltért a normalitástól, a nyerészkedés nem volt a lételemem és sosem adtam fel az elveimet azért, hogy személyes előnyökhöz juthassak. Ezzel aztán rászolgáltam olyan megjegyzésekre, mint például „te nem erre az életre való vagy”. Kételkedéseim és tépelődéseim halmazára még egy lapáttal rátett az is, hogy többen akkortájt léptek ki a szerzetességből, illetve hagyták ott a papi szolgálatukat. Ez felerősítette azt a félelmemet, hogy erre nem tehetem rá az életemet, egészséges pszichéjű ember ilyen életformára nem vállalkozik, mert íme az élő példák, hogy az ilyen vállalkozás hosszú távon előbb-utóbb kudarcba fullad.
Hogyan került a Szociális Testvérek Társaságának vonzáskörébe?
Azzal kezdődött ez a történet, amikor eldöntöttem, hogy leérettségizem. Az én korosztályomtól eltérően én későbbre halasztottam ezt az eseményt és előbb elvégeztem egy könnyűipari szakiskolát. Időközben világossá vált számomra, hogy ha többet szeretnék az életben megvalósítani, ahhoz felsőiskolai képzettség kell, ez pedig érettségi diploma nélkül nem kivitelezhető. Nekem akkoriban nehezen ment a román nyelv elsajátítása, az érettségi vizsgán viszont románból szóbelizni kellett. Rám tört a pánik, hogy akkor én most elbukom, de már akkoriban olvasgattam a Szentírást és eszembe jutott, hogy itt most lehetőséget adhatnék a kétségbeesés helyett a Szentléleknek, hadd végezzen ezúttal egy kis mentőszolgálatot értem. A János 14, 26-ra hivatkozva imádkoztam, hogy tegyen csodát most ebben a helyzetben. Az eredmény jóval több több volt, mint amit ez az igehely ígér, nemcsak eszembe juttatta amire szükségem volt, hanem azon felül is. Jelesre vizsgáztam és ez a tapasztalat adta meg a löketet, hogy a Szentlélek valóságosságának megtapasztalását gyakrabban keressem. A szociális testvérek szabályzatában az áll, hogy Szentléleknek szentelt közösség és a harmadik isteni személlyel való bensőséges kapcsolatuk az elkötelezett életük forrása és kincse. Azt éreztem, hogy nekem pont erre van szükségem, mert ez a tapasztalat adná meg nekem azt az életérzést, hogy „velünk az Isten”, hogy nem bolyongunk céltalanul a nagyvilágban, mert benne élünk, mozgunk és vagyunk, és életutunk célja őfelé tart. Ezért döntöttem úgy, hogy csatlakozom ehhez a közösséghez.
Többek között bentlakásban is felügyelt már. Már közhelyszerű, hogy bezzeg a mai fiatalok: valóban nehezebb a mai fiatalsággal szót érteni?
A katolikus egyetemista bentlakásokban való munkámban mindig igyekeztem a sztereotípiáktól távol tartani magamat. Az a fiatal, aki felsőoktatásban részesül, elméletileg minden szempontból érett és felnőtt embernek számít. Ezért nem felügyeletet, hanem inkább kísérést, melléállást igényel ez a munka. Azt gondolom, hogy a mai fiatalok nem rosszabbak, hanem inkább másabbak, mint mi voltunk. Figyelmet fordítok a munkám során arra, hogy informálódjak és tekintettel legyek a jelen kor fiatal generációjának a problémáira, küzdelmeire és megéléseire. Akkor, amikor az egész társadalom egy nagy válság és átalakulás folyamatában van benne, irreális lenne az az elvárás, hogy tökéletesen kiegyensúlyozott, problémáktól mentes fiatalok lépjék át a bentlakás küszöbét. Nyilván tapasztalom a generációk közötti szakadék jelenségét és az ebből fakadó kommunikációs nehézségeket. A mai fiatalok életvitele és szemlélete, valamint társas viselkedése a globalizált digitális világ lenyomatát viselik magukon. Ennek a generációk a társas igényei és kommunikációs stílusa merőben eltérnek a korábbi évek bentlakóiétól. Ebből kifolyólag a bentlakásos élettel együtt járó elvárások igenis, okozhatnak nehézségeket. Valóban vannak helyzetek, amikor azt tapasztalom, hogy más nyelvet beszélünk, viszont ez nem jelenti azt, hogy nem érthetjük meg egymást. Szem előtt tartom, hogy azok, akik hozzánkjelentkeznek, más élettapasztalattal jönnek. Ezért úgy gondolom nekem fel kell vállalni azt, hogy igyekezzek felismerni és lépést tartani a megváltozott igényekkel.
