Talán kevés az a diák, aki a számára kedves tanárok között a számára kedves igazgatóra is jó érzéssel gondol vissza. Nem mindennapi adottság, ha valaki pedagógusként, intézményvezetőként a kompromisszumkészséget és a szabályok betartatásáért működő szigort egyensúlyba tudja hozni: SIMON ISTVÁNnak ez legtöbbször sikerül. A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum egykori, jelenleg a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Iskola igazgatóját ismerhetik meg az olvasók.
Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra: mi volt az, ami megalapozta a vallásos gondolkodásod?
Gelencén, ahol a gyermekkoromat töltöttem, volt egy pap bácsi, akit nagyon szerettünk, Gergely Gézának hívták, ő nagy hatással volt rám. Gelence egyébként többségében katolikus közösség, akik hallottak a településről, tudják, hogy erős a hitélethez való ragaszkodása az ottaniaknak. Rendszeresen ministráltam, jártam reggeli szentmisékre, de valahogy a nagyobbak, a nálunk idősebb ministránsok is át tudták nekünk adni a motivációt, hogy menjünk templomba, vegyünk részt. Az évek során pedig az emberbe beleivódik a jó szokás. Egy jó plébános egy jó helyen nem csak látható, de sok láthatatlan jó hatást tud elérni, aminek az eredményét talán ő már nem is látja meg, de a lényeg, hogy megvalósul, gyümölcsöt hoz. A plébánosunk úgy működött a közösségben, úgy értékelte mindazt, amit adott, mint a gyertya fényét, amiből jut mindenkinek.
Eszembe jut néhány régi osztálytársam, akik rendszeresen ministráltak, felnőttként aztán eltávolodtak kicsit az egyháztól, de benned megmaradt a hitélethez való ragaszkodás…
Nyilván néhány dolog halványodik idővel, az embernek több felelősség, feladat jut felnőttként osztályrészül, és a formalitásokat időnként elnapolja, nálunk is becsúszik egy-egy vasárnap, hogy nem jutunk el a templomba, a programszervezést a kisgyermek is váratlanul felül tudja írni. Viszont mindig arra törekedtem, hogy ez ne csak a vasárnapról és a szokásokról szóljon, hanem igyekeztem a hétköznapi életemet is azokra az értékekre felépíteni, amit a hit ad. Azt hiszem, nem attól példaértékűen katolikus valaki, hogy bármilyen gond is legyen otthon, ha törik, ha szakad, ott van minden vasárnap a templomban, hanem attól, hogy próbálja úgy megszervezni a hétköznapjait családban, munkahelyen, más tevékenységeiben, hogy abból visszatükröződjön, amiben hisz. Hogy megnyilvánuljon és szétáradjon a mindennapi működésben a keresztény gondolkodás.
Melyik a legmeghatározóbb, egyházhoz kötődő gyermekkori emléked?
Számos jó emlék fűz a gelencei templomhoz, plébániai élethez, de a szentmisében az átváltoztatás liturgiája, rejtélye nagyon megmaradt bennem. Ezt egyébként sokáig nem is tudatosítottam magamban, hogy ez számomra a szentmise legszebb pillanata, de már gyermekként is éreztem, hogy valami különöset jelent az a csengőszó, amivel az átváltozást jeleztük ministránsként. Ha tudni nem is tudtam még akkor, hogy miben áll a pillanat jelentősége, kitűnik ebből, hogy az ember gyermekként is mennyire ráérez a lényegi történésekre. Nyilván felnőttként már nemcsak a csengőszóra, hanem a prédikációra is figyelünk, de valahogy a legszebb, legfelemelőbb pillanat mai napig számomra az átváltozás.
Vannak pedagógusok, akik szerint a tanárrá válás hosszú folyamat, nem lehet hirtelen döntés következménye. Nálad ez hogyan alakult: voltak meghatározó állomások az életedben, amelyek a tanárság felé tereltek?
Gyermekkoromban minden is akartam lenni: előbb pap, majd rendőr, aztán űrhajós, bármi, ami éppen megtetszett. Aztán ahogy telt az idő, láttam, hogy űrhajós nem lesz belőlem soha, aztán tizenkettedikesként egyszer csak azt éreztem, hogy nekem az iskolában lesz később is a helyem, nemcsak diákként. Azt éreztem, hogy nekem ott kell valamiféle feladatot teljesíteni, adni, bizonyítani. Tizenkettedik első felében ezt végérvényesen el is döntöttem. Ma pedig azt mondom: jól döntöttem.
