Sokszor mondogatjuk, hogy nem jó erőltetni a nevetést, a mosolygást, pedig a pszichológusok szerint a szándékos, kitartó mosolygás is számos jókedvre derítő hormont tud felszabadítani a szervezetünkben. Jól tudjuk, hogy a nevetés gyógyszer, de mintha néha elfelejtenénk, mellőznénk. Mintha az elmúlt évben kevesebb jutott volna belőle. Ha egyetlen fogadalmat tennénk az új évre, akkor talán legyen az, hogy 2023-ban sokkal többet nevetünk! A nevetés, humor fontosságának megértéséhez nyújtunk segítséget most a költő, a színművész, a plébános, a grafikus-karikaturista szemszögéből. Folytatjuk a színművész perspektívájával!
Hallottak már a nevetőgázról? Dinitrogén-monoxid a becsületes neve. Nem gyúlékony, színtelen, de kellemesen édeskés íze és szaga van. Joseph Priestly fedezte fel az 1700-as években. Tudós ember lévén előbb saját magán tesztelte a vegyületet, mielőtt a társadalomra szabadította volna. Bohókás jókedve kerekedett tőle, s a következő másfél évszádon át sokan meglátták ebben az üzleti lehetőséget. Az emberek fizettek – a felnőttek többet, a gyerekek kevesebbet –, szippantottak a palackozott nevetőgázból, és ideig-óráig derűsebbre hangolták az életüket. Azóta persze kiderült, hogy a nevetőgáz növeli a globális felmelegedést, fájdalomcsillapító és bódító hatása miatt azonban ma is alkalmazzák a sebészetben és a fogászatban, a méhészek pedig ezzel altatják el a méheket, amikor épp kifosztják a kaptárt. Hétköznapi nevét nyilván euforizáló hatása miatt kapta. Nem állítom, hogy ennek tudatában az ember szívesebben fekszik fel a műtőasztalra, de volt annyira leleményes, hogy kiderítse: partikon is bevethető. Tartós használata sajnos idekárosodást, végső soron pedig bénulást okozhat, ami túl nagy ár az eufóriáért.
Nevetőgázról az irodalom is tud, és az másmilyen, mint amivel a műtősnővér kínál. Erről Pamela Lyndon Travers ausztrál írónő számolt be a Mary Poppins-könyvekben. A csudálatos Mary nevelőnőnek szegődik a londoni Cseresznyefa utcába, s egyebek mellett egy nevetőgáz-kalandba is belesodorja a Banks-gyerekeket. Wigg bácsi, akit meglátogatnak, épp a mennyezeten lóg: „Én jókedvű ember vagyok, és nagyon szeretek nevetni. El sem hinnétek, mi mindent találok én mulatságosnak. Nevetni tudok jóformán mindenen. (…) Úgy megtelek nevetőgázzal, hogy egyszerűen nem tudok megmaradni a földön. Megesik ez még akkor is, ha mosolygok. Elég egy mulatságos gondolat, s már a magasban lebegek, mint a luftballon. S amíg valami komoly dologra nem tudok gondolni, nem jöhetek le.” (Benedek Marcell fordítása) Micsoda szimbólum: a nevetés egyszerűen a magasba ránt! Ráadásul ragadós is, hiszen e furcsa szituációban az összes szereplő pillanatokon belül a mennyezeten találja magát. Amikor gyerekfejjel olvastam a könyvet, rögtön magam elé képzeltem, ahogy ott lebegünk az iskola folyosóin, mint megannyi kék egyenruhába bújtatott luftballon, Oláh tanárnő pedig átevez közöttünk pompás kontyépítményével, mint egy háromdimenziós nyolcas.
A torzító, trükkös tükrökbe nézve sem tudunk haragudni önmagukra vagy a tükörkép torzulásaira, pedig a görbe tükör önismeretünk nem éppen hízelgő dimenziója. Tudják ezt a karikaturisták is, amikor „elrajzolnak” bizonyos tulajdonságokat: mintha felnyitnák a szemünket valami olyasmire, amitől egyszerre leszünk lényeglátók és vidámak. Itt vannak például Bánffy Miklós politikusportréi. Nagyon unalmas lehetett az a konferencia, amely alkalmat adott arra, hogy az egyik résztvevő – történetesen a mi remekül rajzoló Bánffy Miklósunk – ennyire aprólékosan megfigyelje és megörökítse politikustársait. Mindegyik portré valóságos képzőművészeti pamflet: ránézünk például a sunyi tekintetű Eduard Benesre, és megértjük Trianont…
A humor ugyanis a világ megértésének egyik alapvető feltétele. Ezért írnak humoreszket, vígjátékot, ebben érdekelt a vicc, a szkeccs, a kabaré: felülről figyeljük a világot, mint Wigg bácsi a Mary Poppinsban. Időnként elegünk lehet a napi valóságból, ahogy az ókori görögöknek is elegük lett a rengeteg tragédiából, amikor bezsúfolódtak Arisztophanész vígjátékaira. Ha nem is vallották be nyíltan, de szerették viszontlátni önmagukat, mint csetlő-botló figurákat, akik látszólag reménytelenül bonyolódnak bele különféle társadalmi anomáliákba. Mindig és szigorúan a másikon nevettek, miközben mindig tudták, hogy saját magukon szórakoznak. Sok évszázaddal később a súlyos misztériumjátékok és vérfagyasztó moralitások is kitermelték a maguk ellensúlyát, mint commedia dell’ artét, olyan archetípusokkal, amelyek a későbbi korok finomhangolásainak, áthangszereléseinek megfelelően ma is visszaköszönnek színpadi szellemeskedésektől fergeteges vígjátékokon át az abszurdig szinte mindenhonnan. A filmipar is jócskán kiveszi a részét a nagy nevettetésből, gondoljunk csak Buster Keatonra, Charlie Chaplinre, Stan és Pan kettősére vagy a mi házunk tájáról Kabos Gyulára és Latabár Kálmánra, akik úgy tudtak nevettetni, hogy közben rokonszenvet ébresztettek a mélyen emberi, bár emberi mélységében is képtelen és nevetséges szituációkba keveredő hősök iránt.
