Arad, Róma, Gyulafehérvár, Temesvár – meghatározó mérföldkövek azon a papi életúton, amelyre az 1960-as évek közepén lépett a fiatal Tamáskó Péter Pál.
A világos szobában, közel az ablakhoz szerény méretű íróasztal, rajta temérdek jegyzetfüzet–lap, mindegyiken szép, szabályos írással feljegyzés: egy-egy név, idézet, megjegyzés, tudnivaló vagy éppen hasznos információ. Hallgatom a rádiót és felírok mindent, amit érdekesnek találok a műsorokban, hiszen az írás megmarad, és később segít visszaemlékezni – fűz magyarázatot a jegyzetekhez Tamáskó Péter Pál kanonok, nyugalmazott lelkipásztor, és kissé félretolja az asztalon lévő nagy halom újságot, hogy helyet szabadítson fel a látogatónak.
Valahányszor a plébánosi kinevezések miatt költöznie kellett, a könyvek, lemezek, CD-k meg az újságok mindig sokkal több dobozt töltöttek meg, mint az egyéb személyes holmija, és a hozzá közel állók azt is tudták róla, hogy hosszú időbe telt, mire mindennek helyet talált az új otthonában. És mint az asztalon lévő feljegyzésekből kitűnik, a kultúra szeretete, a nyitottság a világ felé, az állandó tudásszomj ma is alapvető jellemzője az aranymisés Tamáskó Péter Pál lelkipásztornak.
Negyedéves teológiai hallgató volt, amikor 1970-ben Isten szolgája Márton Áron erdélyi püspök Rómából négy ösztöndíjjal tért haza a Gyulafehérváron tanuló kispapok számára. Jakubinyi György, Vencser László és Szabó Árpád mellett Tamáskó Péter Pál utazhatott az Örök Városba, hogy ott folytassa tanulmányait először a teológián, majd annak befejezését követően a neves Pápai Gergely Egyetemen, közismert latin nevén a Gregorianán, az egyházjogi karon. A római Szent Ignác templomban szentelte pappá 1972. október 10-én Franz König bíboros, bécsi érsek. Rómából 1978-ban tért haza, és kezdte meg oktatói pályafutását a Megtestesült Bölcsességről nevezett Gyulafehérvári Papnevelő Intézetben mint egyházjog- és liturgikatanár. Több mint tíz esztendő után, 1990-ben tagja lett a temesvári egyházmegyei bíróságnak, majd 1992. augusztus 30-án visszatért az egyházmegyébe, a lugosi plébániára. Ugyanebben az évben lugosi plébánosként tiszteletbeli kanonoki kinevezést kapott. Innen 2000. augusztusában az újaradi plébániára nevezték ki, ugyanakkor a marosi főesperesi tisztséget is betöltötte. Két esztendővel később, 2002. május 19-én tagja lett a székeskáptalannak Canonicus Lector minőségben. Ugyanez évben, 2002. július 24-én megkapta kinevezését a temesvár-gyárvárosi egyházközségbe, és a város legnagyobb plébániatemploma, a Millenniumi templom lelkipásztora lett. Rövid időn belül egybegyűjtötte itt a város olasz közösségét, a templom több koncert színhelye is volt. Tamáskó Péter Pál kanonok ugyanakkor tevékenyen részt vett a temesvári püspökség által a világi munkatársaknak és híveknek szervezett továbbképzőkön, amelyek keretében előadásokat tartott. Tanított osztályteremben, a szószékről, és minden alkalommal, valahányszor lehetősége nyílt átadni tudását a fiatalabbaknak, az érdeklődőknek. Egykori tanítványai számára a mai napig „Tanár úr”, akivel sajátos humoránál fogva a viccelődés, a vidámság is megengedett.
Tamáskó Péter Pál kanonokot pappá szentelésének 50 éves jubileuma alkalmából kértük beszélgetésre.
Pappá szentelésükkor a teológiai hallgatók jelmondatot választanak. Hogyan lehet egy életen keresztül megtartani, követni az általa mutatott irányt?
Amikor 1972-ben Rómában pappá szentelt Franz König bíboros, az általam küldött meghívókon felváltva két mottó szerepelt: „Mindenkinek mindene lettem” (1Kor 9.22) és „… nem akarok másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2).
Mindkét idézetet annyira kifejezőnek, találónak éreztem, hogy nem tudtam választani közülük. Mert vegyük sorra: mindenkinek mindene lettem – vagyis küldetésem minden emberhez szól. Amikor adni akarunk, elsősorban azt kell kitapasztalni, hogy mire lenne a legnagyobb szüksége a másiknak – lelki támaszra, megértésre, hitbeli megerősítésre vagy akár felvilágosításra –, és abban segíteni. A lelkipásztornak napirenden kell lennie mindazzal, ami a környezetében és a nagyvilágban történik. Diákéveim alatt olyan emberekkel találkozhattam, akik közül sokan többet jelentettek egyszerű példaképnél: Márton Áron gyulafehérvári püspök, VI. Pál pápa, Franz König bíboros, Höffner bíboros… Már a puszta ismeretségért is hálás vagyok, de ők mellém álltak, imájukkal, barátságukkal támogattak, és egyre jobban megerősítették bennem az elhatározást: nem akarok másról tudni, mint Krisztusról, a megfeszítettről. Az evangélium tanítása a fontos, a tények ismerete és továbbadása a szószékről csakúgy, mint a mindennapokban. Így fűződik egybe a két jelmondat: állandóan kapcsolatban lenni az emberekkel, rájuk figyelni és hirdetni nekik Krisztus igéjét.
