Az új évbe lépve az ember általában óhatatlanul kapaszkodik még néhány hétig az óévbe: rosszul írjuk a dátumot egy ideig, az ellágyító ünnepek után döcögve indulnak be újra a hétköznapok. Valahogy ez idén mintha kicsit másként történne. Mintha könnyebben akarnánk lerázni magunkról 2022-t. Mintha valami undok, lassan mozgó, méretes bogár került volna a vállunkra és igyekeznénk onnan lepöckölni, de apró lábaival úgy kapaszkodik a kabátunkba, sehogyan sem akar onnan lehengeredni. Nem ereszt az óév. Nyilván örülünk annak, hogy megértünk egy új évet, biztosan vannak terveink, talán még fogadalmaink is, de azért az öröm mellé az az undok bogár csak beférkőzik, s szorongásfélét, időnként szurkáló félelmet ébreszt az emberben. Hiszen az elmúlt év ezeket hozta: elképedést, hüledezést, aztán mélységes szomorúságot, szorongást, aggódást, félelmet, végül súlyos neheztelést, talán még dühöt is az elvékonyodott pénztárcák láttán. Meghúzzuk a nadrágszíjat, mert az alapvető élelmiszer ára is a csillagos eget veri. De azért örülünk is, hogy egyelőre ennyi az ár, amit mi fizetünk: gazdasági válság, több krumplival készült ebéd, kevesebb hétvégi kiruccanás.
Hálásak vagyunk, hogy nem mi csomagolunk, menekülünk, téblábolunk ismeretlen nyelvű idegen országban két jó szóra s munkára várva. Hálásak vagyunk, hogy nem ismerjük a fegyverropogás, a bombák, tanklövedékek okozta robbanások hangját, hogy nem keressük elhunyt családtagjainkat a romok között. S bármennyire is tűnik annak, nem sovány ez a hála! Talán fel sem fogjuk, mekkora kincs van a zsebünkben, amikor ezt az imát elővesszük: Köszönöm, Istenem, hogy nem velem történik. Mert ebből a hálából fel lehet építeni az új évet. Mert vásároljunk bár épp turkálóban a gyereknek téli csizmát, vagy tartsunk idegen hazába éppen Kárpátaljáról, a legnagyobb ajándék még mindig a miénk: egyrészt az életünk, másrészt annak lehetősége, hogy minden után, vagy talán már útközben újra megtaláljuk azt, aki ezt a legszebb ajándékot adta nekünk.
Merítkezzünk meg a korábban említett hálában és imádkozzunk, hogy a háború elszenvedői majd a düh elmúltával újra képesek legyenek beszélni Istennel, és behívják segítségül a földre születettet az életük újrarendezéséhez. Merítkezzünk meg a reményben és hitben, hogy idén év végére, vagy talán már a közepére nemcsak lepöcköljük, de alaposan a földbe is tapossuk azt az undok bogarat, és 2022 végleg a múlté lesz. Merítkezzünk meg Fahidi Éva holokauszttúlélő tanításában: élnünk kell mindig, minden körülmények között!
