A 2023. évi imahét vezérfonala: „Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra” (Iz 1,17). Az idei ökumenikus imahét anyagát és istentiszteleti rendjét a Minnesotai Egyházak Tanácsa állította össze. „Izajás próféta egyértelművé tette számunkra, hogy Isten mindig tisztességet és igazságot vár el mindannyiunktól az élet valamennyi területén” – írják. „Olyan világban élünk, amelyben alapigénk különös hangsúllyal bír. Szomszédunkban, Ukrajnában háború zajlik. Nap mint nap erőszakos cselekmények hírét halljuk. Testvérnépek harcolnak egymás ellen. E sorok írásakor naponta több mint tízezer ember lépi át határainkat a háború elől menekülve. Emiatt is lehetséges, hogy itt más hangsúlyokat kap az ige minden körülmények között érvényes mondanivalója.” Kicsit mást üzen ugyanakkor egy amerikai kereszténynek, megint mást egy nyugat-európainak vagy éppen az erdélyi történelmi egyházak lelkipásztorainak, híveinek. Evangélikus, római katolikus, református és unitárius lelkipásztorokat kérdeztünk az ökumenikus gondolkodásról.
A béke és az egység építésére szólít fel az Úr
Ha a koronavírus-világjárvány miatt kiesett két esztendőt nem számoljuk, akkor idén, megszakítás nélkül, már 24. alkalommal lennénk együtt városunkban, Sepsiszentgyörgyön, hogy a keresztények egységéért imádkozzunk. Egyike vagyok azon lelkészeknek, aki már az első alkalomnál is ott voltam. Sőt, annak megszervezésében főszerepet vállaltam. Sok minden történt ez alatt az idő alatt, igazi közösségépítő hatása volt ezeknek az alkalmaknak, nem beszélve azok karitatív hozadékáról, hiszen a közös imádság mellett minden évben a bajban levő, betegséggel küszködő emberekkel is igyekeztünk jót tenni, gyógyulásukhoz hozzájárulni. Az eltelt idő alatt néhányan már sajnos örökre elmentek, mások elköltöztek, helyükre újak jöttek, viszont a lelkület, ahogyan készülünk az alkalmakra, remélem, ugyanaz. Igehirdetők és igehallgatók várjuk a közös imaestéket, hiszen valljuk, a közös imádságnak ereje és hatalma van.
Az idei programot összeállító minnesotai keresztény testvéreink az alábbi szentírási szakaszt választották útmutatásul az ökumenikus imahétre: „Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot…” (Ézs 1,17). Isten elvárja tőlünk, hogy figyeljünk oda a másik emberre, törekedjünk jó kapcsolatokra, egyszóval szeressük a másikat. Azt akarja, hogy a teremtett világban azzal a lelkülettel viszonyuljunk egymáshoz (rasszra, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül), hogy mindannyian az ő teremtményei vagyunk. Így szólít fel minket a béke és az egység építésére.
Zelenák József evangélikus esperes
A felekezetek közötti párbeszéd jelenti keresztény életképességünket
Egyetemes imahétre készülődtem, amikor azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy az ökumenizmus, felekezetközi párbeszéd témájában írjak néhány sort. Miközben gondolataimat próbáltam összeszedni és megfogalmazni, arra jutottam, hogy nem csupán véletlen egybeesés van a felkérés és a már sok helyen megkezdődött egyetemes, ökumenikus imahét között. Úgy gondolom, nemcsak a magam nevében mondhatom, hogy lelkipásztorként és hívő keresztyénként, de általában erdélyi magyarként is, valahol kötelességünk elgondolkodni, tudatosítani az ökumenizmus fontosságát, sőt, úgy érzem, hogy tennünk is kell a felekezetközi párbeszéd minél hathatósabb megvalósulásáért. Meglátásom szerint így nyer sajátos értelmet szűkebb hazánkban, egyházainkban az idei ökumenikus imahét bibliai mottója: „Tanuljatok meg jót cselekedni…” (Ézs/Iz 1,17a).
