Zarándokmivoltunkat helyezi pasztorációja fókuszába Kiss Márton éradonyi, érkeserűi és értarcsai plébános, aki idén ünnepli pappá szentelésének 25. évfordulóját. Idén is elindítottuk a jubiláns lelkipásztorokkal készült interjúsorozatunkat, amelyben bemutatjuk őket, tevékenységüket, életük súlypontjait.
Szentelési ünnepségének mely mozzanata a legemlékezetesebb az ön számára?
Mielőtt teológiára jelentkeztem volna, azt olvastam valahol, hogy ha világosságot akarsz vinni a világba, akkor legyél villanyszerelő vagy pap. Akkor én még villanyszerelőként dolgoztam, és azt gondoltam, mivel az egyik már vagyok, miért ne próbálnám meg a másikat is. Elmondtam édesapámnak is, hogy elhívást érzek és pap szeretnék lenni. Édesapám nem örült és nem is értette a döntésem. Ezt mondta: fiam, van egy jó szakmád, abból becsületesen megélhetnél, te mégis elmész koldulni. Ő egyszerű munkásemberként mondta ezt, református családból származom. Rá hét évre, 1997-ben, amikor a nagyváradi székesegyházban pappá szenteltek, és a mindenszentek recitálása alatt az oltár előtt hasaltam, a lelkemben azt éreztem, hogy „te vagy a minden, Uram, Istenem. Én bűnös vagyok, és te vagy a mennyei Atyám”. Ott volt édesapám is, aki a szertartás utáni ebédnél azt mondta, „nagyon büszke vagyok rád, fiam!” Ez az emlék erősen él bennem azóta is.
Mi a papi jelmondata és miért azt választotta? Mit jelentett ön számára akkor, és mit jelent ma?
A papszentelésem és a teológia előtt nagyon megérintett az a mondat, hogy aki meg akarja tartani életét, elveszíti azt. Mit ér neked az egész világ, ha meghódítod, de lelkedben kárt szenvedsz? Végül a papi mondatom az lett, hogy „aki követni akar engem, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen.” Akkoriban a keresztviselést, -hordozást értettem alatta, mostanában már inkább úgy értelmezem, hogy az ember nem élhet önmagának, hanem másokért kell élnie. A másokért való életben van egyfajta önátadás, amikor megtagadom magam és másokért, Krisztusért élek. Ez van manapság bennem.
Melyek voltak papi pályája meghatározó mozzanatai? Legfontosabb sikerek, esetleges kudarcok? Helyek, emberek, élmények?
1997-ben a püspök Bélfenyérre küldött. Úgy mentem oda, hogy tudtam, Isten ott lesz velem, és segít majd őrt állni a falu felett. Három évre rá, 2000-ben gyerekmentő misszióba kezdtünk, azóta kinőttük a „kamaszkort”, és még vissza-vissza látogatnak az otthon neveltjei. Nemrég meglátogatott egy testvérpár, akik egykor lakói voltak az otthonnak: ámulattal nézték a sok változást, a csodát, ami kirepülésük óta Bélfenyéren történt. Az egyesület, amit akkor hoztunk létre, a helyi önkormányzat hiányában a falu generátora lett. A gyerekek visszaemlékeztek az elmúlt szép időkre, amikor ministráltak és testileg, lelkileg is sokat kaptak. Bár a világ általában bizalmatlanul nézi a gyermekotthonban felnövő gyermekeket, ők mégis büszkék arra, hogy itt élhettek, és hálásak a bátorításokért. Amikor megkérdezték, hogy mik a további terveim, azt válaszoltam, mint mindig: most is vannak terveim, de már nem egyedül dolgozom. Van egy álomcsapat, akikkel megterveztük a Reménység Háza nevet viselő napközit. Mihelyt nekifogtunk volna a Reménység Házának, kaptam egy dispozíciót, és picit csalódás is volt bennem, hogy amit megálmodtam, az nem pont úgy lesz: nem csak a dispozíció miatt, hanem mert úgy alakultak a dolgok. Az idők jelei azt mutatták, hogy tovább kell lépnem.
Minek örül leginkább lelkipásztori szolgálatában?
