Február eleje jelentőségteljes ünneplésekben gazdag. Február 2-án a szerzeteseket köszöntjük, hivatásukért adunk hálát. Hivatásuk amellett, hogy világító jel a nem hívők előtt, figyelemfelhívó. Arról tanúskodik, hogy vannak nők és férfiak, akik teljesen, minden fenntartás nélkül Istennek szentelik magukat, azaz ez az életforma értelmes, vállalható, önmagán és evilágon túlra mutat. Manapság is nagy felkiáltójel, hiszen kevés a hiteles életmód, a következetes és hű életpálya. Az ember elhagyja, akiket korábban szeretett, házastársat, gyermekeket is, cserben hagy szülőt, barátot, hátrahagy elveket, eszméket, amelyeket egy ideig szolgált. Saját korábbi hitvallását letagadja, szembefordul azzal, aki segítette őket élete egy adott nehézségében… Ezzel szemben ott vannak azok a nők és férfiak, akik az evangéliumi hármasszabályt követve ígéretet tesznek a szegénységre, engedelmességre és tisztaságra, nem is egy látható ok, személy, hanem a láthatatlan Isten s az ő országa miatt. Vállalják, pedig nem könnyebb egy szemmel nem látható, kézzel nem érinthető Isten szolgálatában állni, mint a látható, olykor akarva-akaratlan bántó emberek között dolgozni.
Február 11. a betegek világnapja, és ez a nap olyasmire emlékeztet mindannyiunkat, ami, még ha pillanatnyilag fiatalok, szépek, gondtalanok vagyunk is, egysze így vagy úgy megérint. A betegség és a halál, a velük járó, miattuk bekövetkező szenvedések az emberiség és az egyes ember legnagyobb, legnehezebben megemészthető valósága. Miért is lesz egy ember, egy gyermek beteg? Hol van Isten, mit akarhat Isten egy ilyen helyzettel? Nehéz a barát szenvedését is végignézni, hát még a szülőét, a gyermekét! Aki maga érintett, annak is számtalan kérdése, vívódása van, míg a testi tünetekkel küszködik, de aki mint ,,néző” asszisztál mindehhez, kíséri, ápolja, segíti a beteget, annak a lelki teher szintén hatalmas. Mindkét fél, minden érintett fél Jóbbal hánykolódva keresi a választ a kívülállók cinikus kérdésére: ,,ez vétett vagy a szülei”?
Itt és most nem fogalmazunk válaszokat, csupán témákat mutatunk az olvasóknak, helyzeteket, amelyeken érdemes eltöprengeni, tanulságaikat a magunk számára megfogalmazni. Utóbbi esetben mielőtt minket személyesen érintene a betegség, a halál szele, jó megtanulni másokat látva, hogy ne a látszatok alapján ítéljünk, sőt: ne ítélkezzünk. Ha segíteni nem tudunk, ne véleményezzük más terhét. Előbbi esetben a mások önként vállalt áldozata, elkötelezettsége legyen inspiráló erő a saját életünk kisebb-nagyobb elkötelezettségeinek vállalásában, ígéreteink betartásában.
