Az érzelmi intelligencia fejlesztése elengedhetetlen a mindennapokhoz
Egyre többször felmerülő téma manapság közösségi médiában, sajtóban az emberi intelligencia: sokszor elhanyagoljuk az érzelmit, pedig milyen fontos lenne, lehet-e fontosabb az értelmi az érzelminél, és fordítva, egyáltalán miért fontos, sőt elengedhetetlen, hogy gyermekeinknél figyeljünk az érzelmek kifejezésének megtanítására. Elégséges érzelmi fejlettség nélkül csak nagyon küzdelmesen lehet teljes értékű életet élni felnőttként, viszont sohasem késő bepótolni a hiányosságokat, még felnőttként sem. Dr. Mészáros Andrea pszichológus, pszichoterapeuta, iskolai tanácsadó segít eligazodni a témában.
Számos alkalommal olvasgatjuk sajtóban, közösségi médiában, hogy elsősorban az értelmi intelligenciára koncentrálunk, például a gyermekeink oktatása kapcsán azzal büszkélkedünk, hogy kinek hányas IQ-ja van, holott nemcsak ez a fontos, vagy legalábbis sokkal összetettebb az intelligenciánk, semhogy csak a logikus-matematikai gondolkodás mérésének eredményével leírjuk. Az intelligencia komplex fogalom, ami több képességre vonatkozik, mint például a problémamegoldás képessége, tervezés, kreativitás, érzelmi tudás, tanulási képességek, tudatosság – mindez pedig csak néhány olyan aspektus, ami emberi kompetenciáinkat meghatározza, ezeknek pedig egy része az érzelmi tudás, avagy érzelmi intelligencia. Sokan vitatják, hogy az érzelmi intelligencia nem egy különálló képességforma, ez viszont valahol mellékes is, sokkal inkább az számít, hogy egyáltalán mennyire fontos számunkra az érzelmi tudásunk fejlettsége, hiszen az jelentősen meghatározza az életminőségünket, s főleg a kapcsolatainkat, hiszen mindezek attól függenek, hogy mennyire tudjuk fejleszteni érzelmi képességeinket – világosít fel Mészáros Andrea pszichológus, pszichoterapeuta, aki iskolai tanácsadóként is dolgozik.
Értenem kell, hogy mit érzek
Gyakran olvassuk, halljuk azt is, hogy szükséges az érzelmi intelligenciával foglalkoznunk gyermekeink oktatása, fejlesztése kapcsán, mert az a lényeg, holott fontos hangsúlyozni, hogy az érzelmi intelligencia nem fontosabb az összes többi emberi képességnél, viszont néhány évvel ezelőttig nem fektettünk rá elegendő hangsúlyt. Azért beszélnek gyakran a szakemberek is róla manapság, mivel az érzelmi fejlettség látványos mértékben pozitívan hat a többi kompetenciára. Az érzelmi intelligencia ugyanis egészen pontosan azt a képességünket jelenti, hogy fel tudjuk ismerni és meg tudjuk nevezni a saját érzelmi állapotainkat, hogy kezelni tudjuk az érzéseinket, főleg a nem kívánatos érzelmi állapotainkat, hogy képesek vagyunk motiválni magunkat, ami például elengedhetetlen egy teljesítményt követelő helyzetben. Mindennapjaink sikereihez szükség van arra is, hogy mások érzéseit is képesek legyünk leolvasni, értelmezni, elég, ha csak a párkapcsolatainkra gondolunk. A szakember kifejti: érzelmi fejlettség híján nem tudjuk fenntartani a kapcsolatainkat, hiszen például az empátia, az együttérzés képessége túlbecsülhetetlenül fontos ahhoz, hogy valamiről a két fél eredményesen tudjon beszélgetni, hogy közösen sikeresen megoldjanak egy felmerülő problémát. A pszichológus kiemeli: az együttérzés, empátia nem egyenlő azzal, hogy érzem is a másikat, sokkal inkább azt, hogy értem, megérteni próbálom a másikat. Különbséget is kell tenni aközött, hogy hol végződik egy kapcsolatban az én személyiségem, az én érzelmeim, és honnan következik a másik személy.
