Miről meséljünk: vajon létezik „rossz” mese?

0
2172
Illusztráció: Wikimedia Commons

Könnyebben feldolgozhatóak későbbi nehézségek, ha már gyermekként szimbolikusan találkozunk velük

Egyre több szülőtől hallani manapság, hogy a rég beváltnak hitt klasszikus mesékben nem bízik: túl morbidnak tartja a Piroska és a farkas utolsó mozzanatait, ijesztőnek a Jancsi és Juliskát, de a népmesékben is vannak testi fenyítéssel, szexuális tartalmakkal teletűzdelt mozzanatok. Felmerül a szülőben a kérdés, hogy a régóta szeretett mesék ma már talán nem állják meg a helyüket a mostani mércével mérve? Korábban már írtunk arról, hogy a történetek, mesék elengedhetetlen részei egy kisgyermek világának, sokkal többek, mint puszta szóbőség, beszédkészség, képzelőerő-fejlesztés, de vajon mire kell figyelnünk a mesék kiválasztásakor? Erre a kérdésre kerestük a választ neves budapesti és erdélyi hozzáértőkkel.

Vannak mára érvényét vesztett történetek

Bajzáth Mária mesepedagógus, író, oktató

A köztudatban a népmese, lassan egy évszázada, a folklór vagy a gyerekirodalom körébe tartozik, pedig orális műfajként a 19. századig főként a felnőtteknek szólt, a felnőttek műfaja volt, a felnőttek világképét fejezte ki, felnőttek mesélték felnőtteknek. Éppen ezért meseválasztáskor szükség van gyermekközpontú, korosztályos válogatásra, gyermeklélektani és neveléstudományi szempontok figyelembevételére és tudatosságra. Ha megvizsgáljuk Piroska történetét, felfedezhetjük az örök üzenetet, amiért a mese különböző szövegváltozatai i. e. 600 óta kísérik az emberiséget. Piroska és a farkas meséje azért évezredek óta nélkülözhetetlen útravaló, mert szimbolikus nyelven beszél az élet veszélyeiről, az éberség és a segítők életmentő szükségességéről, és arról, mi a teendő az életet veszélyeztető ellenféllel. Nagycsoportos óvodásoknak már bátran mesélhető, sőt mesélni kell. A mese végén a farkas (életet veszélyeztető ellenfél) pusztulása igazságszolgáltatás és jóvátétel, a világ rendjének helyreállítása, a „jó győz, a rossz elnyeri méltó büntetését” hitnek a megerősítése a mesehallgató gyerek számára.

Vannak olyan népmesék, amelyek a 21. században már nem érvényes tudást, előítéleteket, olykor durva, máskor ostoba humort közvetítenek. Mindenki ismeri a történetet a három selyp leányról. „Olyan selypesen beszéltek, mintha egy foguk se lett volna.” A mese a beszédhibás lányokat állítja pellengérre, a mesehallgató rajtuk kacag, sajnos gyakran még ma is. Az is, akinek egyébként eszébe sem jutna elmesélni egy ilyen történetet 21. századi szereplőkkel. Csodálatos népmeséink mellett számos olyan történet maradt ránk, ami elveszítette érvényességét. Egy olyan világban voltak részei a kultúrának, ahol a nemzetiség vagy valláscsúfolók, a testi, értelmi vagy beszédfogyatékkal élők kifigurázása a hétköznapok részét képezte. Ez mára szerencsére változóban van, így jó érzésű mesemondók (szülők-pedagógusok) ezeket a történeteket nem mesélik, legfeljebb vitaindítóként és leghamarabb kamaszkorban. Tehát vannak „rossz mesék”, és most csak egy szempontot említettem a sokból. Amikor a mesegyűjteményeimbe válogatom a meséket, a válogatás alapvető szempontjai: életkor, életkori sajátosságok, gyerekeket foglalkoztató témák, kérdések, nyelvi fejlettség, mesék hossza, mesetípusok. Tündérmesét például 4 éves kor előtt nem javasolt mesélni, mert hosszú, sokszereplős, komplex cselekménye van. Ötéves kortól ugyanezért más nélkülözhetetlen, mert a gyerek várja, sőt elvárja mindezt egy történettől. Az óvodás számára az egyik legfontosabb kérdés a mi?, a 9-10 évesek nagy kérdése a hogyan?. Így a kötetekben a kicsik számára rengeteg mese szól arról, mi micsoda, történeteket kapnak az emberről, az állatról, a növényekről, a nagyobbak pedig arról kapnak teremtéstörténeteket, hogy hogyan lett mindez.

