A szentatya november 2-án, halottak napján délelőtt ünnepélyes szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában az idén elhunyt bíborosokért és püspökökért. Az eucharisztia után ellátogatott a vatikáni „német temetőbe” (Campo Santo Teutonico), ahol csendes imában megemlékezett az elhunytakról. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának a Magyar Kurír által közölt fordítását olvashatják.
A hallott olvasmányok [Iz 25,6a.7–9; Róm 8,14–23; Mt 25,31–46] két szót juttatnak eszembe: várakozás és meglepődés. A várakozás az élet értelmét fejezi ki, mert a találkozásra várakozva élünk: az Istennel való találkozásra, amely a mai közbenjáró imánk indító oka; ma különösen az elmúlt évben elhunyt bíborosokért és püspökökért imádkozunk, értük mutatjuk be ezt az eucharisztikus áldozatot.
Mindannyian várakozva élünk, abban a reményben, hogy egy napon meghalljuk majd Jézus szavait: „Jöjjetek, Atyám áldottai” (Mt 25,34). A világ várótermében vagyunk, hogy beléphessünk a mennyországba, hogy részesei lehessünk annak a „minden nemzetnek szóló bőséges lakomának”, amelyről Izajás próféta beszélt (vö. Iz 25,6). Olyasmit mond, ami megmelengeti szívünket, mert az pontosan a legnagyobb várakozásainkat fogja beteljesíteni: az Úr „örökre megsemmisíti a halált”, és „letörli a könnyet minden arcról” (Iz 25,8). Milyen jó, amikor az Úr eljön, hogy letörölje könnyeinket! De olyan rossz, amikor abban reménykedünk, hogy valaki más és nem az Úr fogja letörölni őket. És ami még rosszabb, ha valakinek nincsenek könnyei. Akkor majd elmondhatjuk: „Ő az Úr, benne reméltünk – aki letörli könnyeinket –, ujjongjunk és örvendezzünk szabadításán!” (Iz 25,9). Igen, abban a várakozásban élünk, hogy olyan nagyszerű és gyönyörű javakat kapunk, amilyeneket elképzelni sem tudunk, mert – ahogy Pál apostol emlékeztetett bennünket: – „Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei vagyunk” (Róm 8,17), és „várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását” (vö. Róm 8,23).
Testvéreim, tápláljuk a mennyország iránti várakozásunkat, vágyakozzunk a mennyország után! Ma jót tesz nekünk, ha megkérdezzük magunktól, vajon vágyainknak van-e bármi köze a mennyországhoz. Mert fennáll a veszélye annak, hogy állandóan múló dolgokra törekszünk, összekeverjük a vágyakat a szükségletekkel, a világ elvárásait pedig az Istenre várakozás elé helyezzük. De az élet legnagyobb hibája lenne, ha szem elől tévesztenénk azt, ami számít, és szelet kergetnénk. Nézzünk a magasba, mert a magasságos felé vagyunk úton, míg ezek a lenti dolgok nem mennek fel: a legfényesebb karrierek, a legnagyobb sikerek, a legrangosabb címek és elismerések, a felhalmozott vagyonok és a földi nyereségek egy pillanat alatt mind semmivé foszlanak. Mind! És minden velük szemben támasztott elvárás örökre csalatkozni fog. És mégis, mennyi időt, mennyi fáradságot és energiát pazarlunk arra, hogy ezek miatt aggódjunk és bánkódjunk, és hagyjuk, hogy elillanjon az otthon felé irányuló feszültség, szem elől tévesztjük az út értelmét és célját, szem elől tévesztjük a végtelenséget, amelyre törekszünk, az örömöt, amelyre áhítozunk! Kérdezzük meg magunktól: megélem-e azt, amit a Hitvallásban mondok: „Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.” Milyen a várakozásom? Képes vagyok-e a lényegre figyelni, vagy sok felesleges dolog elvonja a figyelmemet? Ápolom-e a reményt, vagy panaszkodva élek, mert túl fontosnak tartok olyan dolgokat, amelyek nem számítanak, és elmúlnak?