Ahhoz, hogy az érzelmi intelligencia fontosságát megértsük, tudnunk kell, hogy milyen következményekkel járhat, ha nem figyelünk ennek fejlesztésére már gyermekkorban. Mészáros Andrea elmondja: fontos, hogy a pedagógusok az oktatás szintjén is foglalkozzanak a kérdéssel, és törekedjenek a gyerekek érzelmi kompetenciáinak fejlesztésére, legalábbis gyakoroltatni igyekezzenek. Annak ellenére, hogy legtöbbször azt halljuk, ez már otthonról hozott képesség kellene hogy legyen, és a szülőknek kell elsősorban megtanítani a gyereket az érzelmek felismerésére, helyes kimutatására, a pedagógusok szerepe azért kiemelkedően fontos ebben, mert az önbecsülésünk teljesítményhelyzetben formálódik a leginkább. Például hogy mennyi dicséretet, kritikát, megerősítést, avagy ellenszenvet kapunk válaszul gyermekként akkor, amikor valamiben helyt kell állnunk, valamilyen feladatot kell teljesítenünk, hiszen olyankor a legsérülékenyebb az ember. Nagyon sok kisgyermek fel is néz a tanítóra, hiszen ha egy kompetens, hiteles ember mondja neki, hogy képes valamire, akkor könnyebben elhiszi, viszont ugyanennek a hátulütője az, hogy ha egy sokra tartott személy negatív címkéket ragaszt a gyermekre, negatív tulajdonságokkal írja le, például nem képes valamire, lusta, szerencsétlen, ezzel súlyos mértékben rombolhatják egy formálódó ember énképét. A szakember megjegyzi, hogy az említett példákon túl serdülőkorú páciensei gyakran ezeknél sokkal súlyosabb, durvább megjegyzéseket kapnak pedagógusaiktól. Ha gyermek- vagy fiatalkorban sok ilyen negatív visszajelzést kap az ember, egy idő után valóban elhiszi magáról azt, hogy valóban képtelen sok mindenre. A súlyos önbizalomhiány következményei pedig egyértelműen kiterjednek felnőttkorra is.
Meg kell és meg lehet tanulni
Egyértelmű tehát, hogy szülőként és pedagógusként is nagy a felelősségünk abban, hogy gyermekeink, tanulóink érzelmi intelligenciájára hangsúlyt fektessünk, hiszen a súlyosabb hiányosságok később pszichés problémákhoz is vezethetnek amellett, hogy esetleg különböző kapcsolatainkban nem tudjuk majd megállni a helyünket. A pszichoterapeuta felvilágosít: szülőként fontos, hogy beszélgessünk az érzelmekről a gyermekeinkkel. Ez azért nehéz, mert ha a szülő a saját érzelmeiről sem tud beszélni, akkor sokkal nehezebb lesz ráhangolódnia a gyermekére és annak érzéseire, így nehéz dolga lesz abban, ha segíteni szeretne felismerni csemetéjének a maga érzéseit. Éppen ezért első fokon a házastársak, a párok kell hogy egymás között gyakorolják a beszélgetést, az érzelmekről való kommunikációt, igyekezniük kell komolyabban venni és valóban elgondolkodni az olyan egyszerű kérdéseken is, hogy milyen napod volt, és nem pár szavas válasszal lerendezni. Meg kell próbálnunk elmondani, kifejezni, ha éppen dühösek, csalódottak voltunk valamiért, ha éppen konfliktusba kerültünk egy kollégával – így kell elindulni annak útján, hogy önmagunkban fejlesszük ki ezt a képességet, azt követően sokkal könnyebb lesz már a gyerekkel beszélgetni.
