Gyakran gondolkodom azon, hogy mennyire szép lenne a világ, ha megtanulnánk egymás nyelvét; természetesen nem a beszélt nyelvre gondolok, hanem a lélek nyelvére. A jó Isten érti és beszéli a mi a nyelvünket, még akkor is, amikor mi magunk meg sem fogalmaztuk, amit érzünk, gondolunk, cselekedni szándékszunk. Ez örömhír számunkra, amikor elbeszélünk egymás mellett és felett, amikor értetlenül állunk egymás előtt, mert nem értjük a másik szavát. A kicsinyek számára mi, felnőttek, szülők, nevelők képviseljük a jó Istent, az arcunkba néznek és onnan olvassák ki, milyen is a jó Isten, mosolygós vagy haragos; hallgatják szavainkat és onnan szűrik le, hogy a jó Isten olyan, aki a nyelvüket beszéli és érti, vagy olyan, aki felfoghatatlan számukra. A liturgikus életbe való belegyökerezésünk egész életünkön át tart, a szentmise misztériumában való részvétel teljes szívvel is egy életre szóló feladat, és minél előbb kezdjük el ezt az utat, annál szebb lesz az, és annál nagyobb a lehetőség annak kimeríthetetlen kincseiből gazdagodni. Gyakran hallottam ahogyan a felnőttek mondják a kicsinyek előtt: úgysem érti. Aztán felnő a kicsi és hordozza életének sebeit, hogy mennyi mindent kellett végighallgatnia, amire nem volt még készen, mert a felnőttek azt gondolták, nem érti. Mit ért meg a gyermek és hogyan kell neki mesélni? — ezek a kérdések a pedagógusok, gyermekpszichológusok folytonos kérdései és kutatási területük. De hogyan alkalmazhatjuk mindezt a vallásos életünkben, a hit útján való kísérésben? Aztán eszembe jutnak a szúrós tekintetű nénik és a megbántott anyák, mert nem tudták elhallgattatni gyermeküket a felnőttek miséjén. Pedig ha nekik is szólt volna ott valami a történésből, lehet, nem öntik fájdalmukat sírásba.
Sok jó kezdeményezés van, amelyik pontosan ezt célozza meg, hogy legyen szerepe és helye a szentmise történésében a gyermekeknek is, a jó Isten a szentmisében az ő nyelvét is beszélje és ő is a történet részese lehessen teljes szívvel. Egy ilyen kezdeményezés az ovisok miséje is, amelyet szeretnék meghonosítani a saját házunk táján is. Az ovisok világa a mese, a történetszerűség, a szenzoriális tapasztalás és akkor ehhez kell igazítanunk a nyelvezetünket. Emberi életünk dialogikus: valaki szólít és én válaszolhatok. Isten szeretettel szólít és én szeretettel válaszolok – ez a hitbeli alapigazság a kicsinyek számára is értehető. Ezekkel a gondolatokkal és nagy izgalommal készültünk tordaszentlászlói Csend házunkban az első ovisok miséjére. Az aznapi evangéliumi rész komoly fejtörést okozott, Szőcs Csaba szászfenesi plébánossal többször átbeszéltük, hogyan lehetne átadni a kicsinyeknek az aznapi vasárnapi üzenetet: van feltámadás és mennyország, de nem olyan, ahol házasodnak és nősülnek. Végül két mese mentett meg minket, felnőtteket: a templom meséje és Zsófi meséje. A templom meséje azt üzente a kicsinyeknek, hogy nagyon fontos résztvenniük a vasárnapi szentmisén, mert nekik ott helyük van, és ha nem mennek el, sötét marad a templom, Isten háza. Zsófi meséje pedig arról szólt, a mennyország nagyon szép, de a jó hír az, hogy mennyországban élhetünk már most, ha Isten lakik közöttünk, ahogyan az utcavégi sokgyermekes család is, akiknek kevés játékuk van, de mégis mindenki boldog, mert Isten velük lakik.
Advent közeledtével ne felejtsük, hogy mi, felnőttek, Isten arca vagyunk a kicsinyek számára, és engedjük, hogy a mi arcunkról is majd egyre inkább sugározzon a fény. Szeretettel várjuk advent első vasárnapján a gyermekeket a szászfenesi plébániatemplom gyermekmiséjére, ahol mindannyian, a legkisebbek és a kicsit nagyobbak is ezt a fényt fogjuk keresni.
Homa Ildikó sss