2015-ben hoztam egy döntést, életem talán legjobb döntését, hogy beiratkoztam a budapesti Semmelweis Egyetem mentálhigiénés, lelkigondozói szakára. Akkor még Bélfenyéren voltam, a bélfenyéri hívek akkor annyira ismerték a hangomat, hogy már a hanghordozásomtól az igehirdetés alatt a jelenlévők nagy része elszenderült. A képzés során viszont azt tapasztaltam, hogy az egyházközség híveinek egy részében felébresztettem a kíváncsiságot, nemcsak az iránt, hogy mi történt velem, hanem az iránt is, hogy mi történik az ő életükben. Többé-kevésbé szembesültek a magukban hordozott spirituális valósággal, és amikor az utcán találkoztam a gyerekekkel – előtte többnyire azt szokták tőlem kérdezni, hogy lesz-e foci, lesz-e nyári tábor –, az utóbbi időben azt kérdezik, hogy lesz-e szombati foglalkozás, ahol lelkigondozói foglalkozásokon vettek részt szüleikkel együtt. Ilyenkor nagy öröm és csodálkozás volt a szívemben: valami mégis átment, valami másságot felfedeztek azokban a foglalkozásokban, kíváncsibbak lettek. A képzésem során tanultuk, hogy az örömhír nemcsak az, hogy Isten szeret bennünket, hanem az is, hogy kíváncsi ránk, kíváncsi arra, hogy mit gondolunk. Az életünk egy nagy emmauszi út, ami a feltámadott Isten fiának az úton való kísérése, ugyanakkor az embertársaink kísérése ezen az úton.
Melyek a pasztoráció súlypontjai az ön számára?
Pont ez, amiről beszéltem: a kísérés. A ránk bízott embereket nem kioktatni kell, persze ha tanácsot kérnek, tanácsot lehet adni, hanem hogy kíséréssel együtt járunk az élet útján, az emmauszi úton. Csendben, odafigyelve egymásra zarándokok, útitársak vagyunk. Én a zarándokmivoltunkat helyezem előtérbe. Nemrég volt a szinodális év, ez is egy picit erről szólt, hogy szegődjünk az úton levőkhöz: mi is úton levők vagyunk, és bátorítsuk egymást a feltámadott Krisztus örömével.
Milyen, az életén átszűrt tapasztalatot, bölcsességet kötne a szentelendő papok lelkére?
Három dologra buzdítanám a szentelendő papokat: először is, amikor hittanórát fognak tartani, akkor építsék be az órába azt az elvet, hogy a gyermek nyelve a játék, és ne azzal kezdjenek egy hittanórát, hogy elmesélnek valamilyen bibliai történetet, hanem kezdjék egy játékkal, játsszanak a gyermekekkel. A második, hogyha bérmálkozásra készítik a fiatalokat, azt javasolnám, hogy vonják be a bérmálkozásra készülők szüleit, a bérmaszülőket. Az én elképzelésem az, hogy tartunk két hittanórát a bérmálkozóknak, a harmadikat már a bérmaszülőknek, szülőknek, a negyedik alkalommal pedig a bérmálkozókat kérdezzük ki, hogy mit tanultak otthon a szülőktől. Ugyanakkor fontos lenne a gyászfeldolgozásba és a beteglátogatásba is egy kis önismeretet bevinni. Például mindenszentek ünnepén olyan megemlékezést szerveztünk, ahol az előző évben elhunytak hozzátartozóit hívtuk meg. A hozzátartozók az oltár elé egy táblára feltették elhunyt szerettük fényképét, és mécsest gyújtva közös imaórát tartottunk. A liturgia keretében lehetőséget biztosítottunk arra, hogy elmondhassák, kit gyászolnak, és miként élik meg a veszteséget.
Hogyan szokott töltekezni?
Szeretek sportolni, sétálni, filmet nézni, zenét hallgatni, barátokkal beszélgetni. Van egy lelkigondozói csoportunk, egyesületünk, igyekszünk a kollégákkal, „hasonszőrűekkel” találkozni, próbálunk együtt időt tölteni, ez is a töltekezés egyik formája.
Az írás megjelent a Vasárnap 2022/47-es számában.
Kiss Márton
Születési helye és ideje: Marosvásárhely, 1968. január 5.
Teológiai tanulmányok: 1990–1994: Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola; 1994–1997: Pécsi Hittudományi Főiskola; 2015–2017: Semmelweis Egyetem, lelkigondozói szak; 2018–2020 Babes–Bolyai Tudományegyetem, pasztorálpszhichológia mesteri.
Papszentelés helye és ideje: Nagyvárad, 1997.
Szolgálati helyek: 1997–2008: bélfenyéri, béli plébániák plébánosa; 2008–2018: Bélfenyér, Bél és Bokszeg plébánosa; 2018–jelen: éradonyi, érkeserűi és értarcsai plébános.
