A karácsonyra készülődés időszakában valahogy késztetést érzünk arra, hogy ezerféle praktikus tanács gyűjteményét terítsük szét a közösségi médiában. Késztetést érzünk arra, hogy megmutassuk, mi aztán tudjuk, hogyan kell jól hangolódni, készülni. Az advent a gyors, okos, környezetkímélő takarítási praktikák időszaka: hogyan töröljük le a szekrény tetejét anélkül, hogy székre állnánk, hogyan írjuk ötödjére is újra az ajándéklistát anélkül, hogy agyvérzést kapnánk. Az advent a szükségesre tervezett, de végül biztosan túlzásba vitt ünnepi menü tervezéséről, drága kültéri villogókról, ragasztópisztolyról, piros gömbökkel és műanyag magyallal körberagasztott nappaliról szól. És természetesen a sikeres befelé fordulás elengedhetetlen személyes praktikáiról. Mert adventben illik elcsendesedni, mélyen és sokszor. Illik önismeretet tartani, jobban magunk felé fordulni. Illik az elhallgatás ilyenkor. Az izzadós bevásárlásokat, a függönymosást és a gyerekkarok sietésre motiváló ingerült rángatását mindenki titokban végzi. Aztán új adventi koszorút kell készíteni. Háromszor akkorát, mint tavaly. Az idei év divatszíneiben. Porcelán hóemberrel. És jól megmutatni mindenkinek. Többféle szögből, abroszon, kanapén, filterrel, filter nélkül fotózva. A fotó kedvéért a gyertyát is meggyújtjuk. Az imára lesz idő később is. A lényeg, hogy készülni kell. Sokat. Ez erről szól. Majd igyekszünk kipihenni két nap alatt a legalább egy hónapja felgyűlt fáradalmainkat. S igyekszünk letagadni, hogy karácsonyra már el is fogyott a lelkesedő szeretet. Mert mintha nem készültünk volna el mindennel. Mintha az állandó készülődés állapotában rekedtünk volna.
Titokban szégyelljük a karácsonyi elégedetlenséget, mert hát a szeretet ünnepére készülnénk… Az egymás iránt érzett, szaténpapírba csomagolt ajándékokon, túlzásba vitt, félig el sem fogyó ünnepi töltött káposztán keresztül átnyújtott szeretet ünnepére. S magunkban sóhajtozunk, hogy ez nem elég. Mintha kimaradt volna a készülődésből valami. Talán az ima. Talán a lényeg. Talán annak felismerése, hogy ezúttal nem az emberi szeretet ünnepét üljük. Hanem az emberfelettiét. A legönzetlenebbet. A leszületés, a testet öltés, a közénk költözött megváltás szeretetét. Ami nem merül ki a főzés, takarítás, önismereti túra végére. Ami a karácsonyt az isteni szeretet ünnepévé lényegíti, hogy ne rekedjünk az örök advent állapotában. Hogy átbillenjünk. Hogy megérkezzünk a pillanathoz, amiben felismerjük: Isten annyira szeretett, hogy közénk költözött.
