Háromszáz évvel ezelőtt, 1723. január 13-án Kébell Mihály címzetes püspök, akkori vikárius említi először a Szent László-templom ünnepélyes birtokbavételéről írt beszámolójában a nagyváradi Szent László ének- és zenekart. Az évtizedekig a székesegyház szerepét betöltő Szent László-templomban karnagyként működött Michael Haydn és Karl Ditters von Dittersdorf is. 1780-ban, amint elkészült a Nagyboldogasszony-székesegyház, az együttes átköltözött jelenlegi szolgálati helyére. A háromszáz éves évfordulóra készülő énekkar gondviselésként éli meg, hogy éppen 2023-ra készül el az orgona felújítása, ami megkoronázza a kerek évfordulót. A kórus múltjába és jelenébe Kristófi János Zsigmond orgonaművész, karnagy, a Partiumi Keresztény Egyetem professzora vezet be minket, míg a kórusban való éneklésről egyik legidősebb, már nem aktív tag és két jelenlegi énekes számol be.
Gazdag zenei és szellemi örökség
Mielőtt a jelenről beszélnék, előbb felidézném az ötven évvel ezelőtti élményeket, amelyek a Szent László ének- és zenekarhoz fűznek. Édesapám is tagja volt az énekkarnak, így gyakran felmentem vele a székesegyház karzatára, és onnan, „belülről” hallgattam őket. Händel Hallelujája már akkor bevésődött a lelkembe. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd én irányítom ezt az együttest.
Az 1723-as évre, illetve az ének- és zenekar első fellépésére már évekkel ezelőtt felhívtam a tagok figyelmét. A 23 éve a basszus szólamban éneklő Tempfli Zsolt, zeneszerző barátunk nem is tétlenkedett, hanem egy ünnepi misét komponált erre az évfordulóra Missa solemnis modularis címmel.
Az ének- és zenekart először Kébell Mihály címzetes püspök, akkori vikárius említi 1723. január 13-án keltezett beszámolójában, melyben a püspöknek írja le a Szent László-templom ünnepélyes birtokbavételét. Ezt idézem: „Az elmult vasárnap, ugymint 10-a currentis, régen óhajtott translationkat Istennek kiváltképen való segítségébül s Eminentiád fejedelmi engedelméből az idevaló népeknek kimondhatatlan nagy vigasságával, és száz s egynehány esztendőktől fogva nem hallatott devotióval végben vittük, amely is következendőképen instituáltatott vala. Pater Franciscanusok templomában 8 órakor solemniter pontificált és azután Návai uram búcsúzó praedicatziójával sírásra épen commoveálta csaknem mindnyájunkat, mely után én sub infula még eddig nem láttatott processioval a mi új templomunkba vezettem a népet és ottan elsőben Veni Sancte Spiritust intonáltam, consequenter dob, trombita, hegedő, nagy, szép orgonánk s új musika alatt pontificáltam, Keczer uram pediglen rendes praedicatiójával befejezte a devotiot.”
A monarchiában császári rendelet írta elő a főtemplomokban az ének- és zenekarok fenntartását. Minden székesegyházban káptalani együttes látta el a szentmisék és a zsolozsma zenei szolgálatát. Mivel Váradot 1660–1692 között a törökök uralták, illetve előtte a reformáció fellegvára volt a város, csak a fent említett időponttól volt teljesíthető az egyházzenére vonatkozó rendelet. Évtizedekig a Szent László-templom töltötte be a székesegyház szerepét, itt működött karnagyként 1760–62 között Michael Haydn, 1760–65 között Karl Ditters von Dittersdorf. 1780-ban, amint elkészült a Nagyboldogasszony-székesegyház, az együttes átköltözött jelenlegi szolgálati helyére.
A gondviselés különös kegyelme, hogy az orgonánk felújításának befejezése is 2023-ra esik, így koronázva meg a kerek évfordulót. Kicsit visszakanyarodva a 19. századba, meg kell említenem David Kirr és Dolegni Wilhelm karnagyok nevét, illetve Kersch Ferencet, aki 1886 és 1897 között működött itt, s ezalatt volt tanítványa rövid ideig Bartók Béla. Beleznay Antal következett a karnagyok sorában, aki 1897-től 1915-ben bekövetkezett haláláig működött nagy sikerrel. Misekompozíciói a jelenlegi kórus repertoárján is szerepelnek. Bíró László 1945-től 1980-ig vezette az együttest, jól emlékszem az általa vezényelt misékre is. Balogh Mihály volt a közvetlen elődöm, aki 31 éven át irányította az ének- és zenekart. Vele rengeteg koncerten vettünk részt, sok misét bemutattunk, sok emblematikus művet előadtunk, illetve németországi turnén is voltunk.