A születés utáni mesehallgatás aprócska, sok ismétlődést tartalmazó szövegekkel, mondókákkal kezdődik. Már újszülötteknek is mesélhetjük az egyszerű szerkesztésű, lánc-, halmozó- és mondókameséket, amelyek a formulamesék nagy csoportjába tartoznak (Icinke-picinke, Nyulacska harangocskája, Az óriás burgundi répa stb.). Később fontos mesélni a testről, a testrészekről szóló novellameséket, rövidebb állatmeséket és a gyermekek közvetlen környezetéről szóló eredetmagyarázó történeteket-legendameséket, amelyek gyakran arra is magyarázatot adnak mesei nyelven, hogy a bennünket körülvevő világ miért olyan, amilyen, milyenek az állatok, a növények és az égitestek. Ahogyan a valóságban ismerkednek a környezetükkel, ugyanígy mutatjuk meg nekik történeteken keresztül a világot. Egy-egy gyerek vagy gyerekcsoport befogadói készsége, egy-egy konkrét probléma, gyereket foglalkoztató kérdés vagy élethelyzet határozza meg, mikor kinek mit meséljünk. Egészen más iránt érdeklődik az ovis, mint a kiskamasz, figyeljük meg, mi foglalkoztatja, vagy/és merjük feltenni a kérdést: „Miről meséljek neked?”
Sokan azt hiszik, hogy mesefilmet nézni vagy mesét hallgatni a szülőtől vagy nagyszülőtől ugyanazt a hatást, örömet-élményt jelenti. Az élőszót, a testközelséget, a minőségi időt, az intimitást, az egyéni figyelmet egyetlen technikai eszköz sem tudja pótolni. A film kész képeket ad, a legnagyobb erőforrás, a képzelet filmnézés közben nem dolgozik. A szárnyaló képzeletet a mesehallgatás és olvasás táplálja. A második tévhit, hogy a mese végén a mesét meg kell beszélni, le kell vonni a tanulságot. Pedig dehogy! Nem vonunk és vonhatunk le a mese végén tanulságot, nem magyarázzuk el. A mese üzenetének kibontása ösztönös, intuitív, egyéni, belső folyamat. Ha a tanulság levonásával varázstalanítjuk a mesét, megszakítjuk az elaborációt, azt a folyamatot, amelynek során a mesei üzenet belsővé válhat. A harmadik gyakori tévhit, hogy amikor a gyerek megtanul olvasni, a szülőnek már nem kell mesélni, „mert majd olvas magának”. Ha már olvas a gyerek, a meséléssel töltött közös-minőségi idő pótolhatatlanan, felejthetetlen, életre szóló, kapcsolaterősítő élmény.

Van, hogy nem is a tartalom, hanem a mesélő hozzáállása a fontos

Kerekes Valéria egyetemi oktató (ELTE Tanító- és Óvóképző Kar)

Való igaz, hogy az elmúlt évtizedekben egyre több olyan visszajelzés érkezik a szülők felől, hogy a jól ismert mesék nem valók a ma gyermekeinek. Egyrészt ezek a történetek eredetileg sem gyermekeknek íródtak, másrészt pedig mégis fennmaradtak és áthagyományozódottak a gyerekeknek szóló mesék közé. Több generáción átívelő emlékezetünk van ezekről a történetekről. A jelenkori szülők gyermekkorukban találkoztak a klasszikus mesék legtöbbjével, kialakult az egy-egy történethez kapcsolódó érzelmi viszonyuk. A gyermekek a hallgatott mesék tartalmából, a fantáziájuk révén annyit fogadnak be, amennyit elbírnak. Előnyös arra figyelnünk, hogy a klasszikus mesékkel várjuk meg, hogy a gyermekek betöltsék a negyedik életévüket. Ebben az időszakban a mesei kettős tudatuk segítségével egyszerre tudnak a valós és a mesei világban is „mozogni”, ami segít nekik abban, hogy a vélt vagy valós (de legtöbbször szimbolikus módon megjelenített) negatív történéseket feldolgozhassák.