Jól emlékszem, egy téli vakáció hótól roskadozó, szánkós-hógolyós napjának végét többszöri harangszó jelezte szülőfalumban. Kipirosodott arcokkal melegedtünk volna a kályha mellett, de nem szárítkozhattunk meg nagyon, mert menni kellett a templomba, imahétre. A fagyos lábszár, a csuromvizes kezeslábas sem lehetett kifogás, a hátsó padokba be kellett ülni, és kezünket összefogva hallgatni a vendég lelkészeket. Ettől kezdve ez így ment egész héten át, és mi gyermekekként óriási érdeklődéssel figyeltük a különböző öltözetben megjelenő katolikus, református igehirdetőket.
Már gyakorló lelkész voltam, amikor szolgálati helyemen, Kőhalmon (Brassó megye) megtapasztalhattam az ökumenizmus gyakorlati oldalának erejét a gyülekezet életében. Nemcsak az egyházközség életében tekintett vissza több évtizedes múltra az imahét megszervezése, de az egykori szász kisváros többfelekezetű és -nemzetiségű múltja, jelene megtanította az itt élőket közös eseményekre összegyűlni, együtt gondolkodni, együtt imádkozni. Jólesett ebbe a természetes, de egyáltalán nem magától értetődő rendbe belecsöppenni és annak részese lenni. Itt igazán ökumenikus keresztyénnek, igazán erdélyinek érezhettem magam. Jelen szolgálati helyemen, a Székelytamásfalvi Református Egyházközségben (Kovászna megye) önálló lelkészként a magammal hozott, szolgálatom során megtapasztalt és megélt gyakorlati ökumenét szerettem volna alkalmazni a gyülekezeti munkában. Nem volt nehéz dolgom, mert az itt élő hívek, reformátusok és katolikusok nemcsak a hétköznapok küzdelmeiben bizonyulnak sorstársaknak, de egymás istentiszteleti alkalmain kölcsönösen részt vesznek. A mennybemenetel napján tartott katolikus egyházi búcsúra, istentiszteletünk után együtt vonultunk át a református hívekkel. Hasonlóképpen az általunk megszervezett ökumenikus imahéten katolikus testvéreink is részt vesznek. Úgy gondolom, hogy a hitnek a kölcsönösen megélt valósága mintaszerű lehet a felekezetközi együttélés számára, ugyanakkor meglévő gyakorlatainkat a jelen kihívásai közepette tovább kell mélyítenünk, még inkább tudatosítanunk, és identitásunk szerves részévé formálnunk.
Meglátásom szerint sajátos erdélyi ökumenénk egyik oldalát ma is ez a természetesség, magától értetődő jelleg adja, amely a reformáció százada óta beleivódott a templomok padjaiba és a padokban ülő generációkba. A szimbólummá patinásodott 1568-as évszám is ezt az örökséget jelzi, amit nekünk a továbbiakban mindig is őriznünk és ápolnunk kell.
E sajátos történelmi színezet mellett ökumenénk másik aspektusát a jelen körülmények alkotják. Az ökumenikus mozgalom/mozgalmak, közelebbről a köreinkben is gyakorolt imahetek mindig valamilyen – legyen az globális vagy helyi – kontextusban történnek. Ez így van az imahetet összeállító adott keresztény közösség(ek) életében, de így van az azt alkalmazó helyi gyülekezetek, egyházak életében is. Az elmúlt időszakban a járványügyi helyzet borította fel gyökerestül a megszokott és bejáratott imaheteinket olyannyira, hogy sokat nem is lehetett megszervezni, vagy más alternatív megoldásokhoz kellett folyamodni. A mai ökumenikus „mozgalmunk” hátterét is összetett folyamatok, megrázó események képezik. Nem tudunk, s talán nem is kell elvonatkoztatni az energiaügyi és gazdasági válságtól vagy a háború okozta nehézségektől. Mint ahogy nem vonatkoztathatunk el a lassan tudatosuló, állandó kísérő figyelmeztetésként ott levő népszámlálási adatok intő számaitól sem. Úgy gondolom, hogy a világnak ezek a jelenségei, de a lokálisan tapasztalt, olykor aggasztó folyamatok sajátos jelleget kölcsönöznek az ökumenikus párbeszédnek.
