Az időskor is tud ajándék lenni, állítja Keresztes Olivér kolozsi plébános, aki a témát bővebben kifejtette az Alzheimer Café utolsó novemberi alkalmán, Szent András ünnepén Kolozsváron.
„Veletek vagyok mindennap egészen a világ végezetéig!” (Mt 28, 20) E bibliai szavakkal fejezte ki az előadó Isten gondoskodó szeretetét az ember iránt, amely minden életkorában kíséri. A találkozót a Szent Mihály-plébánia hittantermének felújítása miatt a nőszövetség termében tartották, ahol ugyanúgy volt hely a kávézásra, süteményevésre, lazító mozgásra, vetítésre és személyes beszélgetésre is
Az Úr ismeri mindenki szenvedését, mondta Keresztes Olivér, és Ferenc pápa nyomán így biztatott: ,,Még öregkorukban is gyümölcsöt teremnek.” (Zsolt 92, 15) A 71. zsoltár szavaiból szent derű sugárzik, ez lehet a minta, ennek értelmében az idős embernek Istene: szabadítóm, kősziklám, erősségem, reménységem, támasztékom, bizodalmam.
Idézte az előadó Ferenc pápa nagyszülők és az idősek világnapjára szóló üzeneteit, és további bibliai fohászokat, imákat: „Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!” (Zsolt 71, 9); ,,Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van” (Lk 24,29).
Nem könnyű az öregség, de életünk körforgásának mindegyik szakasza szép és gazdag tud lenni. Három tartóoszlop e korban is: az álmok, az emlékezet és az imádság, valamint az az áldás, hogy fogadni lehet az „angyalok” (unokák, gyerekek, szomszéd) látogatását.
„Egyesek öregszenek, mások éretté válnak”, mondta a színész Sean Connery. Martin Buber pedig azt ajánlotta az idősödő emberek figyelmébe, hogy „Pompás dolog öregnek lenni, hogyha az ember nem felejti el, mit jelent újrakezdeni”. Hogy ez utóbbi javaslatot meg tudja fogadni az ember, Szent János evangéliumából Nikodémus Jézusnál tett látogatása nyomán a hallgatóság figyelmébe ajánlotta: tartani kell a kapcsolatot Jézussal, szükséges az újjászületés újból és újból, nap mint nap, növekedni lélekben, pneumában, szellemben.
„Nem csüggedünk el, sőt, még ha a mi külső emberünk romlásnak indul is, a belső emberünk mégis napról napra megújul.” (2Kor4, 16)
Fakuló emlékek közt is szeretetben kell élni, és a szeretetet nem kívülről kell várni, az a fejben dől el. Hogyan segít az öt szeretetnyelv az Alzheimer-beteggel kapcsolatban? Erre a kérdésre is kitért az előadó Gary Chapman nyomán. Chapman Edward Shaw és Deborah Barr szerzőtársaival együtt azt állítja: van remény, és anélkül, hogy le- vagy alábecsülnénk a veszteség valóságát, kijelentik, hogy a szeretet képes áthatolni a demencia sűrű függönyén is, és elviselhetőbbé teszi ezt a fájdalmas állapotot mind a hozzátartozók, mind a beteg számára.
Vajon mit jelent igazán szeretni valakit? És mi történik akkor, ha – ahogy az Alzheimer-kór esetében történik – a személy, akit szeretünk, végül már nem képes viszontszeretni minket? „Egy Alzheimerrel élő személy számára semmi sem pótolhatja a gondozójától kapott szeretetet” – mondja Bob Demarco.
Gary Chapman az Egymásra hangolva című könyv harmadik fejezetében írja: „Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki meglátja bennünk a szeretetreméltót. Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik személy javát igyekszünk szolgálni, és ha erőfeszítésünk nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit… arra törekszik, hogy társát mindig előnyben részesítse: a te érdekeidet akarom szem előtt tartani.”
Viktor E. Frankl orvos, pszichológus, a Mégis mondj igent az életre! című, saját, megrázó tapasztalatai nyomán írt könyvében ezt javasolja: „A szeretet vagy szerelem az egyetlen módja annak, hogy a másik embert személyének legbenső alapjainál ragadhassuk meg. Senki nem értheti meg a másik emberi lény tulajdonképpeni lényegét, hacsak nem szereti őt. A szeretet vagy szerelem révén pillanthatja meg a szeretett személy alapvető vonásait, valamint azt is, hogy milyen kiaknázatlan lehetőségek rejlenek benne, amelyeket a másiknak még valóra kell váltania.” A szeretet továbbá ahhoz is hozzásegíti az embert, hogy segíthessen a másiknak e lehetőségek valóra váltásában.