Mennyiben befolyásolták későbbi tevékenységét, szolgálatát a római tanulmányi évek?
Amikor a II. vatikáni zsinat lezárulta után öt évvel, 1970-ben Rómába kerültem, még életben volt VI. Pál pápa. A latin nyelvű zsinati dokumentumokat időközben lefordították olaszra, így semmi akadálya sem volt, hogy azok szellemében tanulhassunk. Rómában modern egyházkép fogadott, ami hatalmas változást jelentett ahhoz képest, amit otthon tapasztaltunk. Az egyetemi kurzusokon rengeteget jegyzeteltem, és amikor hazatértem a gyulafehérvári főiskolára, tanárként ezzel volt óriási szerencsém. Magyar nyelven ugyanis csak kevés zsinati anyag jelent meg, magyarázatok meg egyáltalán nem, így rengeteg időt töltöttem azzal, hogy lefordítsam olaszról magyarra mindazt, ami egy teológiai főiskolás számára fontos. Mivel akkoriban, vagyis az 1970-es évek végén, számítógépről esetleg hírből hallottunk, írógépen kopogtam le az anyagot. Csak azután tudtam leadni, majd pedig a szükséges magyarázatokat fűzni hozzá. Amikor hazatértünk, az egyházi elöljárók és Márton Áron püspök részéről minden támogatást megkaptunk. Az államhatalom azonban annyira elnyomta a hitéletet, hogy az új egyházkép, illetve a zsinat eszméi csak nehezen jutottak el hozzánk. A feladat tehát adott volt: megismertetni és továbbadni a zsinati tanítást mindazoknak, akik részben önhibájukon kívül veszítették el kapcsolatukat az egyházzal, hiányos (vagy egyáltalán nincs) a vallási kultúrájuk, nem ismerik a kereszténységet.
Az aranymiséjét hol mutatta be?
Október 31-én, hétfőn a gyulafehérvári főszékesegyházban. Október 31-e Boldog Romzsa Tódor munkácsi görögkatolikus püspök és vértanú emléknapja, aki annak idején a római Collegium Germanicum et Hungaricum növendéke, majd a Collegium Russicum diákja volt. Az ő emléknapjára a jelenleg is zajló ukrán-orosz háború miatt esett a választásom. És miért Gyulafehérvár? Elsősorban Márton Áron püspök miatt. A hálaadó szentmisét Lauš Nikola temesvári püspöki irodaigazgató koncelebrálásával mutattam be a főszékesegyházban. Leírhatatlan érzés volt Márton Áron sírja közelében lenni. Később találkoztam az egykori germanikusokkal: Kovács Gergely érsekkel, aki a növendékem volt és ugyancsak egyházjogász, Jakubinyi György nyugalmazott érsekkel és Kerekes László segédpüspökkel.
Melyek az eltelt ötven esztendő legszebb emlékei?
Mindenre szívesen emlékezem: a tanári és a plébánosi éveimre egyaránt. Itt lenni az egyházmegye számára… ez volt az életem. A jó Isten mindent az ember javára fordít. Elmondhatatlan például az a humor, amit a jó Istennel való kapcsolatom szolgáltat. Ahogyan rendezi az életemet, ahogyan annak idején a különböző egyházközségekhez küldött. Amikor beléptem a hatalmas Millenniumi templomba, letérdeltem a Magyarok Nagyasszonyát ábrázoló főoltárkép előtt, és azt mondtam: Uram, most mihez kezdjek? A Jóisten nem válaszolt szavakkal, de irányított. És mindig kirendelte a segítőket is mellém.
Kanonok úr, mivel buzdítaná a papi pályát választó mai fiatalokat?
Ha hivatást érez, akkor jöjjön! Ne kérdezze, hogy és mint lesz, ne aggodalmaskodjon, hanem bízza rá magát a jó Istenre. Hiszen ő a mi Istenünk, aki Jézusban mellénk állt barátként, testvérként, adott nekünk egy nagyszerű édesanyát, Máriát, és egy édesapát, Józsefet. Fantasztikus érzés Isten közelségében lenni, őt szolgálni, és rábízni az életünket az ő akaratára.
Aranymiséje alkalmából Pál József Csaba megyés püspök a következő szavakkal üdvözölte Tamáskó Péter Pál kanonokot:
Kedves Jubiláló Paptestvérem! Most, amikor hálatelt szívvel megköszönöd az Úrnak hivatásodat és az elmúlt ötven év papi szolgálatának kegyelmét, a veled ünneplő papok és hívek, az egész egyházmegye együtt ad hálát veled és megköszöni hűséges és őszinte szolgálatodat: a fiatalok és idősek, a betegek és szenvedők iránt tanúsított gondoskodást és törődést. Azt kívánom, hogy a minket szolgálatába hívő Atya legyen jutalmazód, bátorítód és vigasztalód.
A temesvári püspökség sajtóirodája