Mégis, elmondható, hogy mindezen körülmények ellenére, vagy talán éppen ezek hatására ökumenizmusunk sajátos színezete mellett új lendületet, impulzusokat nyerhet az egymás iránti nyitás, elfogadás, megértés terén. A létszámbeli állandó apadás, egyházaink térvesztése, az elnyugatiasodás küszöbén, az infláció sodrában sem a „meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk”, hanem éppen ellenkezőleg, „hitéi, hogy életet nyerjünk” (Zsid 10,39): egymásrautaltságunk tudatosítása, a felekezeteink közötti párbeszéd folytatása, felhangosítása nem elesettségünket, hanem életképességünket, megmaradásunkat jelenti. Ha kellőképpen tudatosítjuk a jelen válságos helyzetét, s benne önmagunkat – márpedig nem igazán tudunk tőle elhatárolódni –, az paradox módon nem elcsüggeszt, hanem megerősíthet minket, mert abban lehetőségeket, feladatokat, egymáshoz vezető utakat fedezhetünk fel. Az egyetemes imahét mottójára utalva és azt folytatva, nekünk ebben a valóságban együtt azt az igazságot kell meglátnunk, amely egymáshoz és Istenhez vezet: „törekedjetek az igazságra” (Ézs/Iz 1,7b). A próféta felhívása úgy lehet érvényes ránk, ha ezt az igazságot fedezzük fel ismét egymásban, Krisztusban. Törekedjünk hát mi is erre az igazságra, közösségeinken belül és közösségeink között egyaránt. Figyeljünk egymásra, cselekedjük a jót, éreztessük egymással, hogy közösségünk fontos tagjai nemcsak a bajban, válság idején, hanem a mindennapok egyszerűségében is. Így érvényesülhet ma is Tavaszy Sándornak a húszas évek válságos helyzetében történő felhívása: „A mi erdélyi magyar jövendőnk attól függ, hogy tudunk-e nagyobbak lenni önmagunknál (…), tudunk-e olyan hithű katholikusok és kálvinisták lenni, hogy egymást úgy szeressük és úgy tiszteljük, mint önmagunkat tiszteljük és szeretjük.” Teológusunk megfontolandó szavai mellett álljon előttünk Isten igéje is: „ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást” (Jn 13,34).
Bacsó István székelytamásfalvi református lelkipásztor, a DRHE doktorandusza
Hidakat és nem gátakat építeni
Székelykeresztúron a vírus miatt kimaradt két év után idén újra a korábban megszokott, nagy hagyománnyal rendelkező módon zajlik az ökumenikus hét. A kisváros felekezeti eloszlásának köszönhetően, sajátos módon templomról templomra zarándokolva együtt vettek részt református, unitárius és római katolikus hívek az istentiszteleti alkalmakon a január 16–20. közötti estéken. A városban, illetve a közigazgatásilag hozzá tartozó két településen ugyanis hat közösség képviselteti magát, valamint öt templom található. A lelkészek közül minden este ketten „jutnak szóhoz”, egy, aki prédikációval bátorítja a jelenlévőket, és egy, aki imában fejezi ki háláját, kéréseit a jó Istennek. Bár a Vasárnap jelenlegi számának készítésekor még csak a hét felénél járunk, mondhatni estéről estére tartalmas együttléteknek lehetünk a részesei a templomban, majd az azt követő szeretetvendégségeken a közösségi termekben, ahol találkozásra, beszélgetésre, gondolatcserére van lehetőség. Ha össze kellene foglalni az eddigi beszédek tanulságát, talán így szintetizálhatnánk: arra vagyunk hivatottak, hogy ne az élet mindennapos problémáira, világunk aggasztó viszontagságaira irányítsuk tekintetünket, hanem a gondviselő Istenre, s az ő szeretetében egyesülve fedezzük fel az élet értékét és értelmét.