Amikor legtöbb kisgyermek hazajön az iskolából, a szülő általában megkérdezi, hogy milyen volt az iskolában, ami túl általános, ezen túlmenően viszont már a kérdéseinkben is meg kell próbálnunk érzelmeket megfogalmazni, például: melyik óra tetszett ma a legjobban; melyik osztálytársaddal érezted magad a legjobban; esetleg valaki megbántott-e ma. Ezek a célirányos kérdések segítik a gyermeket abban, hogy ő maga is felismerje, azonosítsa saját érzéseit, ami segít a megoldásban is, hiszen így a gyereknek könnyebben világossá válik: á, tényleg, összevesztem az osztálytársammal, csoporttársammal, azért vagyok feszült, rosszkedvű – innentől kezdve pedig már könnyebben megtaláljuk a megoldáshoz vezető utat. A legfontosabb mindenképpen az, hogy ne tiltsuk meg a gyermekeknek az érzelemkifejezést: a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk szülőként, valószínűleg az, hogy amikor a gyermek éppen igyekszik elmondani, hogy mit érez, próbálunk neki segíteni abban, hogy azt éppen ne érezze. Például ha szomorú, megpróbáljuk elérni azt, hogy ne legyen az, s észre sem vesszük, hogy ezekben a vigasztalásokban letiltjuk a gyermekben a szándékot, hogy kifejezze az érzelmeit. Ha például hazajön az óvodás, iskolás azzal, hogy leszidta a tanító néni vagy a tanár, ezért ő szomorú, a legjobb, ha megkérdezzük tőle: mi történt, hogyan érezte ott magát, mesélje el részletesen, mindent szeretnénk tudni, ehelyett azonban sokszor azt mondjuk: ne legyél szomorú, nem ér annyit, ne foglalkozz vele, engedd el, felejtsd el – ezzel pedig azt tanítjuk meg, hogy hiába jön haza és mondja el, mi történt, úgyis félre tesszük az érzelmeket. Holott azt kell megtanulnia, hogy természetes, ha egy-egy ilyen helyzetben szomorú, és elmondhatja, hogy mit gondol, mi lehetne a megoldás…
Ha viszont eddig a kisgyermekkoról esett szó, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az érzelmi szükségletek korosztályonként változnak. Kisgyermekkorban a biztonsági érzés megteremtése az elsődleges, éppen ezért egy gyermek érzékenyebb arra, hogy az érzelmileg nehezebb pillanatokat nem tudjuk kellő odafordulással és türelemmel kezelni és elutasítjuk őt. Máig közvita tárgyát képezi, hogy a kisbabát, kisgyereket kell-e, érdemes-e, észszerű-e sírni hagyni, holott egy-egy ilyen helyzet is egyértelműen egy érzelmileg nehezebb pillanat a kicsinek, a kérdés pedig ugyanaz: képesek vagyunk ott lenni mellette, elérhetőek vagyunk-e a számára, számíthat-e ránk. Az ilyen helyzetekben alakul ki, avagy sérül a kicsi biztonságérzete. Mészáros Andrea hozzáteszi: ahogy egy gyermek növekszik, úgy változnak az érzelmi szükségletei is. Egészen pontosan újabb szükségletek kerülnek be a mindennapi forgatókönyvbe: eljön az idő, amikor szüksége lesz dicséretre, amikor meg kell tanulnia, mi az a személyes autonómia, majd saját testének határait is el kell sajátítania, meg kell tanulnia kezelni konfliktushelyzeteket vagy akár azt, hogy mikor mondhat nemet. A szükségletekre, a gyermek változására kell tehát figyelni elsősorban, a módszerek valójában korosztályonként ugyanazok, az a fontos, hogy a gyermek megtanulja felismerni a szükségleteit, megtanulja értelmezni őket, szülőként pedig ezeket nem szabad sem letiltanunk, sem elbagatellizálnunk. Az ember így tanulja meg azt, hogy először felismerje, hogyan érzi magát, másodsorban miért érzi úgy magát, harmadsorban pedig mindez milyen cselekedetet, viselkedést váltott ki belőle, illetve mi lehet a jó reakció. Hiszen végső soron a cél az lenne, hogy az érzelmeink ne ellenünk forduljanak, hanem felismerve, tudatosítva őket segítsenek a mindennapok során előrelépni, megfelelő döntéseket hozni.
Magyarázat nélkül mit sem ér
A személyes autonómia, a személyes határok meghatározásának terén Mészáros Andrea pszichológus sokszor azt látja: a szülő nagyon nehezen tudja elmagyarázni a gyermekeknek, hogy valamit miért kell megtennie, valami éppen miért történik. Mert azzal, hogy mindent a gyermekre hagyunk, legalább olyan rosszat teszünk vele, mintha letiltanánk benne az érzelmei kifejezését, a túl szabados nevelés pszichológiailag ugyanolyan mérgező hatású. A szakember felhívja a figyelmet: az érzelmi intelligencia megfelelő fejlettségéhez a gyermeknek szüksége van biztonságos határokra, viszont mindehhez türelmes és érthető, felfogható magyarázat szükséges. Az például nem túl kifizetődő, hogy azért csináljon meg valamit a gyerek, mert „én azt mondtam”, „mert én vagyok az anyád/apád, s én mondom meg…”, mindezt esetleg negatív jelzőkkel is megtoldva – ez a szigor nem célravezető, hiszen hiányzik belőle a magyarázat. A lényeg, hogy a határok meghúzásából tanuljon a gyermek: meg kell értenie, hogy egy szabályt miért vezettünk be az életébe. Serdülőkorban a kölcsönös bizalmi kapcsolat kifejlesztése a nehezebb dió: ebben a korban a fiatal lassan leválik a szülőkről, a legfontosabb kérdés és feladat a szülő számára ilyenkor az, hogy mennyire tudja bizalommal kezelni ezt a folyamatot. Hiszen ha jól neveltem, ha biztos vagyok magamban, akkor megengedhetek újdonságokat, szabadabb kezet a fiatal gyermekemnek, hogy lassan kirepüljön, mert bármi gondja van, hozzánk mindig fordulhat.
