Hat év után leköszön provinciálisi tisztségéből Vízi Elemér csíkdánfalvi származású jezsuita szerzetes, a magyar jezsuita rendtartomány vezetője. Az év végére talán már utóda nevét is tudni lehet majd. A váltás előtt Szőnyi Szilárd leltárt készített vele szolgálata személyes, lelkipásztori, intézményi vonatkozásáról. A jezsuita.hu-n megjelent interjúból közlünk részleteket.
Ha három szóval kellene jellemezned hatéves provinciálisi tevékenységedet, mit mondanál?
Elsőként a vezetettséget említeném. Értem ezen, hogy a rendtartomány irányításához szorosan hozzátartozik annak keresése, mire hív minket Isten. Ennek felismerése a legszebb tapasztalataim közé tartozik. Másodiknak talán a konszolidációt: munkaszervezési, gazdálkodási és személyes téren egyaránt. Harmadiknak olyan szót mondanék, amely összefoglalja mindazt a sok szép tapasztalatot, amit akár a nemrég zárult Szent Ignác-év gyümölcseként, akár korábban élhettünk meg, például az apostoli terv összeállítása során. Mondhatnám, hogy kreatív folyamat. És ezek valahogy összefüggnek.
Hat sűrű év áll mögötted. Mit tervezel „levezetésként”? Az egykori cseh jezsuita provinciális, František Lízna leköszönése után például elment a Caminóra.
Egyelőre még csak álmaim vannak, amelyeket az utódom majdani szándékától, illetve az akkori körülményektől függően valósíthatok meg. Mindenesetre a zarándoklat ott van ezek között. Szeretek úton lenni, de ez azért is fontos lenne, hogy távolságot tudjak venni az eddigi feladatoktól, és így, szabad lélekkel rájuk tekintve summázhassam ezt a hat esztendőt.
A Szent Ignác-év után vagyunk, így adódik is a Loyola és Manresa közötti Camino Ignaciano.
Régi álmom a Camino, de az valamiért nekem a Santiago de Composteláig tartó Szent Jakab-útját jelenti, és szívesen elmennék a Szentföldre is. Kedves számomra, hogy életrajzában Szent Ignác zarándoknak nevezte magát, és minden bizonnyal meghatározó volt életében a szentföldi zarándoklata. Az én vágyam a noviciátusból ered, amikor pénz és minden más biztonságot nyújtó eszköz vagy tervezés nélkül kettesével útra kellett kelnünk, hogy így éljük meg a kiszolgáltatottságot, a ráhagyatkozást Istenre, illetve az utunkba kerülő emberekre. Ismét vágyom erre a kalandra, megtapasztalni, hogy milyen az, amikor nem rajtam múlik akár a leghétköznapibb dolgok megoldása, hanem mindenben rá kell támaszkodnom.
Tovább kell mennem című könyvében imént említett cseh rendtársad arról ír: azért vágott neki a Caminónak, hogy az úton imádkozzon a barátaiért, jótevőiért – illetve azokért, akiket provinciálisként megbántott. Te hogy állsz az utóbbival?
Nem vagyok konfliktuskereső alkat, ha csak lehetett, próbáltam megőrizni az egyetértést és jóhiszeműséget, de egy vezető nem tudja elkerülni a vitákat, feszültségeket. A feladatkör megköveteli, hogy adott esetben határozottan érvényesítsünk szempontokat, és ebből adódhatnak félreértések, megbántódások.
Időnként voltak küzdelmek, de nem él bennem semmi, ami nem egyenlítődött volna ki. Szándékomtól függetlenül persze bánthattam meg másokat, ez is a vezetői szerep felerősített velejárója.
Közelről láthattam, hogy naponta vagy száz e-mailt és több tucat telefonhívást kellett megválaszolnod. Emlékezetes kép, hogy füles készülékkel fel-alá sétálsz az irodában, és így intézel ügyeket – akár egy topmenedzser. Mindezért kérdezem: lelki embernek való egy ilyen megbízatás?
A feladat csakugyan sokrétű, ugyanakkor nem lehetetlen meglelni benne a lelki dimenziót. Másrészt egy jó vezető megtalálja a jó munkatársakat és delegálja a feladatokat. Az 55 jezsuitával, miskolci gimnáziumunk tanáraival, illetve a külsősökkel együtt 300 körüli munkatársi létszámunkkal viszonylag kicsi, átlátható rendtartomány vagyunk. Ez persze teher is lehet, mert míg egy nagy provinciában közbelső vezetői szintek léteznek, nálunk a tartományfőnök könnyebben elérhető, így több feladat hárulhat rá. De a legfontosabb, hogy a jezsuiták ideálja az úgynevezett lelki kormányzás. Az angol management és leadership szavak jól kifejezik a különbséget. Egy provinciális nem menedzser, hanem vezető, aki nem elsősorban ügyeket old meg, hanem azt kell fürkésznie, mi Isten akarata, mire hívja a rendtartományt. Ez nem mindig könnyű, viszont az Úristen munkatársaként dolgomat annak tudatában tehetem, hogy – szerencsére – nem minden rajtam múlik.
Sőt, egyszer párhuzamot vontál a Szent Ignác-i lelkigyakorlat négy hete és vezetői tapasztalataid között. Hogy is kell ezt érteni?