Természetesen az igehirdetők mellett a templomok „házigazdái” sem maradnak tennivaló nélkül, nekik is készülni kell, hiszen az egyes közösségek vezetői felelnek a találkozások koordinálásáért. Olyan jó átélni azt, hogy minden közösség törekedik a lehető legjobb fogadtatásban részesíteni az érkezőket. Az imaalkalmak végén rendszerint rövid „műsorral” (kórusművek, ifjúsági énekek) próbálják szebbé tenni a találkozást. Emellett pedig az is a hagyományhoz tartozik, hogy a templomban kínált lelki táplálék után szeretetvendégségre, úgynevezett agapéra várnak mindenkit, ahol egy-egy csésze forró tea, forralt bor, illetve kalács mellett adódik lehetőség a személyes szóváltásokra, s akár felekezetek közötti párbeszédre is.
Számomra mindez élményszerű. Gyakorlati éves kispapként lehetőséget kaptam, hogy első este imádkozzak a betfalvi református templom szószékén, ami rendkívül értékes tapasztalat volt számomra. Egyrészt azért, mert először volt részem ilyenben, másfelől pedig jó kihívást jelentett az „ökumenikus” környezethez való alkalmazkodás. Hiszem azt, hogy az ökumenikus heti imádságaink, közös istentiszteleteink meghozzák gyümölcsüket, valóban hidakat és nem gátakat építenek majd, és úgy, ahogy ilyenkor, egész évben a felekezetek közötti békés együttélés és együttműködés jellemzi majd Székelykeresztúr sokszínű városát.
Kovács Alpár székelykeresztúri kispap
Egy szívvel, egy lélekkel
Több mint egy évtizede a Kolozsváron szolgáló különböző felekezetű egyetemi és ifjúsági lelkészek, fiatal papok közös rendezvényen vettünk részt. A rendezvény után – ha jól emlékszem – sörözni mentünk, hogy egy kicsit ismerkedjünk, barátkozzunk egymással. Az asztaltársaságban mindenkinek megeredt a nyelve, s hát mi másról beszélgettünk volna, mint a szolgálatunkról. Hamar kiderült, hogy bár más felekezetűek vagyunk, a problémáink, kihívásaink, kérdéseink, örömeink mind egy gondolatkörben forognak. Ez akkor reveláció volt mindnyájunk számára, ami arra sarkallott, hogy a jól sikerült beszélgetést folytassuk. Így született lelkészi életem egyik legszebb története, az a havonta visszatérő alkalom, amikor mindig más lelkésznél gyűltünk össze, s támogattuk, pátyolgattuk egymást. Összejöveteleinknek külön kis szertartása alakult ki, amely abból állt, hogy a házigazda tartott egy kis gondolatébresztő felvezetőt. Elmondta, hogy őt mi foglalkoztatja mostanában, mivel küszködik, esetleg kavarog benne valamilyen bibliai gondolat, amit megosztana. Ezután indult is a beszélgetés, ami lassan-lassan bor által katalizált közös tervezésbe torkollott. Olyan is volt, hogy közösen fogalmaztunk meg prédikációvázlatokat, amit aztán ki-ki a maga templomában és közösségében mondott el, de születtek közös ökumenikus ifjúsági istentiszteletek, kerekasztal-beszélgetések, s persze hangzottak el hatalmas, világmegváltó tervek. Abban viszont mindnyájan megerősödhettünk, hogy ezeken a találkozásokon és a kinövő programokon mi egy szívvel, egy lélekkel voltunk jelen, egy testet, azaz közösséget alkotva. S ez nagyon jó volt így… Olyannyira, hogy meg is változott tőle a szemléletem, hiszen most már nem más felekezetű lelkészt látok, hanem lelkészt, akinek a kétségei, kínlódásai, nehézségei, örömei, megvalósításai az enyémhez hasonlóak.