Nem sok tanártól hallani ezt, tudván, hogy sokszor a rendszer elvárásai mennyire megnehezítik az igazi tanítás feladatának teljesítését…
Nem lehet mindig mindent csak a józan logikával, kiszámítással megközelíteni. Én a diákjaimnak is mindig azt mondom, hogy pályaválasztáskor csakis arra tegyék a voksukat, amit igazán szeretnek vagy szeretnének majd végezni. Mert ha igazán azt csináljuk, amit szeretünk, könnyebben vesszük a nemkívánatos akadályokat, mert lélek van a tevékenységünkben. Ha mindenféle okok mentén választunk hivatást, könnyen lehet, hogy soha nem fogjuk igazán szeretni, amit csinálunk… Ha odatennének, hogy győzzem meg a diákjaimat a mezőgazdálkodás nagyszerűségéről, valószínűleg nem sikerülne, mert világéletemben nem szerettem kapálni. Nyilván engem sem minden diák kedvelt meg, de én a mai napig úgy érzem, ezen a pályán tudok a legtöbbet adni magamból.
Hol a mai fiatalságot, hol a tanügyi rendszer botlasztóit, hiányosságait emlegetik a pedagógusok mint a hivatásgyakorlás mindennapi akadályait, nehezítő tényezőit. Számodra mi a nagyobb kihívás?
Azt hiszem, legtöbbünk munkáját a borzalmas bürokrácia, a háttérmunka, papírmunka nehezíti meg. A tanórákon nagyon jól érzem magam, akkor vagyok elememben, amikor a tanterem ajtaját magam mögött becsuktam becsöngetés után, s remélem, a diákjaim is érzik ezt. Ilyen téren a fejlődés, a csiszolgatás sem esik nehezemre, de egyre több háttérmunkát pakolnak ránk, tanárokra és intézményvezetőkre egyaránt, ami elveszi az időt és energiát a valódi tanítástól. Az ösztöndíjaktól kezdve a kimutatásokon át a különböző statisztikákig szinte megszámlálhatatlan papírt követelnek. Tervezésre szükség van, anélkül nem megy, de manapság jócskán átesünk a ló túloldalára. Például egy ösztöndíjhoz is rengeteg dokumentáció szükséges, a szülő behozza, nyilván legtöbbször valami hiányzik, ő is bosszankodik, újra vissza kell rá térni, mert ha nem teljes az iratcsomó, visszautasítják a kérelmet. Intézményvezetőként pedig még több a papírhalom, átirat átiratot ér.
Sokatmondó kifejezés: ez a mai fiatalság. Vannak pedagógusok, pszichológusok, akik szerint viszont nem rosszabbak, csak másként működnek, hiszen más a környezet, a társadalmi berendezkedés, amelyben ők felnőnek. Te hogyan látod: valóban nehezebb a mai iskolás generációval együttműködni?
Nem hiszem, hogy nehezebb, rosszabb esetek lennének, egyértelműen másabbak, mint mi, éppen úgy, ahogy mi is mások voltunk fiatalon az idősebb generációkhoz képest. Ha párhuzamot vonunk múlt és jelen között: mi is gyakran hallottuk diákként szüleinktől, nagyszüleinktől, hogy bezzeg a mi időnkben. Akkor is változott a társadalom, a világ, a mai diákok is már másfajta környezetbe születtek bele. Egyrészt hat rájuk, hogy az információhoz való gyors hozzáférés robbanásszerű, a digitalizáció terén óriási a fejlődés, a mai diákok pedig könnyebben veszik az ezzel járó kihívásokat, mert nem is akadálynak látják, hanem kihívásnak. Ők abban motiváltak, hogy napirenden legyenek, minden újdonságot kipróbáljanak. Pont olyan jó diákok, mint a régiek, mindössze meg kell találnunk velük azt a frekvenciát, amin találkozni tud az új és a régebbi gondolkodás. Minden kornak megvannak a maga kihívásai, a maga szellemisége. Folyamatosan fejlődünk, és mindig abból a helyzetből kell kiindulni, ami most van, ami éppen adott. Hiszem, hogy mindennek megvolt a maga helye, sok gyermekkori tapasztalatot én is utólag értettem meg. Régen nem volt okostelefon, de ha lett volna, pont annyira ragaszkodtunk volna a technikához, mint ma a fiatalok. Viszont lehet kompromisszumokat kötni: nálam például szabály, hogy az óra elején leteszi mindenki a telefont, de szüneten visszakapja. Nekem ugyanakkor szerencsém van: olyan iskolában tanítok, ahol jól együtt lehet működni mind a diáksággal, mind a kollégákkal.
