Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe az emberiség eredetére visz vissza bennünket. Nemcsak időben: nem csupán a teremtés könyvéből halljuk az első emberpár sorsát, annak bűnbeesését és a bűn következményeit, hanem az ember eredeti képét tárja elénk. Milyen volt az ember, milyen ma is az az ember, akit Isten akart, akit Isten teremtett?
A Boldogságos Szűzanyában a teremtett, de a bűntől meg nem rontott embert csodáljuk: Isten az embert teremtette, de a bűnt nem. Isten a bűn nélküli embert akarja, a bűn és annak következményei nélküli tiszta teremtést. Az első, ószövetségi olvasmány és az evangélium egy szót használ, amelynek mintha két különböző jelentése lenne. Ennek a szónak a jelentés-változásán keresztül betekinthetünk a bűn előtti és a bűn utáni ember lelkivilágába, Istennel való kapcsolatába. Ez a szó a félelem. Amikor az első emberpár elköveti a bűnt, elrejtőznek, majd Isten szavára válaszolva Ádám bevallja: Elrejtőztem, mert féltem.
Első alkalommal szólal meg az ember bensejében ez az azóta nagy „karriert” befutott érzés: félni. Manapság ugyanez a félelem vesz körül bennünket, és az az érzésünk, hogy egyre csak hatalmasabb lesz. A történelemben számtalan próbálkozás volt arra, hogy az embereket megszabadítsák a félelemtől. A halál tagadása, majd az orvostudomány hirtelen fejlődése, a biztosítások, az óvintézkedések, az ellenőrzött terek, az élet minden szegletét felügyelő rendőri és állami jelenlét annak köszönheti létjogosultságát, hogy az emberek feladták saját szabadságukat, csak hogy a félelmük enyhüljön, kisebb vagy elviselhetőbb legyen.
A biztonságunkért nagyrészt szabadságunkkal és önállóságunkkal fizetünk: amit biztonságban akarunk tudni, azt át kell adnunk egy nálunk nagyobb hatalomnak, hogy az megőrizze. De amit átadtunk, az már nem teljesen a miénk.
Az első félelem, amivel az emberiség találkozott, a bűnös félelem volt. Szent Ágoston arról beszél, hogy ez az emberi érzés nem más, mint a büntetéstől való félelem: a bűnös ember nem mástól fél, mint attól, hogy Isten megbünteti, hogy fájdalmat, szenvedést okoz neki, hogy elvesz tőle valami számára kedveset. Semmi sem tudta kigyógyítani az emberiséget ebből a félelemből: hiába élünk akkora biztonságban, amelyről az előttünk élő nemzedékek álmodni sem mertek volna, a félelem ott van a szívünkben, világunkban. Az evangélium egészen más hangsúllyal használja a félelem szót. Az angyal köszöntésében találkozunk vele. Belép (nem azt írja szent Lukács, hogy megjelenik, hanem belép) a Szűzanyához, és így köszönti: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Miért kellene féljen a Szűz, ha őt nem érintette meg a bűnnek árnya sem? Sejtjük, hogy itt valami másfajta félelemről van szó.
Sokszor elhangzik a Szentírásban az a felszólítás: Ne félj! Ne féljetek!, de ugyanilyen gyakran olvasunk arról, hogy mennyire fontos az Úr félelme. Amikor Mózes a Sínai szövetség megkötése előtt szól a néphez, említi a kétféle félelmet. A nép arra kéri Mózest, hogy inkább ő beszéljen Istennel, mert a mennydörgés és a tűz megrémisztett mindenkit. A nép fél a megnyilatkozó Istentől. Erre Mózes a következőket mondja: „Ne féljetek! Isten azért jött, hogy próbára tegyen és felébressze bennetek az iránta való félelmet, s így elkerüljétek a bűnt.” Mózes azzal bátorítja a népet – ellentmondásos módon – hogy Isten elveszi tőlük a hamis félelmet, és megtanítja nekik az igazi istenfélelmet. A félelmet a félelem hivatott legyőzni.
Hogy mit jelent az igazi istenfélelem, csupán sejteni tudjuk. A naimi ifjú feltámasztása után a szerző megjegyzi: nagy öröm és ugyanakkor nagy félelem töltötte el a jelenlevőket. Ez a félelem hasonlít a káprázathoz, a megrendüléshez, a világ erejénél nagyobb hatalom megmutatkozásakor érzett emberi érzéshez: nem eltaszít, nem elriaszt, hanem Istenhez visz közelebb. Hitet és örömöt rejt magában. Félelmetes, mert minden emberi számítást felülmúl, de mégis vonzó, mert az Isten hatalmából származó csodákra hív. Hasonló a helyzet az asszonyokkal is, akiket az üres sír látványa, a feltámadás ténye félelemmel tölt el: ilyet nem láttak, nem hallottak még. A történelem emberi szövete felhasadt, és alóla a kegyelem és új teremtés fénye áradt el. A sírtól eljövet öröm és félelem lesz úrrá rajtuk.
Az angyal, aki belép a Szűzhöz, a riadalmat vagy a munkába mélyülésből való kizökkenést akarja távol tartani Máriától. De lehet, hogy a nagy feladat magasztossága miatti emberi félelem miatti bátorítást mondja ki: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. És Mária később azt énekli Erzsébetnél: Isten irgalma azokon marad, akik félik őt.
László István székelyszenttamási plébános
