Vannak olyan szerencsés emberek, akiket az Úr Jézus már kisgyermekkoruktól fogva kézen fogva vezetett, kísért, terelgetett. Ehhez a „szerencséhez” azonban fontos, hogy a szülők felismerjék: a családban gyökerezik ez az ajándék is. TYUKODI BEÁTA szerzetesnővér (SJC) életpéldája is ezt támasztja alá, hiszen ő, ha serdülőként felszínesebbé is vált a hitélet megélését tekintve, soha nem engedte el teljesen a Megváltó kezét. Olyannyira, hogy azóta sokan az ő kezébe, szavába kapaszkodnak, főként fiatalok, akiknek az útmutatás, terelés, két jó szó sokszor életmentő segítség.
Hogyan terelgette, hívta maga felé Isten gyermekkorában és diákkorában? Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
Vallásos családba születtem, ahol a keresztény értékek megélése és az egyházi ünnepek megtartása a mindennapok fontos része volt. Apai nagymamámtól sokat tanultam. Gyakran vigyázott rám, és ő vitt a vasárnapi szentmisékre. Amikor óvodásként a déli pihenőből megébredtem, gyakran láttam mamát az ablak előtt imába merülten. Ilyenkor csend és nyugalom vett körül, biztonságban éreztem magam.
Kamaszként volt egy lanyhább, közömbösebb időszakom, amikor csak megszokásból, felszínesen végeztem a vallásos gyakorlatokat. Kerestem a helyem a világban, és figyeltem a velem egykorúak életét. Majd egy lelkes ifjúsági csoport tagja lettem, akik arra törekedtek, hogy életté váltsák az evangélium tanítását, és arra vágytak, hogy hitelesen éljenek. A fiatalos lendületük, lelkesedésük, vidámságuk, könnyedségük és közvetlenségük engem is formált, alakított. Jókat beszélgettünk, igazi közösség voltunk, közöttük kezdtem rátalálni önmagamra és Istenre.
A teológia levelező szakjára jelentkezett érettségi után. Mi inspirálta erre?
1990-ben érettségiztem, és közvetlenül ezután, ősszel indították el a teológia levelező tagozatát, ezt gondviselésként éltem meg! Vonzott és kaland volt számomra ez a lehetőség, mert minden nagyon érdekelt, ami Istenről, az egyházról és az élet nagy kérdéseiről szólt. Hatalmas nyitottság volt bennem. Lelkesített, hogy a barátaim közül néhányan ezt az utat választották. Jó volt velük átbeszélni a tananyagot, és együtt készülni a félévi vizsgákra.
Tizennégy évig dolgozott, működött hitoktatóként, aztán végül mégis a szerzetesi hivatás felé fordult. Egyfajta útkereső időszaknak tűnik nekem ez a szakasz: mesélne erről? Miért döntött úgy, hogy mást, többet akar, mint a hitoktatás?
Szerettem hitoktatni, mert egy élő személyről, Istenről tanítottam, ezért a hittan nagyon is különbözött számomra a többi tantárgytól. A visszajelzésekből, a tapasztalatokból, a nehézségekből és a sikeres pillanatokból is sokat tanultam. Az iskolai hitoktatás első éveiben azért küzdöttünk, hogy az órarendbe a megfelelő helyre kerülhessen a hittan. Jó plébános, tanár kollégák és lelkes gyermekcsapat vett körül. Ez motivált, inspirált és segített abban, hogy én is lépkedjek, haladjak a hivatásom útján. Vonzott a szerzetesi életforma, de az elköteleződés nehezen ment. Abban az időszakban gyakran visszhangzott bennem Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett mondata: Valami még hiányzik belőled… De lassan érő típus vagyok, aki nehezen vált, sokat vacillál a döntésig, ezért nekem több idő kellett, amíg kimondtam az igenemet Jézusnak. De ő türelmesen várt rám.
Miért éppen a Jézus Szíve Társasága vonzotta? Hogyan került a vonzáskörébe?
