Már hétévesen az oltár körül sürgött-forgott, ötven évvel ezelőtt pedig végül pappá is szentelte Márton Áron az aknasugatagi születésű Vizauer Ferencet. Harminc évig a svájci magyar pasztorációt vezette. Elmondása szerint a papi élet egyetlen percét sem érezte tehernek, a hívek szolgálata az elsődleges számára. Zürichből tért vissza nyugdíjas éveire szülőfalujába, Aknasugatagra.
Szentelési ünnepségének mely mozzanata legemlékezetesebb az ön számára? Hogyan alakult a papi pályája?
1972. április 9-én volt a papszentelésem Gyulafehérváron. Aknasugatagon tartottam az első misémet, és nemrégiben, ötven évvel később az aranymisémet is. Az első munkahelyem Erdődön volt, ott két évig voltam, utána kettőt Kaplonyban. Az volt a legszebb, mert ott hittanon volt vagy 400 gyermek. Utána Szatmárnémetibe mentem, ahol templomot építettünk Tyukodi Mihállyal, aki teológiai tanár, pápai prelátus volt, már meghalt. Két évet töltöttem ott. Utána Alsóhomoródra kerültem svábok, német ajkúak közé, ott négy évet szolgáltam, majd Nagybocskón közel hét évet – ott sok tennivaló volt, leégett a templomtető, sok volt a munka, de pasztoráció szempontjából nem volt erős terület.
Sipos Ferenc kormányzóval volt problémám, mert amikor Szatmárnémetiben a templomot építettük Tyukodi Mihállyal, aki a főnököm volt, ő összekülönbözött a kormányzóval. 1977-ben történt ez, amikor volt a földrengés, nehéz időszak volt. Tyukodi azzal támadta a kormányzót, hogy nem jogosan ő az egyházmegye vezetője. Én mint káplán tudtam erről, de nem beszéltem róla. A kormányzó, Sipos Ferenc magához hívott, megkérdezett, hogy mi történik a háta mögött; az volt a baj, hogy miért nem jelentettem. Azt mondta, hogy el kell mennem, nem érdekelte, hogy a templom nem volt befejezve. Alsóhomoródra kerültem, onnan négy év után elhelyezett Nagybocskóra, ott megint konfrontálódtunk.
A kormányzó alattomosan írt egy iratot, hogy értesítsék az útlevélosztályt, hogy vegyék el tőlem a kishatárátlépőmet. Véletlenül került a kezembe ez az irat. Ő volt a felettesem, nem kellett volna hátulról intézkednie. Előzőleg voltam már Németországban, de vissza is jöttem. Ekkor elmondtam, hogy ha még egyszer kimegyek, soha többet nem jövök vissza. El is mentem 1988-ban, német állampolgár lettem, mert csak így tudtam Svájcba jutni, ahol volt egy üres hely. Harminc évet dolgoztam Svájcban, onnan jöttem haza Aknasugatagra. Itt vagyok nyugdíjas pap, nagyon jól érzem magam. Itthon is jól éreztem magam, ha nem így viszonyultak volna… Lehet, hogy ha szóltam volna a kormányzónak, hogy milyen aknamunka folyik a háttérben, akkor még egy jó helyet is kaphattam volna a szatmári egyházmegyében…
Mi a papi jelmondata, és miért azt választotta? Mit jelentett ön számára akkor és mit jelent ma?
Nem emlékszem, hogy jelmondatot választottunk volna. Az emberbe beleivódott, hogy pap akar lenni, és természetesen ment ez az egész. Szinte hihetetlen, hogy hétéves koromban, 1955-ben tettem le a ministránsvizsgát. Már akkor szinte odaragadtam, a templom mellett éltem. Megtetszett ez az egész hivatás, ez döntötte el, hogy úgy éreztem, pap szeretnék lenni. Egyházi légkörben töltöttem az éveimet mint állandó ministráns. Így alakult ki bennem, hogy pap szeretnék lenni, az Úr nagyobb dicsőségére és a hívek javára. Nem nyílegyenesek ezek a pályák, de következetesen kitartottam, és elvégeztem a teológiát jó eredménnyel. Huszonketten kezdtük és nyolcan végeztük el a teológiát. A filozófiának a „szerelmese” lettem.
