Február 5-én, vasárnap este 7 órakor a kolozsvári magyar színházban a Móricz Zsigmond regénye nyomán készült Rokonok című előadást láthatta a közönség. A darab főszereplőjének az életén keresztül lélekben átélhettük azt, amit a rendező fogalmazott meg: „a többre törekvő emberre a mindennapokban két fajta erő hat. Az egyik erő a javitás szándéka, a másik pedig a kisértésekkel szembeni emberi gyengeség.” És alig néhány órával később, hétfőn hajnalban derült égből villámcsapásként — óriási pusztitó erővel — megrengett ez a Föld nevű bolygó, az emberiség közös otthona, Törökországban és Szíriában, eddig már több mint 34000 halottat, közöttük ártatlan gyermekeket hagyva maga után.
Valójában olyan nagyfokú tragédia történt, hogy a nyomában felfakadt kétely a pap hitét is megkísértette. Nem tagadom, a borzalom hatása alatt éltem át az egész hetet. És akkor tegnap, szombaton, kezembe került a zsidó származású francia írónak, filozófusnak és misztikusnak, Simon Weilnek egy írása, amelyben a következőket olvastam: „Ez a világ zárt kapu. Korlát. Átkelőhely.” Vallomásos szövege kis elbeszélés formájában így folytatódik: „Két rab szomszédos cellákban kapcsolatot teremt egymással — úgy, hogy átkopognak a falon. A fal választja el őket egymástól, de ugyanakkor a fal teszi lehetővé, hogy kapcsolatba lépjenek egymással. Így van ez Isten és miköztünk is. Minden válaszfal – egyben kapocs is.” Isten rendkívüli kegyelme úgy hatott rám pozitívan az idézett sorok olvastán, hogy egy bizonyos időre megingott hitem nyomban helyrebillent, mégpedig abban a felismerésben, hogy az emberi történelem színes szőttesének mi mindig csak az innenső oldalát látjuk, a túlsót nem, az titok, a jövőt is ismerő Isten titka! És aztán megerősített ezen hitemben a február 12-iki, vasárnapi szentmise bevezető zsoltárimádsága, amely így szól: „Te vagy (Uram) oltalmazó kősziklám és megerősített házam! Erősségem és menedéken te vagy, neved miatt vezess és irányíts engem!”
Ha a leírtak után valaki megkérdezné tőlem, hogy a történtek után tulajdonképpen mi is az én hitem, illetve vallásos világszemléletem, egyik németországi pap barátom levélben küldött három rövid mondatával válaszolnék. 1. Das Leben ist immer lebensgefahrlick. (Az élet mindig életveszélyes). 2. Der Tod ist jedem, totsicher. (A halál mindenki számára holtbiztos). 3. Unsere Heimat ist im Himmel. (Végső otthonunk az Ég), s nem ez a rengő Föld.
A tragédiában és a mély gyászban csak ezzel a hittel vigasztalódhatunk és másokat is ezzel a hittel vigasztalhatunk.
Jakab Gábor