Néhány évet foglalkoztam a kaplonyi szívgárdista gyermekekkel. Akkor még nem tudtam, hogy ez a gyermekmozgalom a Jézus Szíve Társaságához kapcsolódik és Bíró Ferenc jezsuita szerzeteshez, a közösség alapítójához. De nagyon lelkesített a gondolat: Jézus csapatához tartozni, tőle tanulni, az ő nyomában járni – ez a legjobb dolog! A szatmári SJC testvérekkel találkozva valami olyan pluszt érzékeltem bennük, amit mindig is kerestem. Ez a plusz egyrészt a lelkiségük volt, ami a különbözőségük ellenére hasonlóvá, és „hétköznapiságukban” is emberibbé tette őket. Másrészt az életformájuk, ami az élő, érző Istenben gyökerezik, az ő szeretetéből táplálkozik. Erre vágytam, ez hiányzott belőlem.
Miben volt más Budapesten tanulni és élni, mint a Partiumban? Melyek a legmeghatározóbb emlékei a próbaidőszakból?
Budapest hatalmas város egy falusi lány számára. Tanulni kellett a közlekedést, az ügyintézések menetét, a helyi szokásokat, a sajátos kifejezéseket… Hosszú ideig honvágyam volt, hiányzott a családom, a munkám, a barátaim és a gyerekek. Nagy támasz volt számomra, hogy a szatmári egyházmegyéből egy társammal, Mézinger Gabriella testvérrel egy időben jelentkeztem, és együtt készültünk a próbaidőben is. A közösségem idős és fiatalabb tagjai is sokat segítettek a beilleszkedésben. A próbaidő első, zártabb, csendesebb időszakában az imán, a belső rendi tanulmányokon, a házimunkán és a közösség tagjaival való ismerkedésen volt a hangsúly. A második évben a Társaság apostoli területeivel ismerkedtem, amiben az ifjúsági pasztoráció is teret kapott. Szerettem a Szentjánosbogár táborokat, az iskolai lelki napokat. Színes, kihívásokkal teli időszak volt, ami nagyon megdolgozott, de mély élményeket adott. Fontos volt számomra a 30 napos, személyesen kísért lelkigyakorlat, amit Dobogókőn végeztem, és ami meghatározta életem további alakulását.
Lelkigondozást tanult a Semmelweis Egyetemen. Egyre több papi, szerzetesi, valamilyen egyházi hivatást választónál látom, hogy igyekeznek bizonyos formában pszichológiai, lelkigondozói tanulmányokban is jobban elmélyedni. Hogyan látja: milyen ma az egyház és pszichológia viszonya?
A 2008-ban tett első esküm után az elöljáróm Szegedre helyezett, ahol a Korda könyv és kegytárgyüzletben dolgoztam. A boltban sok emberrel találkoztam, akik különböző élethelyzetből érkeztek, és kérdésekkel, problémákkal, életvezetési nehézségekkel küszködtek. A beszélgetések során érzékeltem, hogy ezekben a váratlan találkozásokban nincsenek előre gyártott jó válaszok, megoldások, amit hirtelen elő lehet húzni. Csak akkor tudok valakit jól meghallgatni, és számára megfelelő könyvet, olvasmányt ajánlani, ha én magam is képződöm, „dolgozom magamon”. A lelkigondozói szak tananyaga, gyakorlati tantárgyai, a társak és tanárok segítettek, hogy az önismeretben fejlődve jobban átlássam az összefüggéseket, és társává tudjak válni a segítséget kérőknek. Sok egyházi szolgálatban tevékenykedő ember fontosnak tartja a mentálhigiénés, illetve pszichológiai képzéseket azért, hogy jobban végezhesse segítő szolgálatát, ez tényleg nagy lehetőség.
Sokat foglalkozott gyerekekkel, fiatalokkal mai napig is, a szatmári egyházmegye ifjúsági irodájának referense. Rendszeres téma egyházi médiában, sajtóban, hogy a fiatalok távolodnak az egyháztól. Mivel, hogyan lehetne őket a leginkább rávezetni az istenkapcsolat szükségességére?
Nagyon aktuális, összetett kérdés ez, ami érinti a családokat, nevelőket és a pasztorációban dolgozókat is. Sajnos nem csak a fiatalok távolodnak az egyháztól. Gyakran a magukat kereszténynek valló felnőttek példája sem vonzó és motiváló, akiknek át kellene adniuk a vallásos ismereteket, értékeket. Sok fiatal nagy hátránnyal indul az életben, mert a családjából hiányoznak a vallásos alapok, amire építeni lehet. „A mai világnak tanukra van szüksége és nem tanítókra” – vallja Szent VI. Pál pápa. A vonzó, hiteles keresztény példák, minták és a befogadó, megtartó közösség sokat segíthet a fiataloknak abban, hogy eligazodjanak a világ kuszaságában és rátaláljanak az élő Istenre.