Bármilyen életkorban bepótolható
Felmerül a kérdés, hogy mi történik azzal, akinek gyermekkorából mindez kimaradt: nem tudott a szüleivel az érzelmeiről beszélni, nem támogatták eléggé a nehéz helyzetekben, esetleg bizalmatlanul álltak hozzá a serdülőkori leválás folyamatában, ennek hátrányait pedig egyre inkább érzi felnőtt kapcsolataiban. A válasz semmiképpen sem a végleges beletörődés, hiszen egy pszichológus, terapeuta sokat tud segíteni ezeknek a hiányosságoknak a pótlásában. A szakember mindenkinek ajánlja, még annak is, aki nem feltétlenül érzi az ezzel kapcsolatos elmaradásait, hogy egyszerű napi technikával – például egy érzelmi napló vezetésével, ami naponta tíz percnél többet nem vesz igénybe – próbáljon reflektálni a saját érzéseire, hogy mi történt vele aznap, mit érzett egyes helyzetekben. Így könnyebben rájöhetünk arra, hogy milyen érzelmek működnek bennünk, mi irányít minket tetteink, döntéshozatalaink során, és tudatosabbá válhatunk. De ez csak egy lehetőség a számos gyakorlat közül.
Ugyanakkor az érzelmeinket nem csak két kategóriába sorolhatjuk, ahogyan azt általában tesszük: pozitív vagy negatív érzések csoportjába. A negatívakat ezen felül még diszfunkcionális és funkcionális érzelmekre is lebonthatjuk, például: teljesen rendben van, ha mondjuk szomorú vagyok egy temetésen, de ha minden nap bánatot érzek, az már lehet lelki zavar tünete, s ennek már érdemes utánajárni. Az érzelmi napló így nemcsak abban segít egy idő után, hogy felismerjük, mit éreztünk aznap, hanem abban is, hogy miért éreztük azt, amit. Hajlamosak vagyunk nagyon sokszor leegyszerűsíteni a mindennapi történéseinket, és a cselekedeteinkből indulunk ki. Például: azért éreztem magam rosszul, mert lekéstem a buszt, vagy azért, mert a tanár megbuktatott, holott a történés és az érzelmi reakció között ott van a sajátos belső érzelmi világunk: a gondolataink. Sokkal inkább a gondolataink vezetik az érzéseinket és tetteinket, semmint egy külső esemény, mert az tény, ha megbukom egy vizsgám, de az, hogy ez a világvége számomra és én teljesen értéktelennek érzem magam emiatt, mindezeket pusztán én gondolom. Nem mindegy tehát, hogy egy ilyen esemény helyes negatív érzelmet von-e maga után, egyszerű csalódottságot, avagy sokkal komolyabb és ártóbb érzelmeket él meg az ember, amelyek már nem magától az eseménytől származnak, sokkal inkább a továbbgondolásokból: olyan dolog történt, ami felett nincs kontrollom, ezért most értéktelennek fognak tartani, visszafordíthatatlan, borzasztó esemény történt. Miért élem meg ilyen nehezen ezt a kudarcot? Hová vezethető ez vissza? Nagyon fontos tehát az érzelmi napló vezetésénél, hogy arra is rákérdezzünk: amikor ez történt, mit is gondoltam? A túlgondolások gyakran hiedelmekből, gyermekkori tapasztalatokból származnak, otthonról hozott meggyőződésekből, amiket érdemes feltérképezni, hogy egy-egy nehezebb helyzetet könnyebben tudjunk kezelni, és ne boruljon fel az egész világ körülöttünk egy-egy nehezebb életesemény során – ajánlja a terapeuta.