Orgonistaként kerültem a zenekarhoz 1987-ben, amihez társult a kántori szolgálat is. 2011-ben az a megtiszteltetés ért, hogy a püspök úr rám bízta az együttes irányítását, a közös munka során a repertoár kibővült a cappella művekkel, gregorián tételekkel, és a kortárs egyházzene is megérintett bennünket. Mindannyiunk számára feledhetetlen turnék, fesztiválok, versenyek voltak az elmúlt tizenegy évben. Elsősorban mégis a rendszeres, heti rendszerességgel végzett szolgálatok azok, amelyek meghatározzák az egyházzenéhez való hozzáállásunkat.
Visszakanyarodva a különleges eseményekre, 2012-t említeném először, mert Lászlóffy Zsolt kollégám ekkor komponált számunkra egy kórusművet, Bogdánffy Szilárd vértanú püspök tiszteletére, amelyet 2012. február 21-én mutattunk be. A temesvári székesegyház kórusával és zenekarával közösen 2013-ban mutattuk be Liszt Ferenc Koronázási miséjét, első ízben Váradon. Ennek felvétele megtalálható a Youtube-csatornán is. A püspök úrnak köszönhetően sok szép helyre eljutottunk. 2014-ben a salzburgi dómban tettünk eleget Czifra János karnagy meghívásának, amit összekötöttünk egy németországi és ausztriai turnéval. Megtisztelő volt számunkra, hogy Kassán 2016-ban az egyházzenészek által szervezett tridenti misén mi lehettünk a liturgikus kórus, gregorián propriumtételekkel.
Fontos mérföldkő volt az együttes életében, amikor a püspök úr támogatásával Dittersdorf Váradon keletkezett C-dúr miséjét újból bemutathattuk 2016-ban, Johannes Kirner müncheni zenetudós jóvoltából, aki rendelkezésünkre bocsátotta az általa felkutatott és kiadott teljes zenekari és énekkari anyagot. Ennek felvétele megtekinthető ugyanott. Időrendben az ohridi (Észak-Macedónia) kórusverseny és fesztivál következik 2018-ból, ahol harmadik díjat kaptunk. Ohridba visszatértünk 2019-ben is.
Sajnos a járvány ránk is hatással volt, de 2021-re rendeztük sorainkat, olyannyira, hogy 2022-ben már nagyon sok és megtisztelő felkérést teljesíthettünk. Az első ezek közül a Kolozsváron megrendezett Magyar Egyházzenei Fórum, amelynek meghívott vendégei voltunk, így felléphettünk a ferences és piarista templomban is. Ezt követte a bécsi Peterskirchében a fellépésünk, majd az ősz folyamán a Csongrádi Nemzetközi Kórustalálkozón képviselhettük Erdélyt.
A jelenlegi énekkarban van olyan énekes, aki ötven éve tagja a kórusnak, vannak olyanok, akik több mint húsz éve hűségesen szolgálnak, illetve fiatalok is csatlakoznak hozzánk, akiket megérint az egyházzene csodája. Alkalmanként a Partiumi Keresztény Egyetem zene szakos diákjai is részt vesznek a kórus munkájában. A kórus magját részben olyan tagok alkotják, akiket még kezdő kántorként oktattam zenére a hittanórákon. Egy olyan erős és összetartó csapat jött létre a közös munka nyomán, amelyik bizonyítja, hogy a kóruséneklésről szóló tudományos kutatások eredményei mind helytállóak. A közös éneklés táplálja, erősíti a lelket és a testet egyaránt. Ha jótékonyságról van szó, akkor egy emberként állunk ki az ügy mellé, s ennek kézzelfogható eredményei is vannak: például Bíró Éva gyógykezelésére több mint 3000 lejt gyűjtöttünk. Elsősorban a kórusról beszélek, de ünnepek alkalmával profi zenekar is társul hozzánk.
Gazdag a zenei és szellemi örökség, amellyel rendelkezünk, ez nagy feladatot jelent, kihívást, és ugyanakkor óriási megtiszteltetést is. Az eltelt háromszáz év alatt a székesegyház kórusa folyamatosan működött, mindig része volt a liturgikus életnek. A repertoár összeállításában vezérkönyv a Graduale Romanum, mivel ez a katolikus egyház hivatalos énekeskönyve. A többszólamú művek kiválasztásánál mindenképp fontos a liturgikus szöveg, amit a szerző alapul vesz. A mise állandó tételeit, az ordináriumokat tekintve nagyon gazdag a kórus repertoárja: gregorián, reneszánsz, klasszikus, romantikus és kortárs szerzők műveit énekeljük felváltva. A liturgikus év nagy részét le tudjuk fedni az éppen előírt feldolgozással, a szöveget tekintve. Minden vasárnap a 10 órakor kezdődő szentmisén szolgálunk, valamint az ünnepi püspöki szentmisék alkalmával, a nyári szünetet kivéve. Már a kezdetektől gyermekkórus is működik az irányításommal. Ezért is hálás vagyok a kórustagjaimnak, akik elhozzák gyermekeiket.