Mindez úgy lehetséges, hogy az ember tudja: a szeretet nem érzelem kérdése, hanem döntés – ez a tudatos, elkötelezett, áldozatvállaló szeretet. Gary Chapman Az öt szeretetnyelv című munkájában konkrétan ajánl szeretetet kifejező, elismerő szavakat: ilenek a dicséretet, elismerést kifejező szavak: „Szeretlek”, „Nagyon ügyes voltál”, „Milyen jól áll ez a ruha!”, „Nagyra értékelem, hogy ennyire ügyelsz a részletekre”. Legalább ilyen mértékben fejez ki szeretetet a kedves, bátorító, szelíd szavak mellett a minőségi idő: a másik embernek szentelt teljes, osztatlan figyelem, egyszerűen ott lenni, mellette és vele lenni (amikor és amennyit lehet). Az ajándékozásban a szándék a lényeg, nem a tárgy értéke; apró kis jele legyen szeretetünknek. Fontos szívességeket tenni annak, akit szeretünk, segíteni, abban, annak, akinek erre van szüksége. Végül anbak, akinek szeretetnyelve a testi érintés, azt így kell szeretni, tudatos érintéssel, simogatással, egy öleléssel, hát- vagy lábmasszírozással, egy kézfogással „pacsival”, társunk vállának könnyed érintésével, amely teljes figyelmet igényel.
A szeretetnyelvek segítségével szelíden el lehet húzni a demencia sötét függönyét, és valamelyest fenn lehet tartani az érzelmi kapcsolatot a kórban szenvedővel. Úgy tudtuk korábban, hogy a szeretetnyelvek olyan kapcsolatokban működnek sikeresen, amelyekben mindkét fél képes szeretetet adni és befogadni. Az Alzheimer-kórral nehezített kapcsolatokban, ahogy a betegség kikezdi a kognitív képességeket, először csak megbillen, majd teljesen elvész a kölcsönösség egyensúlya. Az Alzheimer-betegséggel együtt járó kapcsolati trauma nagyrészt azért következik be, mert a beteg már nem képes uralni a saját részét a kapcsolatban, ezért ismeretlen és sokszor indulatos érzelmeket ,,ad”. Ennek ellenére, noha az Alzheimer-kór az agysejtek elsorvasztásával a szó szoros értelmében kitörli az emlékeket, az ún. „szeretettankot” – az érzelmi tartályt, amely arra vár, hogy megtöltsék szeretettel – még a demencia sem képes eltüntetni. Mély szeretetvágyunk egész életünkön át velünk marad, mintegy bizonyítékként Szent. Ágostont idézhetjük: „Magadnak teremtettél minket, Uram, és nyugtalan a mi szívünk, amíg tebenned meg nem nyugszik”.
A szeretet befogadásának képessége sokkal tovább megmarad, mint a szeretet kifejezésének képessége. Az Alzheimer-betegek érzelmi élete nagyon is ép és eleven, mondta az előadó. Ez akkor is igaz, amikor a beteg viselkedése ennek az ellenkezőjére utal. Viktor E. Frankl írja: „… Sosem szabad megfeledkeznünk róla, hogy olyan körülmények között is meglelhetjük az élet értelmét, amikor reménytelen helyzetbe kerülünk, és sorsunk megváltozhatatlanságával szembesülünk. …az ember még a szenvedést is elfogadja, feltéve, ha meg van győződve róla, hogy ezt okkal teszi. Szeretném tisztázni: ahhoz, hogy értelmet találjunk az életben, nem feltétlenül van szükség szenvedésre. Pusztán annyit állítok, hogy az életünk annak ellenére is értelmes lehet, ha szenvedésben van részünk – feltéve, hogy a szenvedés elkerülhetetlen. Amennyiben elkerülhető a szenvedés, akkor célravezető megszüntetnünk a forrását, legyen az pszichológiai, biológiai vagy politikai eredetű. Szükségtelenül szenvedni nem hősiesség – inkább mazochizmus.”
A találkozás konklúziója: „Mégis mondj igent az életre!”, biztat Viktor Frankl, nyomán mi így fogalmazhatunk: Mégis mondj igent a tudatos szeretetre!