Nem mindenki mond igent egy vezetői pozícióra, voltál a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum igazgatója is, ahol igazgatóságod utolsó szakaszában történt a trikolór-fejpántos lány botránya, amiből országos magyarellenes hangulat, Kovásznán és környékén már-már lincseléses hangulat burjánzott ki a székelyföldi magyarsággal szemben 2013-ban. Most a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Iskolában ülsz a vezetői székben. Milyen kihívásokkal nézel szembe?
Én újabb tapasztalati lehetőségként tekintettem erre: az első év Kovásznán nagyon nehéz volt, de bele lehet szokni. Úgy éreztem, ha ezzel bíztak meg, ezt kell elvállalnom. Ha most ez a feladatom, vágjak bele és csináljam a legjobb tudásom szerint ameddig lehet, aztán jön a következő, aki tovább folytatja a munkát. A kovásznai események egy jól megrendezett forgatókönyv szerint zajlottak, amit csak utólag láttunk mi is, beleszólásom nagyon nem volt az események menetébe, de ma is úgy érzem, hogy emelt fővel távoztam onnan. Lezártam ezt a szakaszt, harag nincs bennem, miután felálltam a kovásznai igazgatói székből, örültem, hogy hirtelen milyen sok szabadidőm lett. Aztán újra megtalált ez a szerep, immár Kézdivásárhelyen. Sok időt elvesz a családomtól a munka így, főleg a bürokrácia miatt, de motivál az, hogy egy jó közösség tagja vagyok. Végzem a dolgom, amíg a jó Isten engedi, aztán jön a következő feladat, amit még nem ismerek, nem tudok, majd időben megtudom. Nem bonyolítom túl a kérdést.
Intézményvezetőként hogyan látod: valóban nehezebb a mai szülőkkel együttműködni?
Azt szoktam mondani, hogy én sem szólok bele az orvos munkájába, mert nincs hozzá megfelelő felkészültségem. Nálunk általában mindenki igyekszik megtalálni a közös nevezőt, vannak könnyebb, vannak nehezebb esetek. A legfontosabb, hogy mindkét fél legyen hajlandó a kompromisszum megkötésére, hiszen senki sem birtokolja az abszolút igazságot. Nem igazságok, hanem nézőpontok vannak, ezeket kell közelíteni egymáshoz.
Filozófiát végeztél, humán tudományokat tanítasz: olyan tantárgyak ezek, amiket sokan hajlamosak alábecsülni középiskolai tantárgyként. Miért ezt a szakirányt választottad?
Előbb döntöttem el, hogy tanár akarok lenni, mint azt, hogy mit szeretnék tanítani. A történelem és a filozófia érdekelt a leginkább, viszont amikor a kilencvenes évek közepén felvételiztem az egyetemre, kettéválasztották a történelem–filozófia szakot, s mivel úgy éreztem, hogy a dátumokkal kicsit hadilábon állok, az okfejtésekbe, összefüggések keresésébe pedig sokkal jobban bele tudtam merülni, így utóbbi mellett döntöttem.