Kristófi János orgonaművész, karnagy
Énekelve imádkozni nagyobb erő
Mit jelentett a kórus tagjának lenni, énekelni azokban az időkben? Egyszerűen a mindent jelentette! 89 évesen is jól emlékszem azokra az időkre, bármilyen is volt a politikai környezetünk, mégis boldog évek voltak. A kórus egy biztos pont volt. Tartást adott. Igazodást. Rendszert. Támaszt. Teltházas nagy magyar miséket végigénekelni azokban az időkben felemelő érzés volt! Gyerekkorom óta imádom a zenét, kislánykorom óta énekeltem. De a templomi miliő, a nagyváradi székesegyház ereje mindig megerősítette a lelkemet. Lelkileg nemesített.
Az a helyzet, hogy nem tudtak velünk mit csinálni. Jól emlékszem, a templom főbejárata a Securitatéval pontosan szemben volt. Kihúztam magam mindig, amikor bemasíroztam, hadd lássák. A lelki ellenállás lelki tartást erősített. A kórus jó közösség volt. Buzgók voltunk, összetartottunk, még a születésnapokat is együtt ünnepeltük, összejártunk, beszélgettünk, számítottunk egymásra. Az egymással eltöltött időre. Az orgonajáték Kristófi Jancsit dicsérte, emlékszem, precíz, igényes, pontos éneklést várt tőlünk, magas színvonalú ember. Balogh Misi volt a karnagyunk. Mindig jó darabokkal dobta fel a hangulatot! Boldog évek voltak! Pedig úgy izgultam a szólóim előtt, Istenem! De aztán az orgona hangja, a szakrális éneklés erőt adott nekem. Énekelve imádkozni nagyobb erő, mint szárazon az imákat mormolni! Valahogy közelebb kerül az ember Istenhez.
Pataki Magdolna
Az éneklés a jelenbe hoz
Hatéves lehettem, amikor az unokatestvérem, aki akkoriban aktív tagja volt a Szent László énekkarnak, elvitt egy kóruspróbára. Emlékszem, ahogy fent a karzaton ott „ücsörögtem” az emelvény szélén, a szoprán szólam lábainál, mint egy kis törpe a nagyhangú óriások közt. Elvarázsoltak a hangok, s talán még inkább a hangszerek. Ez lehetett az első amolyan kórusélményem. Majdnem huszonöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy (Kolozsváron) meg is „ízleljem” a kóruséneklést – amitől aztán „nem lehet” és nem is érdemes „szabadulni”. Megtisztelő volt számomra, amikor (már újra itthon) megszólított Kristófi János karnagy, hogy csatlakozzam a kórushoz. Az elején kissé nehéz volt „beilleszkedni” és valamiként „felzárkózni” az évtizedek óta együtt éneklőkhöz (akik szinte kívülről „fújják” a széles repertoárt), viszont néhány hónap elteltével otthonra találtam az alt szólamban. Kétszer egy héten ajándékozzuk meg egymást másfél-másfél órával a próbák alkalmával, ahová egy zsúfoltabb héten eljutni már-már tehernek tűnik, viszont a próba végére teljes mértékben újratöltődnek az akkumulátoraink.
Azt gondolom és tapasztalom, az éneklés mindig a jelenbe hoz. Ezt a jelenlétet pedig nagy kincsnek tartom. Ilyenkor vagyunk igazán önmagunk. A kórusban, bár tulajdonképpen nem látjuk, legalábbis nem nézzük egymást, mégis érezzük, halljuk a másik ember lényének szinte minden rezdülését. Talán az élhető közösségi létet kórusénekléssel lehetne a legjobban tanítani.
Kifejezhetetlen érzés számomra, amikor próbán olyan művet tarthatok a kezemben, ami mondjuk három-négy-ötszáz évvel ezelőtt született… Ahogyan lassan újra életre kel a papír, egyenként és egyre szebben szólalnak meg belőle a lejegyzett hangok… Ezzel szemben pedig az is fantasztikus, amikor például a basszus szólamban éneklő kórustársunk által komponált misét énekeljük, vagy ahogyan egy elsőre „rettenetesnek” tűnő mű válik a szinte kivétel nélkül mindig jó hangulatú próbafolyamatok alatt fenségessé.
