Már meggyújtottuk az első gyertyát az adventi koszorún. Igen… a koszorú – jut eszébe hamar az ember lányának, s az is eszébe jut, hogy tavaly kivételesen sikerült felmutatni egy ép adventi koszorút advent első vasárnapjára. De mielőtt büszkén kihúzná magát az ember, hogy na ugye, eszébe jut az előző három év, amikor advent közepén egy laza mozdulattal eltette a gyertyákat a fiókba, jövőre, hisz ha eddig nem volt idő foglalkozni vele, karácsony előtt pár nappal már biztosan nem lesz.
Az advent nagyon szép időszak, s ahogy a Vasárnap adventi fókusz-összeállításában is elhangzik: az adventi időszak lelki előkészület Jézus megtestesülésének ünnepére. Lelki előkészület – nagyon szépen hangzik, s kifejezi azt, ahogyan valóban készülni kellene rá. Azonban advent elején hirtelen belénk nyilall a gondolat, hogy már csak pár röpke hét, az ember ki sem lát a munkából, s már ott kellene állni a fa alatt mosolyogva, becsomagolt ajándékokkal, idegbaj nélkül… Lehetőleg legyen kész a vacsora, legyen némi sütemény is, még ha senki nem szereti igazán, akkor is. Hisz illik ilyenkor. Legalább megkínálni, ha jön valaki. (Nem baj, ha ő sem szereti, vagy épp diétázik, s amúgy nem enné meg, rátukmáljuk. Nehogy ránk száradjon.)
Néhány éve még teológia hallgatóként lelkigyakorlaton vettem részt több társammal együtt. A kérdésre, hogy miért szeretnénk részt venni, nagyon sokan azt felelték, hogy szeretnének elcsendesedni, lelassulni. Én meg a széken ülve gondolkodtam a hallottakon. Számomra akkor a két egyetem közötti rohangálás nem tűnt olyan vészesnek, pedig volt, hogy csak éjszaka volt idő készülni a következő órára. Azóta én is úgy érzem, egyre inkább gyorsulunk, s már-már nem tudjuk követni a sebességet. Persze akkor mindezek mellé nem volt egy négyéves, örökmozgó gyerek is társítva, akitől lehet tanulni derűt, életörömöt, s lehet újra és újra tanulni vele várakozni. Akinek mindig el kell magyarázni, miért nem egyszerre gyújtjuk meg az összes gyertyát, s miért nem lehet rögtön elfújni.
Az adventi várakozási idő alatt Antoine de Saint-Exupéry Kis hercegének rókájától meg kellene tanulnunk a szívünket ünneplőbe öltöztetni. Tudatosítani magunkban, hogy ne a külsőségekre figyeljünk, ne az számítson, van-e hó, kirepedt-e már megint a bejgli, sótlan vagy épp sós lett a töltelékes káposzta, vagy nem is volt időnk (idősebbek esetében erőnk) megfőzni. Fektessünk nagyobb hangsúlyt arra, hogy amire meggyúl a negyedik gyertya is, a szívünkben legyen valami a következőkből: hit, remény, öröm, szeretet.
Az írás a Vasárnap 48-as számában megjelent cikk szerkesztett változata.