Úgy vélem, a mesék tartalma sokkal árnyaltabb és személyesebb annál, hogy végletekben gondolkodjunk róla. A mese „jósága” leginkább attól függ, hogy a mesélője milyen kapcsolatban van az adott történettel. Ha valaki nem szeret egy mesét, nem tudja úgy átadni, mintha kedvelné azt. Amennyiben viszont szeretettel mesélünk egy mesét, át tudjuk élni a benne történteket, azonosulni tudunk a szereplőkkel, így a befogadója is nagyobb valószínűséggel kedveli majd. A gyermekek egy adott történet hallgatása közben nem annak tartalmát „elemzik” (sokszor előfordul, hogy a történet felét sem értik), hanem a mesélő érzelmi hozzáállását dekódolják. Nem igazán szerencsés a „legjobb, leghelyesebb mesék” tárát összeállítani. Legfőképpen arra érdemes figyelnünk, hogy szülőként milyen történeteket tudunk szeretetteljesen mesélni a gyermekeinknek. Ezeknek a történeteknek nem is mindig kell írott meséknek lenniük, a gyerekek nagy érdeklődéssel fordulnak a (családi) életmesékhez, azokhoz a történetekhez, amelyek velünk, a nagyszülőikkel, más közeli és távoli rokonaikkal történtek meg.

Korosztálybeli „felbontásban” a kapcsolódó szakirodalmak az első életkori szakaszban rövid mondókákat, dalokat, höcögtetőket stb. ajánlanak, amelyekhez történetmesélési szinten a gyermekek saját éléről szóló (élet)mesék kapcsolódnak leginkább. A népmesék oldaláról ezt követi kb. 2-3 éves korban az állatmesék korszaka. Óvodáskor közepén érkezik el a tündérmesék világának „fénykora”. A nem evilági téren történő cselekmények, a segítő varázstárgyak, állatok és emberek, az ellenséggel való küzdelem sok esetben segítenek feloldani a gyermekek szorongásait. Nem utolsósorban pedig támogatják az önbecsülés és alkalmazkodóképesség kialakulását. Az iskolába lépéssel egyre inkább kedveltek lesznek azok a történetek, amelyekben a hősök saját erejükkel, tudásukkal, furfangjukkal érnek el célokat, vagyis térhódításban az ún. novellamesék kerülnek előtérbe. Amennyiben szeretnénk a gyermekeinknek mesélni, ne habozzunk, ne keressük a „tökéletes” történetet. Egyszerűen csak kezdjük el és figyeljük, hogy gyermekünk számára milyen érzés befogadni az adott történetet, és nekünk milyen érzés elmondani azt. A mesélés az egyetlen olyan interakció, amelyben csak és kizárólag a gyermekekre figyelhetünk, így a visszajelzések alapján tudni fogjuk, hogy jó irányban haladunk-e.

Óvatosan a „bárgyú” mesékkel

Bedőházi Beáta mesemondó, mesepedagógus

Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy a történeteket életkori sajátosságok szerint rendszerezzem. Mindig szem előtt tartjuk a kollégáimmal, hogy a különböző meseműfajok melyik korcsoportnak nyújtanak élményt, de ez nem jelenti azt, hogy nem lépünk át néha ezeken a határokon, amikor például több korosztály van jelen a mesélési alkalmakon. Saját gyerekeimnek való mesélésben is gyakran átjárok ezeken a mezsgyéken. Amit szigorúan figyelembe kell venni, hogy mi az, amit a gyermek szorongás nélkül tud hallgatni, vagy hogy bele tud-e simulni az aktuális állapotába, érdeklődési körébe a történet. Véleményem szerint ennél jobban nem kell tartani a meseválasztástól. Ha éppen szembejön Jancsi és Juliska története – mert felfigyelt rá valahol –, kérésére egy 2-3 évesnek is elmondom, az ő nyelvére lefordítva. Nyilván így lavírozni könnyebb, ha az ember ezzel foglalkozik, de a szülői odafigyelés, ráhangolódás is sokat tud ebben segíteni.

