Mindennapjainkban gyakran találkozunk panaszkodó emberekkel. Vannak olyanok, aki szóban, verbálisan panaszkodnak sokat, vannak azonban olyanok, aki magatartásuk, viselkedésük révén közvetítik a panaszaikat, és vannak azok, akik a kettő keverékével élve közlik környezetükkel siralmaikat.
A panaszkodás, siránkozás, sopánkodás megtapasztalása sokunk számára leterhelő, fárasztó, talán idegesítő is. Mit tegyünk azonban ha közvetlen környezetünkben kerülünk kapcsolatba ilyen emberrel? Vagy ha netán saját magunkon észleljük, hogy panaszkodók lettünk?
A panaszkodás az érzelmek, történések, kihívások olyan jellegű verbális és non verbális közvetítése, ami révén a panaszkodó személye, érzelmi világa és gondolatai kerülnek az interakció középpontjába csak a valós és/vagy vélt nehézségekre való fókusszal, ellehetetlenítvén ezáltal a hiteles interakció és kapcsolódás lehetőségét.
A panaszkodó áll a saját maga világának középpontjában és annak a perifériáján is. Mindenhol ő van és mindenhonnan ő néz vissza. Bármi is történik az interakcióban, ő ezekhez a megnyilvánulásokhoz, beszélgetésekhez csak a panaszai és nehézségei révén tud kapcsolódni, bármiről és bárkiről legyen szó újra és újra hozzá terelődik vissza a beszélgetés, a figyelem. Így tehát a panaszkodó önző.
Ugyanakkor egyfajta beszűkült tudatállapotban él, ahol minden a panasza(i) körül forog és viccesen megjegyezve, minden bátorításra zúdulhat egy újabb panaszáradat.
A panaszkodónál van az interakció kontrollja, hiszen ő irányítja az együttlétet, a beszélgetést és minden esetben a saját személye és saját gondjai jelentik a célt és az irányt is.
A panaszkodás egy tanult túlélési mód, amelyet akár az eredeti családunkban tanulhatunk el valamelyik családtagtól, akinél tapasztalhattuk a panaszkodás járulékos nyereségét (mindenki őt óvta, bizonyos munkáktól megkímélték, az ő igényeihez igazodtak), vagy a felnőtté válás során tanult önvédelmi mechanizmus (megúszta a felelést, megúszta a számonkérést), ami sokszor bebizonyította hasznosságát, megerősítést kapott ily módon és ezáltal megjelenik a mindennapjainkban mind egy működési mód.
Bár a panaszkodó ember sok figyelmet kap(hat), de ez úgy működik kissé, mint a lyukas zsák, hiszen a kapott figyelem mindig kifolyik, szinte elpárolog és ő újra az üres zsákkal találja magát, arra várva, hogy valaki újra feltöltse azt. Ugyanakkor nincsenek egyenrangú ember kapcsolatai, mert számára a többi ember eszköz, szinte tárgyiasít mindenkit, akivel kapcsolatba kerül. Egyszerűen használja az embereket, mintha kukák lennének, amelyek létjogosultságát az ő jelenléte adja meg.
A panaszkodó ugyanakkor tehetetlen is, tehetetlen abban, hogy valamit változtasson a hozzáállásán és viselkedésén, hiszen ez már beleivódott a személyiségébe.
Az önismeret és a környezet panaszkodás iránti toleranciájának csökkenése jelenthet lehetőséget a változásra és a hiteles emberi kapcsolatok kialakítására és fejlesztésére. A környezet részéről fontos, hogy a panaszkodással kapcsolatosan merje felvállalni a véleményét és azt konstruktívan visszajelezni. Szintén fontos, hogy aki a panaszkodás elszenvedője, hogyan szab határt a panaszáradatnak, hogyan jelzi, ha a toleranciája csökkenőben van.
Amennyiben beindul az önismereti folyamat és felismerem magamban a panaszkodásra való hajlamot, fontos, hogy miként tudok ezen változtatni, hogyan tudom csökkenteni a körülöttem lévő körök koncentrációját, hogyan nyitok és válok kíváncsivá a társam iránt (beszélgető-, élettárs, barát, munkatárs stb).
Hogyan sajátítom el a megosztás művészetét, amely egyszerre szól a nehézségeimről és az erőforrásaimról, hiszen kóros panaszkodó szájából leggyakrabban elhangzó mondat, akkor inkább nem is mondok semmit, ha téged úgyse…, csak a játszmát viszi tovább, de két embert egymástól egyre inkább, a panaszkodó embert pedig saját magától és erőforrásaitól mindinkább eltávolítja.
Mert a figyelmet és szeretetet, amit panaszkodással szerzünk, nem önként adják, hanem kényszerből vagy legjobb esetben sajnálatból. Tanuljunk meg érzelmeinkről, helyzetünkről, történéseinkről oly módon beszélni, hogy az megosztássá váljék.
És ha most dühösen méregetik a cikket, kérdezzék meg maguktól, hogy a legutóbbi beszélgetésük során (fizikai, telefon, online) mi és mennyi minden szólt Önökről, mit tudott meg társáról. És használják az erre adott hiteles választ arra, hogy neki gyürközzenek a panaszkodás legyűrésének, akár hivatásos segítséggel. Mert panaszkodóként a figyelem örökös koldusai maradunk. „Aki panaszkodik, közben semmit sem tesz, de nem is tud, mert a panaszkodás felemészti a cselekvéshez szükséges energia jelentős részét. “ (Jorge Bucay)
Kasza Izabella
Fotók: pixabay
