Az egyházban van valami, ami egy kicsit a hazára emlékeztet; hiszen ténylegesen a lelkünk hazája. Evilági hazánk az a hely és az a közeg, amelyben megkaptuk szellemi valónkat.
„Szeretnék újra élni abban az országban, ahol értelmem kialakult, ahol a képzeletem megkapta saját jellegét, ahol először éreztem a jót és a rosszat ” – írta Proudhon a száműzetésben. Milyen jól kifejezte így a szülőföld anyai valóságának egyszerű és mély tényét, amely a biológiai nemzésünket követő fejlődést tovább folytatja nevelésünk évei alatt. Ezt nem annyira elméleti oktatással éri el, mint inkább a példák, az éghajlat, a vidék, az öröklés és az életmód, a dalok és mesék életadó és érzelmeinket megragadó útján, valamint a jellemünket kialakító és kifejező nyelv hatásán keresztül.
Az egyház valami hasonlót tesz a vallásos emberrel. Meghosszabbítja a keresztségben kapott újjászületést liturgiájának érzelmi és életadó, tanító és erkölcsi hatása által; a minket körülvevő példái, az emlékezetünkbe vésett mozdulatok és viselkedésformák, a csodálatos történetek által; vagyis a nyelv által, mellyel beavat minket, és amely olyan mértékben alakítja lelki jellemünket, amilyen mértékben megtanuljuk kifejezni magunkat segítségével. Felnőtté válva azt kívánják tőlünk, hogy a tények ismeretében hagyjunk jóvá olyasmit, amit szabad választásunk nélkül hagytak ránk örökül, azokban a homályba vesző és boldog években, amikor mindent kaptunk. Egyszercsak számot adunk magunknak örökségünk tartalmáról és arról, hogy mire kötelez minket egy bizonyos hazához való tartozás.
Az anyagi élet síkján ebből általában szinte mindent megtartunk. Ritka az az ember, aki szántszándékkal másik hazát választ, és – új alapokon – újra kezdi jelleme alapszálainak kialakítását. Lelki téren több a lehetőségünk a szabad választásra, mert a lélek függetlenebb a fizikai, genetikai, gazdasági, adminisztratív adottságoktól, melyek olyan szűkre szabják természetes életünket. Hamarabb cserél valaki vallást, mint hazát. De ha sokan tudatosan jóvá is hagyják a keresztségükkor és elsőáldozásukkor vállalt elkötelezettségüket, még többen vannak, akik öntudatlanul vagy félig tudatosan olyan utat választanak, mely a lustaság, a meghátrálás, a közönyösség és a mindennapok apró árulásainak lejtőjére viszi őket. A nyugtalanság hiánya, a könnyelműség, mellyel oly sok ember elhagyja lelkének hazáját anélkül, hogy tudna róla, egyszerre vádolja az emberek velük született nyomorúságát és az egyház szegénységét. Azok, akik hűségesek maradnak ehhez a hazához, és méginkább azok, akik teljes tudatossággal akarják jóváhagyni azt a választást, melyet kezdetben értük és nélkülük tettek, annál inkább meghívottak arra, hogy szeressék hazájukat, az egyházat, nemcsak teljes szívükből, hanem teljes lelkükből is.
Törekedniük kell arra, hogy a lehető legvalóságosabban és legtökéletesebben megismerjék azt. Soha nem fogjuk elégszer elmondani, hogy vannak kötelességei az értelemnek is, és hogy erkölcsi életünk magába foglalja ennek – akárcsak egyéb képességeinknek – használatát, méghozzá helyes használatát. Ez kiváltképp napjaink keresztényének kötelessége, aki nagyon érzékeny arra, hogy felnőtt hite legyen. Márpedig a felnőtt hit számot vet azzal, hogy túllépett a gyermeki hit tökéletes világán, melyben minden egyformán szent, egyformán bizonyos volt. Már nem pusztán a képzeletre, érzelemre és eszmékre épít, hanem a tapasztalat és a valóság kritikájából indul ki. A felnőtt el tudja különíteni azt, ami bizonyos, kipróbált, és ami nem az. A tapasztalat elvezette oda, hogy fölismerje a dolgok pontos körvonalát, hogy mérlegelje, fontolóra vegye azokat, tehát hogy használja ítélőképességét, melyre mostantól fogva szüksége van értelmének.
Másrészt a mai embernek elevenebb a történelmi tudata. El tudja helyezni magát az időben, jobban megítéli a tények láncolatát, melyek a jelen helyzetet előidézték. Vállalja ezt a szituációt. Kilépett abból a bizonyos vulgáris platonizmusból, mely azt hitte, hogy lehet a kortól függetlenül, az eszméknek egy minden történelmi és társadalmi összefüggéstől mentes síkján élni. Ezzel szemben fölfedezte a történelmet és társadalmat, a földrajzot, a kultúrát és a gazdaságot. Nemcsak arra van szüksége, hogy megfoganjon és létezzen, hanem hogy kereszténységét a fenti dimenziók szerint élje. Keresztény elkötelezettsége nem szorítkozik pusztán a dogmatikai igazságokra és vallási kötelezettségekre, hanem vállalni akarja az egyház történelmét is, annak minden nehézségével; éppúgy, mint ahogy keresztényi módon akarja elfogadni saját korát, drámáival és reménységeivel, egyetemes felelősségével és vállalkozásaival együtt. Nagyon nagy részt ez a mélyen gyökerező akarat hozta meg Teilhard de Chardin művének a sikert, ami lehetőséget ad a keresztényeknek arra, hogy belehelyezkedjenek az emberi történelembe, sőt magának a teljes kozmosznak a történelmébe. Krisztusba vetett hitüket pedig történelmileg éljék meg, mely így számukra annál is inkább teljesebbnek tűnik, mivel nincs elszakítva az emberekbe és a világ jövőjébe vetett hittől. Az ökumenizmus is felhasználja ezeket a mélyről fakadó vágyakat, amennyiben – akárcsak egy társadalmi vagy politikai tevékenység teszi azt más szinten – kielégíti a ma keresztényének azt a szükségletét, hogy vállalja az egyház életének nagy történelmi drámáit és aktuális ügyeit. Mégpedig nem egy olyan egyházét, melyet pusztán önmagában nézve, hamisan, nem evilágból valónak tartunk, hanem a mi egyházunk gondjait, amely – ahogy azt fentebb láttuk – testén viseli az átélt tragédiák sebeit, mint például a „keleti skizma”, a reformáció, a modern racionalizmus, a marxizmus és a proletariátus elszakadása, a háborús fenyegetések, a XX. század sajátos társadalmi és politikai megrázkódtatásai… Az egyház, melyet a mai kereszténynek szeretnie, támogatnia és mindenekelőtt megértenie kell, egyrészt történelmileg az előbb említettek másrészt, ezekkel egyidőben oly szép és tiszta belső élete által meghatározott, mely által – lényegéből fakadó missziós történelmi útja során – a vele időben összekötött világhoz alkalmazkodik és annak válaszol.
Forrás: Yves Congar: Szeretem az egyházat
Fordította: Farkas Mária