Sokszor hallani, hogy napjainkban a fiatal generáció erősen demotivált, mintha nem tudnák, nem akarnák megkeresni a helyüket az életben. Hogyan látja: ez valóban így van?
Az általánosítás – a fiatal generáció – mindig egy kicsit sarkítás, a végletek felé mutat. Ha azonban egy adott fiatal életét, körülményeit nézzük, akkor láthatjuk, hogy valamilyen módon keresi a helyét, a feladatát, vannak próbálkozásai. De sok tényező gátolhatja is: csalódás, sikertelenség, lelki sérülések, kudarcok… Fontos, hogy az egész embert lássuk a teljes valóságában! Nézzük meg a kort, amelyben él. Ismerkedjünk azokkal a hatásokkal, amik befolyásolják őt. Vegyük komolyan a vágyait, álmait, így tudunk közelebb kerülni hozzá. Ott van minden egészséges fiúban és leányban a kreativitás, az alkotás vágya, az aktív tenni akarás, az együttműködés szándéka. Én nagyon hálás vagyok, mert a munkám során sok céltudatos, lelkes fiatallal találkozom. Azt láttam, hogy van céljuk, motiváltak, elkötelezettek – ez örömmel és reménnyel tölt el.
Hivatásgondozással is foglalkozik. Sokan vagyunk, akik időnként megtorpanunk és megkérdezzük: biztos ez az én utam? Mire kell figyelnünk, hogy a számunkra valóban kijelölt utat, az igazán nekünk való hivatást, munkát válasszuk?
Soren Kierkegaard egy egész életre szóló feladatot vetít elénk, amikor ezt írja: „Az élet célja az, hogy azzá lehessünk, akik valóban vagyunk”. A pályaválasztás, a döntés sok fiatal számára megterhelő nehézséget jelent. Ebben az elbizonytalanodásban azonban az önismereti hiányosságok is kulcsszerepet játszanak. A fiataloknak szükségük van olyan alkalmakra, ahol erősödhetnek értékességük felismerésében, teret kaphatnak adottságaik, talentumaik kamatoztatására, és találkozhatnak olyan elkötelezett emberekkel – házaspárral, pappal, szerzetessel –, akikkel megbeszélhetik elakadásaikat, nehézségeiket, támpontokat kapva a következő lépéshez. A lelki napok és az ifjúsági találkozók alkalmain több fiatalt érdekelt, hogyan tudnának haladni a hivatáskeresésük útján, mi segíthetné őket jobban a döntésben: életük értelmének, céljának a megtalálásában. A közösségünk által szervezett alkalmak hívógondolataként fogalmaztuk meg rendtársaimmal ifjúsági programjaink célját: lehetőséget szeretnénk kínálni a résztvevőknek arra, hogy találkozzanak önmagukkal, egymással és a Teremtő Istennel.
Több mint száz éve alapították a Jézus Szíve Társaságát. Mit gondol, mi a rend legfontosabb küldetése ma?
Nagy tisztelettel tekintek az alapítónkra, aki gyakorlati, praktikus ember volt. Mindig meglátta, hogy mire van igazán szüksége a változó világban az embernek, és felismerte, megragadta a hétköznapokban kínálkozó lehetőségeket. Bármilyen feladatkörben tevékenykednek közösségünk tagjai, a hiteles, gyógyító jelenlétre, a közelségre, az elérhetőségre, a társra a mai kor emberének is szüksége van. P. Bíró Ferenc SJ sorai ma is iránymutatóak. Küldetésünket így fogalmazza meg: „Ne unjunk bele, hogy az Ő életét nézzük, éljük és a magunkét ahhoz hasonlóvá tegyük! Mert az emberiségnek éppen a felebaráti szeretetre van szüksége. A Testvérek külső ruhája: a jóságos szem, arc, testtartás, mozdulat legyen. Gyakorolják a szívjóságot, nagylelkűséget, önmegtagadást, határtalan bizalmat. Tűnjenek ki vidám alázatosságban, szeretetben és tökéletesen végzett munkában.”
