Krisztus Király ünnepével zárul az egyházi év, ez a liturgiai évkör utolsó vasárnapja. Advent első vasárnapjával pedig kezdetét veszi az adventi időszak és az új egyházi év. Bár közel van a naptári év vége is, és sokan már arra készülnek, hónapokkal ezelőtt lefoglalták a barátokkal a kisebb vagyonba kerülő „buli” helyszínét is, az egyházi év vége viszont mintha kisebb jelentőséggel bírna még a gyakorló keresztények életében is. Pedig érdemes volna az egyházi év végén is megállni és számot vetni az elmúlt évvel, és felkészíteni a lelkünket az elkövetkező időre.
A kirakatok karácsonyi csillogása azonban már október végén, november elején az egyébként még elég sokára érkező karácsonyra irányítják a figyelmünket: na nem annyira az ünnep valódi lényegére, Jézus születésére, hanem az ajándékozásra, és főként az ehhez társuló vásárlásra. Ez a vibráló fényözön könnyen elveszi a figyelmünk fókuszát, és hunyorgó szemekkel már ilyenkor a közelgő karácsonyra meredünk, elkezdjük a nagytakarítást, böngésszük a receptes oldalakat az eszményi ünnepi menüt kutatva, s előre stresszelünk, hogy minden tökéletes legyen „a nagy napon”. Ilyenkor nem igazán jut idő a megállásra, tudatosítani, hogy egyébként valami véget ért.
Társadalmunk mintha csak a jövőre fókuszálna, mindig egy kicsit előrébb akarunk lenni, mint ahol éppen vagyunk, folyamatosan a vágyakat, a reményeket, az álmokat kergetjük, a jövőt szeretnénk megélni a jelenben. De közben mintha nem akarnánk tudomásul venni, hogy a jelenben élünk, és a múltunk is éppúgy szerves részét képezi az életünknek, mint a jövőnk. Miközben a jövőnket üldözzük, elsiklunk a jelen pillanata mellett, és a múltunkat is reflektálatlanul magunk mögött hagyjuk. Az egyházi év vége lehetőséget biztosít a lassításra, a megállásra, a reflexióra, hogy szembenézzünk a múltunkkal.
Ahhoz, hogy láthassuk, hova szeretnénk eljutni, tudnunk kell, hogy éppen hol állunk és honnan jövünk. Krisztus Király ünnepe jó alkalom erre, amikor magunkba nézünk, végiggondoljuk az előző évünket, helyére tesszük a sérelmeinket, örülünk a sikereinknek, hálát adunk az elmúlt esztendőért. Mindez a közelgő jövőnk szempontjából is fontos: a megállással és nem a rohanással tudunk ráhangolódni az elkövetkező időre, az adventre, ami végül Jézus születésnapjában csúcsosodik ki. Mert bár most valami lezárul, egyben valami új születésére készülünk. Figyeljünk arra, hogy a robogó khronoszt, a mérhető időt átformáljuk a kairosz kegyelmi idejévé. Csak így születhet meg Krisztus a mi szívünkben is, a megfelelő időben.
Az írás megjelent a Vasárnap 2022/47-es számában.