Felszabadít, s talán Istenig is elér…
Tegye szívére a kezét a kedves olvasó: kuncogott-e már temetésen vagy más, tetszőlegesen fennkölt szertartás közben, ahol inkább a részvét vagy a begombolkozott jó modor illett volna? Nevetni a legszomorúbb, legnyomasztóbb helyzetekben is képes az ember. Előfordul, hogy ez az utolsó mentsvárunk: a nevetés. Olvassák csak újra Móricz Zsigmond Hét krajcár című novelláját, amelyet a szerző gyakorlatilag a félrekezelt tüdőgyulladásban elhunyt kisfia koporsójánál írt! Emblematikus írás, az én olvasatomban a komikum és a tragikum egyensúlyát is feszegeti mindjárt az első mondatával: „Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.” Vertikális tulajdonságunk tehát a nevetés, amely a mennyezet felé mutat, mint Wigg bácsi szalonjában, s ha kimegyünk a szabadba, talán Istenig is elér.
Ott van például a nevető Krisztus, akit először egy jezsuita barátom mutatott be nekem sok-sok évvel ezelőtt. Addig úgy tartottam én is, hogy Jézus vegytisztán tragikus alkat, amolyan „igaz kép” (Vera Icon), akit a Sudariumról ismerünk, és a megváltásunk van belekódolva. Robert Powell, aki mellesleg mosolyog, már-már nevet is a Zeffirelli-féle Názáreti Jézusban, pontosan ilyen, mert nem a humora, nevetése ég bele a retinánkba, hanem a kínszenvedése. Aztán megláttam egy grafikán a nevető Krisztus-arcot, és rádöbbentem, hogy Jézust, aki valóságos ember is, fapados szentségtörés volna nevetés nélkül elképzelni. Tulajdonképpen az evangéliumokban is ott bujkálnak a szórakoztató, kifejezetten komikus helyzetek, amelyekhez Jézusnak viszonyulnia kellett. Mi mással, ha nem a humorérzékkel? Zakeus, a kistermetű pénzember teljesen eltéved a tolongásban, amely körülveszi Jézust, és remek ötlete támad: fölmászik egy vadfügefára, hogy onnan láthassa az attrakciót. Képzeljük el a kuncogó Jézust, amint észreveszi a vadfügefa ágán gubbasztó piknikus figurát! „Szállj le hamar, mert a te házadban kell megszállnom!” Azt a kétbalkezes igyekezetet, ahogyan Zakeus lecsusszan a vadfügefáról, tanítani kellene!
Videomegosztó csatornákon kering egy felvétel a londoni King’s College fiúkórusának néhány tagjával, akik Gregorio Allegri 16. századi pap és zeneszerző leghíresebb szerzeményét adják elő. Allegri harmadállásban a Sixtus-kápolna énekese volt, a kilenc szólamra komponált Miserere mei Deus pedig sokáig egyedülálló alkotás: csak Rómában énekelték, lemásolni sem volt szabad. Állítólag Mozart kottázta le végül, fülhallás után. A King’s College fiúkórusának presztízskérdés, hogy a művet ma is műsoron tartsa, ha másként nem, hát… héliummal! Az említett felvételen kamaszodó gyerekszopránokat látunk. Egyikük, egy okostojásképű, szemüveges fiú sárga héliumos lufit szorongat, majd a megfelelő frázis előtt szippant belőle, s angyali hangmagasság csordul ki a torkán. Mulatságos gesztus, de Misererét hallgatni sárga lufival is magasztos élmény. Élek a gyanúperrel, hogy a humor is úgy illeszkedik az emberi élet szövetébe, mint sárga lufi a könyörgésbe, Jézus pedig velünk nevet odafentről.
Laczkó Vass Róbert színművész, költő