Hogyan látja: mi a mai fiatal generációknak a válsága és hogyan lehetne jól segíteni nekik, hogy a jó úton haladjanak?
Általánosságban véve köztudott, hogy a mai fiatalok az idejük nagy részét az online térben az elektronikai eszközök társaságában töltik. Ez a generáció egyszerűen beleszületett a digitális világba és nem tudják, hogy milyen az élet internet nélkül. Az előző generációkhoz képest ők a virtuális térben szocializálódnak és az itt kialakult kapcsolatok személyiségformáló szerepe meghatározóvá válik számukra. Akik a felsőoktatásban vesznek részt, különösen a világjárvány óta, bizonyos szinten fokozottan belekényszerülnek az internet kínálta újabb lehetőségek használatára. Ez megváltoztatta a tanulási, illetve gondolkodási szokásaikat is. Másfelől a járványok, a klímaváltozás, a háború és a földrengések okozta társadalmi zűrzavar bizonytalanságot kelt bennük. Sok szorongó fiatal van, akik úgy érzik, hogy nem tudnak megfelelni az újabbnál újabb válság okozta kihívásoknak. Nem tudják milyen jövő vár rájuk, nincs amire tervezni, ezért inkább a mában kívánnak élni.
Arra a kérdésre, hogy hogyan segítsünk nekik úgy, hogy a jó úton haladjanak, a választ Istennél kell keresni. A János 8,12-ben azt olvassuk, hogy „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem a sötétségben él, hanem a világosságban, amely az örök élet.” A kérdés hangsúlya számomra inkább ott van, hogy hogyan juttassam el őket oda, hogy Isten nyomdokaiba szegődjenek? Hogyan juthatnak el arra a hitre, hogy Isten egy élő valóság és csakis nála találják meg a mai világ bizonytalanságai közepette a biztos fogódzó pontot? Meggyőződésem, hogy ha teret adunk az ilyen témákról való párbeszédre, bátorítást nyújtunk a keresésre és az ebben való kitartásra, ha nem hagyjuk őket magukra a tépelődéseik közepette és elérhetővé, megszólíthatóvá tesszük magunkat, akkor ez egy perspektívát nyújthat számukra a dilemmák feloldásában.
Hogyan látja: miben áll ma a rendjük legnagyobb feladata, hivatása?
Közösségünk a küldetésünkből kifolyólag sokféle téren teljesít szolgálatot. De bármi is legyen ez a szolgálat, mindenütt keresztény értékek meggyökereztetésén fáradozunk. A jelenlegi többszintű világválság közepette a szociális testvérek küldetésének fő irányaként az evangéliumi örömhír hirdetését, a reményről és a szeretetről való tanúságtételt, valamint a sokféle lelki ínség orvoslását jelölném meg. Azt gondolom, hogy mi, akik Isten és az emberek szolgálatára köteleztük magunkat, figyelnünk kell az idők jeleire és szabaddá kell tennünk magunkat a segítséget igénylők számára. Ez rugalmasságot és nyitottságot kér tőlünk, ki kell lépnünk a komfortzónánkból. Akik közülünk a fiatalabb generációkkal kerülünk kapcsolatban, fontosnak tartanám az érzékenyítés feladatát a jelen korszellem diktatúrájával szemben. Ez komoly tájékozottságot és felkészültséget feltételez részünkről. Egy másik fontos aspektus ebben a kérdésben, hogy arra segítsük a fiatalokat és mindenkit, akivel kapcsolatba kerülünk, hogy megtalálja élete értelmét, képessé váljon arra, hogy döntsön, és felelősséget vállaljon életének irányításában.
