A műalkotás ,,fegyver és vért az idő és az őrület sodrása ellenében, biztos pont a százfelé iramló zavarodottságban, az a bizonyos, amelyre támaszkodva kifordítjuk sarkaiból a földet”, mondta László Noémi költő, főszerkesztő azon a tűzzománc alkotásokat — ikonokat és tájakat, szimbolikus tárgyakat megmutató képeket — felvonultató kiállításon, amelynek december 12-én tartották a megnyitóját a kolozsvári Ars Sacra Claudiopolitana kiállítótérben. Advent végéhez közeledve, karácsonyra készülve mi sem alkalmasabb a lelki készületre, mint egy tökéletes, magasszintű művészi munka szemlélete. Anastasia Vdovkina orosz, Kolozsváron élő tűzzománc művész művei ilyenek, mindenkor csodálatra késztetnek. Biztos pont, így nevezte a kiállítást bemutató László Noémi, aki maga is művész, a szó művésze. Megnyitóbeszédét és a munkák egy részének fotóját közöljük, a kiállítás januárban is látogatható.
Jó estét! Hallottak önök az ellenzománcról? Amely az aranyból, ezüstből, vörösrézből, acélból való alaplap fonákját merevíti, hogy az a tűzzománc képet magáról le ne dobja? Tudják-e, hogy az itt kiállított munkák rövid égetéssel készülnek? Mit gondolnak, mennyi ideig tart egy rövid égetés?
Az embernek hirtelen az ötlik eszébe, hogy egész életünk egy rövid égetés. Mi más volna a Föld-kemence történetét ringató többmilliárd évhez képest a lelket érlelő hatvan-száz év, ha nem az?
A tűzzománc technikával készült műtárgy esetében 3-4 percig tart egy 1000 Celsius fokon lobogó rövid égetés. Egy-egy munkához legalább tíz égetés szükséges. Minden réteg új színárnyalatot, mélységet, textúrát, új véletlenszerű irányokat, hajszálfinom vagy épp meghökkentően markáns repedéseket, árkokat ad hozzá a végső felülethez.
Úgy jár a tűzzománccal dolgozó művész, mint a gyermekét nevelő szülő, vagy tanítványát alakító mester. Munkája akkor eredményes, ha igen határozott elképzeléssel vág neki az útnak, ha képes eredeti vízióját a rá bízott anyag hajlama, megnyilvánulásai szellemében módosítani, hajlandó mindenféle elképzelhetetlen vagy akár elfogadhatatlan fejleményt befogadni.
Rugalmas technika a tűzzománc, mondta Anastasia Vdovkina egy péntek délelőttön nekem. Az igazsághoz közelebb járt volna, ha azt mondja: rugalmas alkotó vagyok, minden munkámmal legalább tíz, de inkább húsz lángoló véletlent bevállalok.
Az alkotó persze szembe megy vagy legalábbis szembe találkozik a véletlennel, amikor megszalad a véső, vagy a festéket nem rákeni, hanem ráloccsantja a vászonra, nem eldönti, hanem kivárja, mely szavak kerülnek a következő sorba, leüt egy hangot, és nem az eszével, hanem mondjuk a veséjével választ mellé következőt. De őneki nem kell tűvé tennie a Kárpát-medencét ahhoz, hogy nagylélegzetű munkához megfelelő méretű égetőkemencére leljen.
Hajdanában nem is igen volt becsülete a céhben annak, aki az anyaggal nem küzdött meg kellő mértékben. Mi volt egy ecsetét lóbáló, palástos piktor az ingujjra vetkőzött, márvánnyal birkózó szobrászhoz képest?
Manapság a virtualitást és koncepciót előtérbe toló művészvilágban egyre ritkábban bukkanunk olyan műalkotásra, amely az anyaggal folytatott küzdelmet tükrözi, amely a szellem és az alkotó szenvedély az anyagon nagy fáradsággal áttört, átvezetett diadalmát, ily módon a megtisztulás, vagyis a katarzis élményét adja.
Mi volna ékesebb példája ennek, mint a tűzzománc technikával készült ikon? Hogy megértsük, mennyire közel áll az égbeszökő templomablak fényből és színezett ólomüvegből szőtt tábláihoz, elég arra gondolnunk, hogy a tűzzománccal dolgozó művész porrá tört üveget használ a színezéshez.
Szentek, arkangyalok, lándzsák és keresztek, kisdedek és glóriák, leplek és paripák, szirtek és sárkányok, s az őket vezérlő, feketén futó ortodox szabályok találkoznak Anastasia Vdovkina képzelőerejével, ecseteivel, festékfújó pumpájával, karcaival és a sokszori égetésből kibomló véletlennel, hogy létrejöjjön a művész kézjegyével ellátott tűzzománc ikon, melynek cseppet sem elhanyagolható erénye, hogy múló idő és szeszélyes időjárás viszontagságaival egyaránt dacol. Ha nem átalljuk, akár pajzsként is használható.
Mert végül nem egyéb a műalkotás, mint fegyver és vért az idő és az őrület sodrása ellenében, biztos pont a százfelé iramló zavarodottságban, az a bizonyos, amelyre támaszkodva kifordítjuk sarkaiból a földet és megnyugszunk végre annak tudatában, hogy szellemből is vagyunk. Erre a szellemre támaszkodhatunk, amikor Vdovkina modernebb hangvételű munkáinak szimbolikáját vizsgáljuk. Barlangrajzra vagy sámándobra gondolhatunk, ősi hímzésmintából merítünk ihletet, amikor megfejtjük nyírfaligetek és egymáshoz koccanó csónakok, csigavonalak és keresztek, négyszögesített körök utalásrendszerét.
Jó technika a tűzzománc, mondta Anastasia Vdovkina egy péntek délelőttön nekem, mert mindenféle természetes anyagot, követ, bőrt, sárgarezet, vasat, fát, csontot, fonalat, kócot társíthat hozzá, aki akar. Barlang, dob, öltés, újfent: csupa múltba révedő anyag és eljárás, ami szemünk előtt most összefog, hogy a jelent az ösztönök közbenjárásával megértesse, elfogadtassa velünk.
Ebben a szellemben járjunk utána vörösrézbe égetett napok és holdak, ablakok és tetők, fölénk boruló és alattunk megnyíló ívek, táruló, záruló síkok, világot rejtő őstojás-formák nyitjának.
Bátran induljunk felfedező utunkra, hiszen ahogyan a tűzzománc felületén rávetülő árnyékunk vagy a róla visszaköszönő tükörképünk megpillantjuk, a képnek magának is úgy bomlik ki titkos értelme, ha képzeletünk felületéről méltóképp visszatükröződik.
Ha pedig semmi kedvünk spirituális vagy szimbolikus mélységekben ringatózni, és az adventi időszakot meghazudtoló évvégi hajrában örülünk, ha szépérzékünknek kedveskedik valaki, akkor vegyük szemügyre a vitrinben kiállított tűzzománc ékszereket.
Annak hírnökei ők, hogy a művészettől semmi sem idegen. Embere válogatja, ki hogyan viszonyul hozzá, imádja, féli, tiszteli, megfejti, csodálja, észleli, vagy éppen használja, alkalmazza. Hölgyeim és uraim, jó szelet! Utazzanak Anastasia Vdovkina tűzzománc-hajóján!
László Noémi
