Semmi sem fontos az emberi lélek betegségeinek kezelésénél, egyedül csak az, hogy a beteg higgyen. (…) És főként: higgyen a saját gyógyulásában. Abban, hogy célja és föladata van még az életben, amit el kell végeznie. Aki mindezt nyújtani tudja a betegnek, az gyógyít. (Wass Albert)
Mindennap akad valami, ami elgondolkodtat. Szeretek gondolkodni és elmélkedni az élet dolgairól. Nem tudok úgy elmenni valami mellett, hogy ne gondolnám tovább. Ma különösen is megérintett ez a Wass Albert idézet, mert nagyon hiszek a szavak mögött húzódó jelentéstartalomban.
Amikor segítséget kérnek tőlem, legyen az lelki beszélgetés, meghallgatás, kísérés, vagy egy egyszerű jelenlét, az első kérdésem ez szokott lenni: Hiszel-e abban, hogy ki tudsz mászni a gödörből? Amennyiben a szenvedő legalább egy kicsit is hisz önmagában, ki fog mászni a gödörből. Sokan jönnek beszűkült állapotban. Olyanok, akik az életüknek abban a periódusában vannak, amikor nem látnak túl az adott problémán. Nem látják a kiutat, a jövőt, a gyógyulást. Ilyenkor van egy stratégiám, ami általában segíteni szokott. Megnézzük közösen, hogy az életének a sok más nehézségeit hogyan oldotta meg. Milyen stratégiái voltak? Kik voltak akkor és ott mellette? Hogyan jött ki abból a helyzetből? Mi segítette át a mélyponton? Nagyon érdekes, hogy amikor ezeket a kérdéseket felteszem, a néma csöndet követően elkezdenek megnyílni az emberek. Hamar kiderül, hogy minden problémát meg tudott oldani és mindig volt mellette legalább egy ember, aki támogatta ebben.
A beszélgetés végén újból visszatérek a kérdésre: Hiszel-e abban, hogy ki tudsz mászni a gödörből? És hisz. Mert néhány kérdés mentén rájön, hogy sosem volt úgy, hogy ne legyen valahogy. Amikor az ember beszűkült állapotban van, mindent feketének lát. A meleg színeket is. Mert a lelkében és a gondolataiban semmi más nincs azon kívül, minthogy ő képtelen megállítani a hullámzó tengert. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy vele együtt sodródik. Ha jön a hullám, nem lép tovább. Mert nem tud. Mintha ilyenkor az ember talpa a földhöz ragadna. Bizonyára mindannyian tapasztaltunk hasonlókat.
A beszélgetések során azt is gyakran hallom, hogy nincs akiért, amiért éljek. Valahogy nem tudok hinni abban, hogy nincs mellettünk legalább egy olyan ember, akire számíthatunk, aki odalép, ha szükség van rá. A probléma inkább az, hogy nem merünk segítséget kérni. Nem akarunk gyengének mutatkozni mások előtt. Nem szeretnénk, ha mások panaszkodásnak fognák fel, amit megosztunk velük. Csakhogy a panaszkodás és a gondjaink elmondása között különbség van. Panaszkodni mindannyian tudunk és szeretünk. Önmagunkról beszélni azonban kevésbé. Ezt kellene megtanulnunk. Ehhez kellene stratégiákat kialakítanunk.
Visszatérve a „nincs akiért, amiért éljek” gondolathoz, ebben az esetben is fontos megnézni, kik vannak/voltak a szenvedő mellett, körülötte. Emberek, akik valamikor közel álltak hozzá, de régóta nem kereste fel őket. Akik örülnének, ha felhívná, ha tudnának róla. Bizony, ahogy ránézünk a szociális hálójára, rögtön kiderül, hogy mennyi ember volt és van körülötte, csak az adott állapotában nem látja őket. Máris lesz feladata és célja. Ilyenkor azt szoktam javasolni, hogy hívják fel ezeket a rég nem látott embereket. Majd visszajönnek s elmondják: De jó, hogy fölhívtam, mert olyan jót beszélgettünk. A kapcsolatokért nekünk is tennünk kell. A kapcsolódás nem egyoldalú. Ha mindig lerázzuk a másik embert valami kifogással, persze, hogy egy idő után beszűkülünk, belebolondulunk a magányba. Ahogy nyitni kezdünk a világ felé és elkezdünk hinni abban, hogy nekünk célunk és feladatunk van az életben, máris ráléptünk a gyógyulás első lépcsőfokára.
Nekünk, segítő szakembereknek ez a legfőbb feladatunk. Hinni abban, hogy van kiút, és segíteni elhinni a szenvedőnek, hogy van értelme az életének. Ha mindezt nyújtani tudjuk a hozzánk fordulóknak, a beteg meggyógyul. Én ebben hiszek!
Ferencz Emese