A népmesék területéről el nem távolodva tudom ajánlani az Icinke-Picinke című népmesegyűjteményt, amelyet Kovács Ágnes mesekutató állított össze azért, hogy a legkisebbeket megismertesse a népköltészettel, Reich Károly neves magyar grafikusművész illusztrációival. Ebben a kötetben korcsoportra vannak osztva az általa gyűjtött mesék irodalmi átdolgozásai. Bajzáth Mária Népmesekincstár sorozata egy-egy kötetet szentel korosztályokra bontva, csecsemőktől egészen a kamaszkorig, nemcsak magyar népmesékből válogatott, hanem a világ népmesekincséből. Nagyon figyeljünk arra is, hogy a gyerekkönyvek illusztrálása színvonalas legyen, mert azok teszik a gyerekek számára átélhetőbbé a történetet. Tudunk olyan nagyon jól sikerült illusztrációkról, amelyek a szegényesebb, gyengébb szövegeket is vinni tudják magukkal.

Egyre gyakrabban találkozom azzal a véleménnyel, hogy a mesékből a gyerekek számára ki kell hagyni a szegénységet, a kellemetlenségeket, a fájdalmat, a szomorúságot, a kegyetlenséget, ráér találkozniuk vele, ne predesztináljuk ebbe az irányba a világlátásukat. Több meseszakértő foglalkozott már a kérdéssel, sokukkal egyetértve úgy gondolom, hogy a gyerek könnyebben fog feldolgozni majdani nehézségeket, ha már korábban szimbolikus formában megismerte ezeket. A gyermek csak annyit tud kivenni a mese tartalmából, amilyen szinten éppen van, nincs képük még a csonkításról, így egyáltalán nem borzalmas, amikor levágnak egy testrészt. A népmesék biztonságos keretet adnak, az újakkal szemben a tiszta archetípust mutatják meg, örök értékeket képviselnek. A nehézségek kilúgozása a mesékből megcsonkítja a tanuló elme világképét, eltávolítva olyan elemeket, amelyek a realitás részét képezik, ezáltal egy suta, enyhén bárgyú felnőttet nevelve, aki viszolyog a valóságtól, és ez elől szintetikus környezetekbe menekül, ahol bebástyázza magát elméletek közé, hogy a durvának megítélt valóság ne tudjon betörni a világába. Egy gyakori példa jutott eszembe: a Jankovics Marcell-féle Magyar népmesék sorozat például, amelynek megvétózásáért gyakran ki kell állnom – szemben például a Bogyó és babóca könyvek és rajzfilmek ártatlanságnak gondolt semmilyenségével – zsenialitása abban rejlik, hogy a kultúránk vizuális szimbólumkészletéből építkezve olyan képi világot alkot, ami a befogadó értelmezési készségétől függően annyit mutat meg magából, amennyit ő befogadni képes. És éppen ezért nem kell óvnunk gyerekeinket az ebben található meztelenség látványától, mert számukra nem hozza közelebb a szexualitást, illetve a csonkítást tartalmazó jelenetek sem a horrorbeli, naturalista borzalmat fogják számukra megjeleníteni.

A gyermekeknek szükségük van arra, hogy megtanulják, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a megbocsátható és mi a megbocsáthatatlanan, ki képes megváltozni és ki nem. Egyszerűen így működik a világ, ilyenek a lakói: ha naivan sárkányt simogatunk, le fogja harapni a kezünket. Abból a pár esetből, amikor a sárkány vegetáriánus, nem érdemes nevelő célzatú anyagot készíteni, vagy annak alakját gondosan fel kell építeni, mint ahogy azt például Csukás István is tette gyönyörűen Süsüvel, hogy ne az archetípust próbálja felülírni.