Mi jelentett igazán örömöt az ön számára a lelkipásztori szolgálatban?
A híveknek a szolgálata. Olyan természetes volt ez külföldön is. Németországban Stuttgartban voltam, a kedvesnővéreknél miséztem reggelenként, amíg vártam a svájciak engedélyét. Ez elhúzódott körülbelül egy fél évet, addig Stuttgart környékén miséztem. Horváth János volt a plébános, ott laktam a plébánián, és onnan mentünk, ahova kellett. Volt, hogy együtt mentünk, ő volt a kántor – ő kántorit is végzett –, én miséztem.
Amikor Zürichben voltam harminc évig, ott volt nyolc fília, száz kilométeres körzetek… Zürichben volt a központ, de voltak fíliáink más egyházmegyékben is, három egyházmegye területén dolgoztam. Beteglátogatástól kezdve mindenfele ott voltam, minden napra megvolt a programom. Megszerveztük az ünnepségeket, ökumenikus alkalmakat. A magyar pasztorációban dolgoztam, de a svájciak a paphiány miatt kérték a segítséget, négy évig szolgáltam ott is.
Egyetlen pillanatban sem éreztem, hogy teher lenne, hogy menni kell. Volt olyan, hogy vidékre hívtak, hogy éjszaka kellett menni vagy a haldokló ágya mellett imádkozni. Természetes volt, hogy csinálom, mert ez a hivatása az embernek, és örül, hogy csinálhatja. Sokat sportoltam, teniszeztem, síztem, és kicsit megerőltettem a gerincemet, nehézkessé vált a mozgás, úgy döntöttem, hogy ideje nyugdíjba mennem.
Ha visszatekint az elmúlt ötven évre, papi pályájára, hogy látja, az ön számára melyek voltak a pasztoráció súlypontjai, mire figyelt, mit szeretett jobban?
Az első helyemen nem voltam megelégedve, a hitoktatás Erdődön részemről kicsit háttérbe szorult, mindent a piarista pap vett át, ott nem volt sok. Voltak kényes esetek, mondjuk egy öt-hat éves gyerek húsvétkor meghalt, magára húzta a forró vizet a kályháról, őt én kellett eltemessem. Kaplonyban 400 gyerek járt hittanra, akik aktívak voltak, ez nagy öröm volt. Most is, ha megkér egy plébános, hogy be kell ugrani misézni, akkor nagyon szívesen misézek. Pap lettem és pap maradok, nem számít, hogy nyugdíjas vagyok.
Van-e olyan bölcsesség, tapasztalat, amit az életén átszűrt és amit a szentelendő papok lelkére kötne?
Ki kell hogy alakuljon az elmélkedések során, hogy a hívek szolgálata milyen formában történjen… Az ember nem annyira átszellemült, hogy papnak született, ez inkább kialakul. Ez kegyelem. Nem egy nyílegyenes dolog, de az embernek talpon kell maradni. Komolyan kell venni a hivatást!
Az írás megjelent a Vasárnap 2022/52-es számában.
Vizauer Ferenc
Születési idő és hely: 1948. október 14., Aknasugatag
Papszentelés: 1972. április 9-én Márton Áron püspök szentelte pappá
Szolgálati helyei: Káplánként szolgált Erdődön (1972–74), Kaplonyban (1974–76) és a szatmári Hildegárda templomban (1976–78), majd plébánosként Alsóhomoródon (1978–82) és Nagybocskón (1982–88). 1988-ban külföldre ment, először Németországban volt, majd 1989-től harminc évig a zürichi magyar missziót vezette Svájcban. Onnan tért vissza nyugdíjas éveire Aknasugatagra.