A tantárgyak iránti hozzáállás kapcsán: ha a pedagógus összefüggésbe hozza a tantárgyát a hétköznapokkal és rámutat konkrét helyzetekre, hamar ráébred a diák, hogy hol, hogyan használja fel a szerzett tudást. Ott van például a logika: szoktam mondogatni a diákoknak, hogy sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor meg kell valakit győzni valamiről, ahhoz viszont tudni kell érvelni. A pszichológia esetében: a motiváció, akarat, figyelem hogyan működtet minket, hogyan ismerhetjük meg jobban önmagunkat, döntéseinket. A filozófia margójára: sokszor legyintenek a diákok, hogy nem akarják túlgondolni, nem akarnak filozofálni, de kérdések garmadáját teszik fel, keresik rá a válaszokat, a kérdésfelvetéssel pedig máris „filozofál” az ember, és abban kell irányt mutatni, hogy hol, hogyan találnak helyes válaszokat. Minden egyes leckénél igyekszem hétköznapi helyzetekkel példálózni, hogy emészthetőbbé váljanak ezek a tantárgyak, amelyek szélesítik a diákok látkörét, fejlesztik a gondolkodást. Sokszor jó érvek-ellenérvek ütköznek, egészséges viták alakulnak ki. Kapok néha pozitív visszajelzést a diákok részéről, például amikor óra végén felsóhajtanak: máris csengetnek, ilyen hamar? Akkor tudom, hogy az az óra sikeres volt. Nyilván azt is el kell fogadni, hogy néha leterheltek, fáradtak a diákok, nem vevők az újra, a folytatásra, nem sikerül egymásra hangolódni minden egyes órán, legtöbbször viszont nagyon jó beszélgetések alakulnak ki, és messzemenően nem az a benyomása senkinek, hogy ez egy tölteléktantárgy. Tanártól és diáktól egyaránt függ a tantárgy és az óra sikeressége: külön-külön utakon járva nem működik.
Mindenkinek szüksége van időnként pozitív visszajelzésre a munkája kapcsán, hogy motiváló löketet kapjon a folytatáshoz. Kaptál, kapsz, ahogy mondod, de tudjuk, a diák elég szűkszavú, egy lelkiismeretes pedagógusnak viszont szüksége van feedbackre…
Úgy vagyok vele, hogy ha reggel egészségesen felébredtem, az a nap már ajándék, tele lehetőséggel. Sokszor elég csak a diákokra néznem és látom, hogy sikerült-e felkeltenem az érdeklődésüket vagy éppen nem: egy mosoly, egy figyelmes tekintet, tágra nyílt szempár szavak nélkül is mindent elmond, éppen ezért én nem is feltétlen érzem szükségét annak, hogy elmondják a véleményüket. Valóban nem is nagyon teszik ezt meg, a tanárnak legalábbis biztosan nem kötik az orrára, de ha kimegyek a tanteremből és hallom, hogy még folytatják a beszélgetést, az éppen elegendő visszajelzés nekem. Többször hallottam, ahogy a diákjaim szüneten folytatták az órai beszélgetést, vagy nézték az órát, hogy mindenki beleférjen és el tudja mondani a véleményét még órán. Tanárként nem feltétlenül kell várnunk, hogy valaki odajöjjön és megveregesse a vállunkat, hogy jól csináltuk, elég csak a diákokra és az órai viselkedésükre figyelni.
A személyközpontú hivatások esetében az ember nemcsak a tudásával dolgozik, hanem a személyiségével is, legyen szó pszichológusról vagy pedagógusról például. Ha visszagondolok a diákéveimre, rólad rögtön a kompromisszum- és meghallgatáskészség szavak jutnak eszembe némi szigor mellett. Ez mennyire tudatos? Egyáltalán a jó tanár szerinted milyen értékekkel van felvértezve?
Böjte Csaba egyik gondolata jut eszembe: valójában nem is szavakkal, hanem a személyiségünkön keresztül tudunk tanítani, azzal, ahogyan élünk, ahogyan működünk. Fontos a következetesség, a határok megszabása. Nálam is vannak szabályok, amiket már az elején leszögezünk, és azokhoz mindannyian alkalmazkodunk a későbbiekben. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a diák is ugyanolyan ember, mint a felnőtt: neki is van jó és rossz napja, nehézsége, ezért bevezettem a jelentés lehetőségét, azaz ha valamiért a tanuló valamiért nem tudott készülni az órámra, ezt jelentheti nekem, én pedig aznap nem hallgatom meg őt az anyagból. Egy tanévben hat ilyen jelentési lehetőséget kapnak a diákjaim, és ők kell meghatározzák, hogyan gazdálkodnak ezekkel. Ezzel a saját életük menedzselését is tanulják, gyakorolják. Ez nem azt jelenti, hogyha elfogy a jelentések lehetősége, de komoly gondja van a diáknak, nem hallgatom, nem értem meg, viszont fordítva is: ha jó előre megegyezünk egy felmérőben, akkor nincs visszaút a részemről. A tanórákon nálam ugyanakkor nemcsak a szabályoknak, hanem a humornak, játékos módszereknek is ugyanúgy helye van.