Ne változtassunk meg mindent önkényesen

Pál Anna pedagógus, mesemondó

Amikor azt hallom, hogy egyre több szülő, nevelő gondolja úgy, hogy nincs helye a nehézségeknek, a csúnyaságoknak, a kegyetlenségnek a mesékben, akkor mindig az a kérdés merül fel bennem, hogy nehézségek nélkül ki az, aki egyáltalán el tudja képzelni az életét? A meséket (és itt főleg élőszóban elmondott mesékre, népmesékre gondolok) biztonságos keretnek látom arra, hogy olyan ellentmondásokkal, nehézségekkel, kellemetlenségekkel találkozzunk egy olyan „dimenzióban”, ahol bátran és biztonságosan szembenézhetünk ezekkel a tényezőkkel, véleményt formálhatunk, megfogalmazhatjuk általa magunkban is a félelmeinket, és talán azok kimondásában is sokat segíthet. Mindig lehet utólag beszélgetést kezdeményezni mesék kapcsán, ahol lehet oldani ezeket a feszültségeket, anélkül, hogy egyértelmű tanulságot vonnánk le. A mesélés, mesemondás társas műfaj, nem lehet benne teljesen magára hagyni a gyermeket.
Helyzethez, kontextushoz rosszul kiválasztott mese létezik inkább, illetve ugyanígy nem megfelelő helyen, nem megfelelő időben és nem megfelelő módszerekkel elmondott mese. Népmesék és népmesemondás területén a hiányos, lesarkított, súlyosan lerövidített meséket tartom kártékonynak, illetve azt is, ha fontos elemeket emelünk ki a történetből, és önkényesen olyan új elemekkel cseréljük, amiről egyénileg gondoljuk azt, hogy inkább helye van a történetben. Egy olyan műfajt, amit az emberiség évszázadokon keresztül csiszolgatott, magára vette, nem egyik napról a másikra, saját akaratunkból fordítunk ki a keretéből, inkább annak látom helyét, hogy szép lassan csiszolódjon újra és újra a hallgatóság jelzései, befogadása alapján. Semmi esetre se erőltessünk olyan mesét, amit nem érzünk magunkénak, amelyekben nem tudunk önazonosak lenni.

Minél tovább élni kell azzal a lehetőséggel, hogy bátran meséket mondjunk el élőszóban egymásnak, szülő a gyermekének, hiszen pont a kapcsolatteremtéstől fosztjuk meg gyermekeinket akkor, ha egy idő után rábízzuk a képernyőkre a „mesemondó” szerepet, és elvesszük a lehetőséget az aktív és reaktív mesehallgatástól, amikor a gyermek reagálhat, közbeszólhat, kifejezheti érzéseit, beleszólhat egy történetbe, véleményt formálhat! Eddigi mesemondásaim során azt tapasztaltam, hogy nincs két egyforma gyermek, két egyforma csoport. Nagyon érzékenyek kell hogy legyünk a hallgatóságra meseválasztás során. Ugyanígy meg kell ismernünk a gyermekünket ahhoz, hogy megfelelően mesét válasszunk neki, vele közös egyetértésben. Bármikor fordulhatunk egyet és próbálkozhatunk az addigiaktól eltérő irányba.

Az élő szavas és a képernyőn készen kapott meséknek egyaránt megvan a maga helye és szerepe, ideje a gyermekeink életében, a mese minden formájával érdemes találkoznia, de nem mindegy milyen mennyiségben. Egy ugyanolyan hangon, tempóban, képekkel ismétlődő felvétel nem tudja azt az élményt nyújtani, mint a különböző estéken különböző hangvétellel és hangulatban megélt mesélés. A mesékből ugyanakkor nem lehet kinőni, csupán a téma szerint érdemes tüzetesebben válogatni: kamasz gyermekünkkel is bátran kapcsolódhatunk meséken keresztül, hiszen megannyi olyan téma érdekli őket, ami egy mesén keresztül beszélgetést indíthat el (szerelem, családi kapcsolatok, kortárs kapcsolatok, barátok, ellenségek).