A világűr kutatása, a néhány próbálkozás, hogy azt is meghódítsa az emberiség, netán egyik vagy másik nagyhatalom, valójában horizontunkat tágította. A kis földi emberét, aki véges életében kitekintést kap az univerzum nagysága irányába, s egyéni életközegén, buborékán, de még a földi kereteken is messze túltekinthet. Túl az űr meghódításának törekvésén, az elsőség vitatásán, nagyhatalmak és emberi egók versengésén a történet lényege a világegyetem transzcendens eredetére való rálátás. Hátborzongató érzés lehetett az asztronautáknak az űrből a Földre tekinteni, úgymond Isten szemével nézni életterünkre, s az emberre. Valerie Schultz szabadúszó amerikai író, az America jezsuita magazin szerzője jegyzete ezt a gondolatot járja körbe.
A legkorábbi nyilvános esemény, amelyre emlékszem, John F. Kennedy elnök meggyilkolása. Első osztályos voltam. Sosem felejtem a Mrs. Farley arcán végigfutó könnyeket. Az elnök halála után az ország szent bizalommal osztozott abban, hogy Kennedy emlékére és tiszteletére amerikaiakat repítünk a Holdra. Minden felszállás, minden lezuhanás, minden siker, minden kudarc fő esemény volt a házunkban, egy lépés az ígéret teljesítése felé.
Az Apollo-11 Holdra érkezése szent pillanat volt számunkra. ,,A sas leszállt” – hangzott az üzenet az űrből. Egy átlagos júliusi éjszaka volt, ahol mi éltünk, de az űrruhás emberek a tévében közel voltak a mennyországhoz. Hunyorogva néztük a félholdat az éjszakai égbolton, de nem igazán tudtuk kivenni azokat az apró alakokat vagy a zászlót, amit kitűztek. 1969 nyarán, amikor Vietnam, a merényletek, a polgári zavargások és a generációs szakadék évtizede lezárult, a Holdra tett kis lépés és az óriási ugrás úgy tűnt, mintha megerősítené mindazt, ami jó volt az országunkban.
Sok évvel az Apollo-11 után meglátogattam a washingtoni Smithsonian Légi- és Űrkutatási Múzeumot, és csodálkoztam, hogy a kiállított rozoga bádogdoboz eljutott a Holdra és vissza. Mit gondoltak azok az emberek, hogy az életüket annak a kapszulának a gyenge technológiájára bízták? Azt hiszem, ők még erősebben hittek az űrben, mint mi.
Mi az a generáció vagyunk, amely az űrutazás bűvöletében nőtt fel. Mindent szeretünk az űrrel kapcsolatosan. Nem vagyok egyedül azzal a csalódottságommal, hogy a Bolygók Egyesült Föderációja nem valósult meg még a mi életünkben, ahogyan azt a Star Trek főműsoridőben bemutatták. A Föderáció alapvető hitvallása a csillagközi igazságosságról, békéről és harmóniáról még mindig nem jutott el hozzánk. De mi, a boomerek generációja emlékszünk, még ha nem is őriztük meg egészében, az idealizmusnak arra a szép érzésére, amit a Holdra szállás a való életben adott nekünk. Nem tudom, hogy bármelyikünk is ugyanolyan lett volna, miután meglátta a képet magunkról az űrből, egy „Blue Marble”-t, kék csodát, amely kicsi, törékeny és magányos, mégis gyönyörű. Hirtelen úgy láttuk égi bolygónkat, ahogy Isten látja. Ahogy Isten lát minket.
Az űrverseny kapcsán találkoztunk és szembenéztünk az istenivel, egy nálunk sokkal nagyobb dologgal. Az űr volt a végső határ, de egyben az örökkévaló, a kimondhatatlan közelségének a jele is. Mennyit tudhatnánk még a megismerhetetlenből? Vagy elég volt egy sokkal tágabb misztérium megismerése? Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a világűr miatt hittünk Istenben, de a világűr lehetőségei és potenciálja formált minket. Mi, boomerek jól tudtuk lázadó kamaszokként elutasítani a vallást, amelyben a szüleink neveltek minket, de aztán a valamiben való hit megalapozott bennünket. Néhányan közülünk felnőttként visszatértek vallási gyökereinkhez, mások, nem kevesen, nem. De az űr spiritualitása megmaradt a lelkünkben. Nem végeztünk nagyszerű munkát az ember által okozott károk enyhítésében a küszködő kék csodánkkal, a Földdel szemben, de talán felhasználhatjuk későbbi éveinket arra, hogy a mozgalom élére álljunk, hogy meghalljuk Ferenc pápa felhívását, hogy éljünk ,,hivatásunknak, hogy Isten művének védelmezői legyünk” (Laudato Si’, 217.).
Valerie Schultz
Forrás: America
Fordította és szerkesztette Bodó Márta
