Eddig a háborút, ma a Törökországot és Szíriát sújtó, többezer emberéletet követelő földrengést nézzük. Könnyeket, szenvedést, magára maradt gyermekeket, szülők nélkül felnőni kényszerülő újszülötteket, holttesteket, időseket és fiatalokat látunk. Segítőket, akik a szörnyűségek láttán az életüket is kockáztatva azonnal útnak indultak. Sokan vannak a romok alatt, sokan sírnak és várnak egy kézre, aki kihúzza őket onnan.
Közben sír az egész föld.
Sírok én is. Mert bármelyikünk lehetne ott, akár turistaként is. Mindezeket látva napról napra egyre többet gondolok arra, mi jöhet még… Meddig vagyunk biztonságban? Mikor váltja fel a madarak énekét a bombák hangja? Fel tudunk-e készülni egy befolyásolhatatlan eseményre?
Mert közben mindenféle történik körülöttünk, a távolról nem is beszélve. Aggódunk, tehetetlenek vagyunk. Emberek ezrei küzdenek az életben maradásért, az újrakezdésért, a világ jobbá tételéért. Sehová nem tartunk. Egyre-másra történik valami. Mindig is történt. Mégis, most mintha más lenne a mindig. Nem tudok mit tenni. Csak magamba fordulni és kérni az Istent: térítsen észhez bennünket!
Tudjátok, miért sír a föld? Mert semmit nem tettünk azért, hogy ne sírjon. Halmoztunk, királyokként éltünk, halomszámra dobtuk ki az ételt, szennyeztük a környezetünket, magára hagytuk az időseket, bántalmaztuk egymást fizikailag, lelkileg vagy akár szexuálisan, kulcsra zártuk az ajtóinkat, elpusztítottuk az állatokat stb, stb, stb.
Közben ma is emberek százezrei a pompában panaszkodnak . A szegény csendben van. Örül a mindennapi kenyérnek. Azt hittem, soha nem kell ezt kimondanom (pláne 30 évesen), mégis meg kell tennem: értékvesztett világot teremtettünk magunknak. Tisztelet, emberség és határok nélkül élünk. Mert a határ a csillagos ég… Csakhogy lassan már csillagot sem látunk az égen…
Fáj a lelkem! Nem térünk észhez… Nem akarunk változtatni. Minden jól van. Csak vélelten, hogy ennyi minden történik egymás után? Egyesek szerint a pandémia kitaláció volt, a háború és a földrengés megtervezett esemény, jön a világvége, pusztulunk. Ezeket olvastam a minap egy bejegyzésben. Hallod, mit mondasz, ember? Hogy lehet egy földrengés megtervezett? Hogy lehet az, hogy mindenki hibás és ellened van, csak te vagy a plafonon? Jó lenne minél hamarabb leszállni onnan. Amikor a fejedre omlik a biztonságod, a jól felépített kis luxusod, megkérdezném, az mennyire megtervezett történés, mit érzel ott és akkor…
Mindenki okosabb a másiknál, mindenki tudja, mikor lesz a világnak vége, mikor jönnek az ufók, ki áll háborúban kivel. Azt azonban képtelen beismerni magának, ha téved, ha nem minden van úgy, ahogy azt a megosztott hírek alá kommentben nagy okosan odaírja.
Azt hittem, nincs már ennél alacsonyabb szint… úgy látom, van. Nem értem, emberek! Hogy lehet egy ekkora kaliberű földrengés után azon szórakozni és azt osztani, hogy megtervezték?! Égbekiáltó!
Felfogni nem tudjuk mit élnek át azok, akik életben maradtak, akik kiabálni sem tudnak a fájdalomtól a romok alatt…
Mindent összeesküvéselmélethez kötünk, annak hiszünk. Mi lenne, ha egyszerűen csak együtt éreznénk azokkal, akik szenvednek? Mi lenne, ha a több milliós kocsidat eladnád és az árát a földrengés áldozatainak adnád? Mi lenne, ha tűzijátékok, koncertek és karácsonyi félnyek helyett azokat támogatnánk, akik fedél nélkül, magukra maradtak? Mi lenne? Sokaknak pont akkor lenne világvége…
Fáj a lelkem. Nem értem, nem értem és nem értem… Ennyi.
Ferencz Emese