Hogy mit jelenthetett mondjuk a kezdetek kezdetén ebben a kórusban énekelni, vagy hogy milyen lehetett a múlt században tagja lenni ennek a közösségnek – hiába is játszom el néha a gondolattal –, nem tudom… Viszont én itt és most nagyon hálás vagyok ezért a háromszáz évért, és azért is, hogy ennek a kontinuitásnak ma parányi része lehetek. Az is végtelen hálával tölt el, hogy itt kézzelfogható módon, hétről hétre megtapasztalom a keresztény egységet – a református, görögkatolikus, baptista kórustársak által. Ezt igazán különlegesnek tartom, bár a világ legtermészetesebb dolga is lehetne…
Várom a januári ünnepnapot, amikor abban a templomban fogunk (újra) énekelni, ahol tulajdonképpen a kórus- és zenekar megszületett, kicsit visszatérünk majd a bölcsőhöz… A jelentős mérföldkőnél állva pedig (természetesen) van egy kívánságom: az, hogy az elkövetkező évszázad(ok)ban is legyenek mindig emberek, akik mindenek ellenére szívesen felvállalják ezt a szolgálatot a szentmisében (és azon kívül), annak teljes tudatában, hogy hangjuk, hangszerük által megtört, elfáradt, reménykedő, érző szíveket segítenek valóban felemelkedni az Úrhoz.
Serbán Mária
Az énekhangra élni kezd a kotta a kézben
Az egyetem hozott engem Nagyváradra, és a kórus tart itt. Igaz, nem zene szakon vagyok, és nem a zenét szem előtt tartva választottam egyetemet. Mindezt ajándékba kaptam. Ezelőtt csak hobbiból volt közöm a zongorához, kórushoz, de egy szerencsés találkozás alkalmával erre is felfigyelt Kristófi János karnagy. Első közös éneklésem a kórussal nem akármilyen alkalom volt, Mozart B-dúr miséjét énekeltük. Azóta minden vasárnap, amikor csak Váradon vagyok, nem hagynám ki a közös énekléseket. Idővel hozzászoktam a gyors iramhoz, ami jellemezte a próbákat. Nem is lehet elvárni, hogy új tagokért a nulláról próbálja a kórus a régóta énekelt darabokat. Figyeltem-füleltem azokra a szólamtársakra, akik magabiztosan tudták, elkértem a kottát, hogy otthon tanulmányozzam, majd egy-két közös eléneklés után már nem voltam bizonytalan, és azon igyekezhettem, hogy szolgáljak a tőlem telhető legjobban.
A nagyszerű az, hogy bár (csak) egy éve már tagja vagyok a kórusnak, természetesen még előkerülnek a repertoárból számomra ismeretlen darabok, és ez olyan kihívás és meglepetés, amit izgatottan várok. A kórusban egymás közös megmentői vagyunk. Először csak hangban, de aztán még inkább hangulatban. Hihetetlen, hogy egy ideje már nem újoncként, „megmentésre szorulva” énekelek, hanem egyre inkább érzem a hálát a kórus részéről azért, hogy közöttük vagyok. Ilyenkor nem is tudok megszólalni, hiszen ez a legszebb, hogy kölcsönösen vagyunk hálásak. Az elmúlt 300 évhez képest mondhatni nem sok az az idő, mióta én is itt lehettem, de számomra megfizethetetlen. Nem annyira a kórus történetének van rám szüksége, hanem fordítva.
Említhetem a kellemes együttléteket. A közvetlen, baráti beszélgetéseknek a kórustagok közti korkülönbségek sem állták útját. Feszélyezetten nem érdemes és nem lehet jól énekelni. De kétlem, hogy bárki is feszélyezett maradna, hacsak nem kerülné el a figyelmét az egyik csoda, ahogy az énekhangra remegni, élni kezd a kotta a kézben. És a másik csoda, hogy bármennyire is különfélék vagyunk, közös indíttatás által igyekszünk egységessé válni a zenében. Gazdagabbak vagyunk középkori és modern dallamokkal, amiket magunkkal vihetünk, bármit is teszünk. Már rögtön nem időpocsékolás egy pillanat sem, ha felidézzük a szebbnél szebb művek valamelyikét, és úgy élünk meg adott – önmagukban talán üres – helyzeteket. Ha valamit hiányoltam a mindennapok más területein, itt biztosan megtaláltam azt az igényességet, minőségi együttlétet, ami folytonosan erőt ad. Várom a közös jövőnket, és reménykedem, hogy még sok százéves közös jövőnk lesz. Mert aki belép a zenébe és ebbe a kórusba, az hirtelen megöregszik, vagyis akarom mondani, meggazdagszik és megfiatalodik a kórus szempontjából háromszáz, a zeneművek szempontjából akár még több (száz) évnyi múlttal és ugyanúgy jövővel.
Páll Réka
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/2-es számában (Összeállította: Szász István Szilárd)
