Hányszor tapasztaltuk életünk során, hogy felismertünk magunkban egy idegesítő tulajdonságot, viselkedésformát, amin nagyon szerettünk volna változtatni, de sehogyan sem ment. Pedig tudatosítottuk, felismertük, megneveztük, mégis egy embert próbálóbb helyzetben ugyanabba a hibába estünk újra és újra. Lehet ez akár megfelelési kényszer, szociális szorongás, önmagunk alábecsülése, bármi, ami legtöbbször teljesítményhelyzetben mutatja meg magát. A nehéz tulajdonság felismerése, megnevezése, az azzal való szembenézés az első lépés ahhoz, hogy elinduljunk a változás felé, de ez önmagában még nem elég. Ha nem kaparjuk ki a gyökerét, ha nem keressük meg a választ: miért vagyok ilyen, nem tudjuk kigyomlálni, amit kigyomlálnánk. Ebben a kérdésben segít jobban eligazodni Orvos Tóth Noémi Szabad akarat című könyvében.
Jól ismert mondás, hogy aki például képtelen közösségi munkához, csoportos tevékenységhez igazodni, „annak biztosan nem volt gyerekszobája”. Ezerféleképpen lehet értelmezni ezt a kijelentést, hogy vajon mi vagy ki hiányzott abból a bizonyos gyerekszobából, egy biztos: a gyermekkorunk sokkal jobban meghatározza felnőtt viselkedési formáinkat, jellemünket, mint azt elsőre gondolnánk. Hosszú évtizedek óta kutatják a gyermekkorban gyökerező későbbi pszichés, mentális gondok, illetve fizikai betegségeg felépítését, dinamikáját, az érthető nyelvezettel megírt pszichológiai témakörbe tartozó könyvek pedig napjainkban egyre inkább terjesztik köztünk, laikus olvasók között is annak felismerését: bizony jobban át kéne gondolnunk, miben szenvedtünk csorbát kisgyermekként, ahhoz, hogy jobban megértsük jelenlegi működésünket.
Orvos Tóth Noémi nevét az Örökölt sors című könyv robbantotta be a széleskörű köztudatba, amellyel a generációkon átörökített traumák hatásait hozta emberközelbe, s értette meg velünk, hogy egy rossz szülésélmény sem feltétlenül a szülőszobában vagy a terhesség során kezdődik, hanem akár dédanyánk traumatikus szülésélményével, hogy csak egy példát említsek. Szabad akarat című könyvében most nem ezt a témát boncolgatja, hanem azt, hogy a gyermekkorban általunk megtapasztalt, sokszor elbagatellizált hatások miként formálják a jellemünket, nyilván legtöbbször tudattalanul. Számos példát hoz a szerző, amit megtapasztalt klienseivel, akik bizony jónéhányszor döbbentek rá arra, hogy boldogtalanok, nem úgy érvényesülnek, ahogyan szeretnének, s ennek „kigyógyításához” bizony a gyermekkorig kellett „visszautazniuk”. Volt, aki azért ment terápiára, mert sehogyan sem tudott megállapodni egy állandó párkapcsolatban, s kiderült, hogy szülei szélfútta viszonya erősen hatott rá. Volt, aki abba kezdett belebetegedni, hogy a megfelelési kényszere rabja lett, mert kiderült, az édesanyjának soha nem volt egy elégedett, kedves szava hozzá, ergo azt hitte, ő nem elég, neki mindig tepernie kell, hogy szerethető legyen. Volt, akinek az anyagiasság miatt kezdett gallyra futni a párkapcsolata, róla kiderült, hogy nagy szegénységben, erősen spórolós családi közegben nőtt fel, így akkor is tartott a szükséges anyagiak elvesztésétől, amikor reális oka nem nagyon volt rá.
Talán magunkra ismertünk valamelyik kliens történetében. Vagy talán elkezdett kirajzolódni előttünk az összefüggés egy leküzdhetetlennek tűnő akadály és gyermekkori tapasztalataink között. És ami talán a legfontosabb: a tapasztalat súlyosságát nem bagatellizálhatjuk el. Van, aki azért szenved felnőttként, mert szenvedélybeteg szülő nevelte, van, aki szexuális erőszak áldozata lett, van, akire egyszer sem mosolygott rá az édesanyja. És itt nincs „csak”. Másként, más intenzitással, de minden gyermekkori történés hat, formál, erősít vagy elbizonytalanít, gyengít. Ne mondjuk azt, hogy á, velem nem történt tragédia, ne foglalkozzunk ezzel, mert kisgyermekként, másokra utalt kiszolgáltatott, mindent besszippantó ártatlan lélekként egy „csak” jelzővel illetett érzés is akkor éppen annyira megsebezhetett, mint egy, a szó szigorú és általános értelmében vett trauma. Ahhoz, hogy mindez ne csak egy rossz szokássá váljon, hanem esetleg később meg is betegítsen, már dinamikusan felépülő folyamatokra, a gyengeségeinket megerősítő környezetre is szükség van, de ez már egy másik könyv ajánlója lesz. Egyelőre, ha úgy érezzük, hogy bizonytalanok vagyunk szembenézni gyermekkorunkkal, holott egyre inkább befúrja a fejünkbe magát az erre való késztetés gondolata, vegyük kezünkbe ezt a könyvet, ami jó kiinduló pont, s főként bátorító, felismerésekre is rásegítő lehet. Mert az már nem kérdés 2023-ban, hogy az önismeret nem opció, hanem létszükséglet.