Az említett lelkigyakorlat egyetemes utat takar, így az nemcsak egy személy, hanem egy intézmény életében is nyomon követhető. Több olyan helyzet is adódott, amikor egy-egy ügyben felismerhető volt a lelkigyakorlat négy hetének mint folyamatnak valamelyik vonása. Amikor azt láttam, sok még az önérdek, az emberi gyöngeségek miatt még nem vagyunk képesek megfelelően Istenre figyelni – jezsuita terminológiával nem a vigasz, hanem a vigasztalanság felé haladunk –, akkor érzékeltem, hogy az első héten tartunk. Annak témája ugyanis a megtérés, vagyis annak megtapasztalása: Isten mindent megtesz azért, hogy szabaddá tegyen a szeretetre. Ez pedig szükségszerűen kivisz önmagamból, önérdekemből. Máskor azt érzékeltem, hogy rá tudunk hangolódni Jézusra, és a dolgok az evangélium fényében kezdenek a helyükre kerülni. Ez a lelkigyakorlatok második hete, amikor nem az önérdekünktől vezérelt utat járjuk, hanem beleengedjük magunkat a Jézus által kínált útba.
Adódtak helyzetek, amikor azt tapasztaltam, egy ügy megfeneklett, tehetetlenek vagyunk, és nem maradt más, mint a kitartás és várakozás, bízva abban, hogy az Úr ezen keresztül is munkálkodik – ez a harmadik hét, amikor a lelkigyakorlaton a szenvedő és megfeszített Krisztus jelenlétében időzünk.
Örömömre sok olyan pillanatot is megélhettem, amikor egyértelmű volt, hogy a negyedik héten vagyunk, azaz a feltámadt Jézus megkeresett békéjével, és a vigasztalás szolgálatát végezte körünkben. A lelkigyakorlatok útja tehát térképet kínál, hogy jobban eligazodjunk a történések közepette, felismerjük az útjelzőket, és érzékenyek maradjunk Isten vezetésére.
Eredendően lelkivezető és lelkigyakorlat-kísérő vagy. Mennyi időd jutott ezekre a tevékenységekre?
Amióta átvettem a rendtartomány vezetését, kevés alkalommal kísértem lelkigyakorlatot. Egyértelművé vált, hogy jobb, ha ezt a tevékenységet szüneteltetem, mert nehezen tudtam volna megteremteni a hozzá szükséges időt és figyelmet. A lelkivezetést folytattam, de gyakran éreztem kifeszítettséget az operatív tevékenység, az ügyek kupaca és a lelkivezetéshez szükséges belső figyelem és jelenlét között. Fontosnak tartottam azonban, hogy legalább ez ne maradjon el. Ráadásul én is gazdagodom általa: miközben arra figyeltünk, hogy a hozzám fordulók egyéni megéléseiben hogyan van ott Isten, miként vezeti, mire hívja őket – mint ahogy a lelkivezetésben tesszük –, én is válaszokat vagy útmutatást kaptam.
Bár a nagyobb döntéseket konzultáció előzi meg, a provinciális egyszemélyben határozhat a rendtartomány ügyeiben. Hogyan élted meg ezt a lehetőséget, vagy inkább felelősséget?
A jezsuita eljárásmódban a nagyobb döntések előtt egyre nagyobb teret kell hogy kapjon a közösségi megkülönböztetés: a rend- és munkatársakkal együtt keresni, mi lehet Isten szándéka. Ez egybecseng Ferenc pápa kezdeményezésével a szinodális, vagyis együtt haladó és együtt gondolkodó egyház megteremtésére. Tény, hogy nem minden szinten fontoltunk meg minden nagyobb kérdést, mert ezt az időkeret, a körülmények és a felelősségi szintek is meghatározták. A közösségi megkülönböztetés ugyanakkor nem föltétlenül a döntésre irányul; lehet konzultatív jellege is, mint ahogy a szinodális folyamattal az egyház hangját akarja hallani a pápa. Nálunk a döntések hierarchikusan történnek, de számtalanszor tapasztaltam, hogy az elhangzott szempontok formálják a döntésemet. A konzultáció hátránya, hogy lassítja a folyamatokat, és ha valaki operatív egyéniség, joggal érezheti, hogy nem haladunk elég gyorsan. Ezzel együtt megéri kivárni, mert az így megszülető döntést mindenki jobban magáénak tudja érezni.
Végezetül: mi nehezebb, elkezdeni vagy abbahagyni a provinciálisi szolgálatot?
Mindkettőnek megvan a nehézsége. Az elején az ad feladatot, hogy az ember felvegye a fonalat, és „belakja” az első számú vezetői szerepet. Most azt a nyomást érzem, hogy le tudjak zárni folyamatokat, és ne hagyjak elvarratlan szálakat – de rájöttem, hogy az élet ezt csak részben teszi lehetővé. Ami miatt talán a vége nehezebb: bár a feladatok súlya alóli felszabadulás megkönnyebbüléssel jár, el kell tudni engedni lélekben is azt a rengeteg dolgot, amivel hat év alatt foglalkoztam. Ezért is vágyom rá, hogy egy testet, lelket átmozgató, felfrissítő zarándoklattal zárjam le ezt a hat évet, hogy aztán nyitottan fogadhassam új feladatomat, bármi lesz is az.
Forrás és a teljes interjú: Szőnyi Szilárd/jezsuita.hu