Ezekben a találkozásokban erősödött meg bennem az a gondolat, hogy nincs több keresztény egyház, hanem csak egy. A felekezetek ebben a nagy egészben olyanok, mint a szólamok egy kórusban. Külön dallamvonalat énekelnek, ha egyenként hallgatnánk őket, talán fel sem tűnne, hogy ugyanazt halljuk. Ám, amikor az összes szólam megszólal, akkor valami több születik: a harmónia. Vagy olyanok a felekezetek, mint a lakoma különböző fogásai: mindegyiknek megvan a maga sajátos íze, s helye a menüben, de attól még ugyanazon a megterített asztalon örvendeztetik meg az ünneplőket. S olyan a kereszténység, mint a fény, amit a prizma több színre bont, de ha félrevesszük a lencsét, az egységes tiszta fény megint beragyogja azt a helyet, ahol vagyunk. Furcsa is lenne, ha a kórus egyik vagy másik szólama, az ünnepi asztalon gőzölgő leves vagy az ínycsiklandozó desszert, a szivárvány kékje vagy vöröse többre tartaná magát a többinél… Sőt még furcsább lenne, ha megpróbálna különválni, kiszakadni, netán uralkodni a többi fölött. Természetellenes helyzet, diszharmónia, elrontott vacsora, s egyszínűség uralkodna el a világon.
Minden felekezet kidomborít, megragad, kihangsúlyoz egy-egy létmódot, gondolatkört, imaformát, ám ettől sem egyedi, sem különálló nem lesz. Az egység a különböző felekezetű keresztények egymásrautaltságában, együttélésében valósulhat csak meg. Régen úgy tartották, hogy a béke és igazság világa akkor jön el, amikor egyik vagy másik felekezet végképp legyőzi, elnyomja a többit, s egyedüliként – karddal, tűzzel, ha kell – marad talpon a történelem arénájában. Tudjuk, mi lett ennek a viszonyulásnak a vége: pusztulás, fájdalom, viszály, megátalkodottság. Jó lenne végre feladni a sok évszázados káros szokásokat, s helyette a közeledés, az együttműködés útjára lépni. Annál is inkább, mert jelen pillanatban egyik felekezet sem engedheti meg magának a különálló utat. Sem a korszellem, sem a demográfiai mutatók nem kedveznek keresztény értékrendünknek és felekezeteinknek. Ma vagy együtt munkálkodunk, hogy Isten Igéjét megéljük és megvalljuk, vagy lassan-lassan kiürülnek templomaink, s elfogynak az imádkozók.
Az egy egyházra vonatkozó felfogásomat élem meg minden esztendőben az ökumenikus imahetek folyamán is. Öröm számomra más felekezet templomában szolgálni, s ugyanolyan öröm a mi közösségünkben fogadni a lelkésztestvéreimet. Az ilyen alkalmakkor arra szoktam figyelni, hogy mi az, ami közös és mi egyedi ezekben a gyülekezetekben. Más szavakkal mi az, ami egységbe von és mi az, ami egyedi, s tanulni lehet belőle. A válaszok – úgy gondolom – építenek, gazdagítanak, és hozzásegítenek ahhoz, hogy az első pünkösd után létrejövő ősegyház monolitszerű egységét megéljem: az egy szívvel, egy lélekkel való imádkozást.
Rácz Norbert Zsolt kolozsvári unitárius lelkész
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/5-ös számában (Összeállította: Kádár Hanga, Szász István Szilárd)