Korábban említetted, hogy a keresztény értékeket, magatartást nem feltétlenül csak a templomba járással, hanem hétköznapi tevékenységeinken keresztül is képviselni lehet, kell. A diákoknak is sikerül ebből az életfelfogásból valamit átadni?
Megint csak azt kell mondanom, hogy ha állandóan mondanám nekik, hogy menjenek templomba, az külső, kényszerű unszolásként biztosan nem hatna rájuk. A legideálisabb az, ha belülről gyullad meg ez a láng, felpattan egy szikra, azt kell észrevennünk mindenekelőtt. Ha halászni szeretnénk a gyermeket megtanítani, ne halat vegyünk a piacon, hanem vigyük ki a folyópartra, és keltsük fel a vágyat benne a halászat iránt. Néha szoktam utalást tenni egy-egy jó mondatra, amit éppen a legutóbb hallott prédikációból magammal hozok. Valahogy a diáknak magának kell a belső motivációt megtalálnia, ami majd beviszi őt az istenházába, de erőltetni, siettetni nem érdemes, hiszen talán még nem ért meg rá, még nem érzett rá. Hiszem, hogy a jó Isten rendeli ki azt is, hogy kit mikor, hogyan szólíthat meg valami, valaki, ami a hit, az egyház felé tereli.
Óvodás kislányt neveltek: szerinted hogyan érdemes a hitéletet szülőként jól adagolni?
Visszük magunkkal templomba, közösen elsétálunk addig, megvan ennek a maga ceremóniája, de nem lehet elvárni, hogy türelmesen végighallgassa az egész liturgiát: hagyjuk, hadd mozogjon, nézelődjön kicsit közben, amíg mást nem zavar vele. Inkább ott foglalunk helyet, ahol a kórus van a Boldog Özséb-plébániatemplomban, hogy a lehető legkevesebb embert zavarja. Itt sem szóval kell ránevelni: elvisszük magunkkal, és hagyni kell, hogy benne lassan kiforrjon minden. Nem hiszem, hogy most felfogná, értené, hogy miért megyünk, miért imádkozunk, de megszokja, az élete részévé válik, felnőve pedig remélhetőleg ő maga keresi meg mindennek az értelmét.
A szülői hivatás sohasem volt könnyű, ma talán abban áll a nehézsége, hogy túl sok információ, nevelési elv kering körülöttünk, amiből nehéz mindig a helyeset kiválasztani. Szülőként melyek azok az értékrendek, amiket a legfontosabbnak tartasz a gyermeked terelgetése során?
Az egyik legfontosabb számomra, hogy az az idő, amit eltöltök vele, az legyen minőségi, rászánt, ráfigyelt idő, amiben van játék, tanulás, szórakozás egyaránt. Nyilván ettől még a gyermek sokszor huncut, feszegeti a határait, de kialakul egy stabil alapokon nyugvó apa-lánya kapcsolat, és könnyeben megtanulja, hogy mi az, ami jól működik a felnőttekkel, megtanulja a határokat. Nem vagyok híve az erőszakos szülői intésnek: a gyermeket rá kell vezetni a következmények, ok-okozati összefüggések megértésére. Ehhez azonban szükség van időnként a nem szóra, a határok felállítására, hiszen a kicsik ügyesen tudnak manipulálni, de érezniük kell, hogy a szülőnél van a pont. De ahogy ő tanul, úgy tanulunk mi is mellette folyamatosan, sokszor a tőlük tanult módszerekkel lehet hatást gyakorolni rájuk.
Kicsit régi vágású vagyok olyan értelemben, hogy a szülőpár az én szememben anyából és apából áll. A másik alapérték, amit át kell adni, az a hit, aminek a megélése nyilván mindenkinek a magánügye, mindenki másként, más intenzitással éli meg, de hit nélkül nem lehet élni. Ha a keresztényi viselkedésformáknak csak a legalapvetőbb értékeit vesszük figyelembe és azokat betartjuk, akkor nagyjából minden rendben van az életünkben. Ha viszont állandóan a kifogásokat keressük, kezd összeomlani körülöttünk a világ. Minden nap egy ajándék, minden napnak megvan a maga szerepe, célja, szépsége, van, amikor kevésbé szép, de ha van, akire rábízzuk magunkat, elfogadjuk, hogy kaptunk egy feladatot, amit jól kell végeznünk, a többit pedig az Isten jobban tudja, akkor nincs miért idegeskednünk.