Miközben várjuk a holnapot, a mai evangélium segít nekünk. És itt jön elő a második szó, amelyet szeretnék megosztani veletek: meglepődés. Mert a meglepődés mindig nagy, valahányszor Máté evangéliumának a huszonötödik fejezetét hallgatjuk. Hasonlóan a jelenet főszereplőihez, akik azt kérdezik: „Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna?” (Mt 25,37–39). Mikor? Így fejeződik ki mindenkinek a meglepődése, az igazak csodálkozása és a nem igazak megdöbbenése.
Mikor? Mi is ezt mondhatnánk: mi azt várnánk, hogy az életről és a világról való ítélkezés az igazságosság jegyében történjen, egy döntőbíróság előtt, amely minden részéletet tüzetesen megvizsgálva örökre fényt derít a helyzetekre és a szándékokra. Ehelyett az isteni bíróságon az érdem és a vád egyetlen tétele a szegények és a kitaszítottak iránti irgalom: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” – így mond ítéletet Jézus (Mt 25,40).
Úgy tűnik, a magasságos a legkisebbekben lakik! Aki a mennyekben van, a világ szemében legjelentéktelenebbek között lakozik! Micsoda meglepetés! De az ítélet így zajlik majd, mert Jézus, az alázatos szeretet Istene lesz az, aki ítéletet tart, ő, aki szegénynek született, szegényen halt meg, aki szolgaként élt. Az ő mércéje a mi mércénket meghaladó szeretet, ítéletének kritériuma az ingyenesség. Tehát tudjuk, mit kell tennünk a felkészüléshez: szeretni ingyenesen, „visszafizetési kötelezettség nélkül”, viszonzás várása nélkül azokat, akik az ő preferencialistáján szerepelnek, azokat, akik semmit sem tudnak visszafizetni nekünk, azokat, akik nem vonzóak számunkra.
Ma reggel levelet kaptam egy ukrajnai gyermekotthon protestáns, lutheránus lelkészétől. Háborúban elárvult, magukra maradt, elhagyott gyermekekkel foglalkozik. Azt írta: „Ez az én szolgálatom: kísérni ezeket a kidobott gyerekeket, mert elvesztették a szüleiket, a kegyetlen háború miatt magukra maradtak.” Ez az ember azt teszi, amit Jézus kér tőle: gondoskodik a tragédia által sújtott kicsinyekről. És amikor elolvastam ezt a megannyi fájdalommal írt levelet, meghatódtam, és azt mondtam: „Uram, látom, továbbra is inspirálod az embereket országod valódi értékeire.”
Mikor? – mondja majd ez a lelkész, amikor találkozik az Úrral. Ez a meghökkenő „mikor”, mely nem kevesebb, mint négyszer tér vissza az emberiség által az Úrhoz intézett kérdésekben (vö. Mt 25,37.38.39.44), későn érkezik el, csak akkor, „amikor dicsőségében eljön az Emberfia” (Mt 25,31). Testvéreim, mi se engedjük, hogy meglepetésként érjen bennünket! Óvakodjunk attól, hogy megédesítsük az evangélium ízét! Mert gyakran hajlamosak vagyunk érdekből vagy kényelemszeretetből enyhíteni Jézus üzenetét, felhígítani szavait. Ismerjük el, hogy elég ügyesek lettünk abban, hogy kompromisszumokat kössünk az evangéliummal: eddig elmegyünk, addig elmegyünk…, kompromisszumokat kötünk. Például: enni adni az éhezőknek, „igen, persze, de az éhezés kérdése összetett, és én biztosan nem tudom megoldani!” Segíteni a szegényeken, igen, persze, de aztán [azt mondod], „az igazságtalanságokat bizonyos módon kell kezelni, és akkor jobb várni, azért is, mert ha dolgozni kezdesz ezen, akkor azt kockáztatod, hogy állandóan zavarnak, és talán rájössz arra, hogy jobban is lehetne csinálni, jobb várni egy kicsit!” Közel lenni a betegekhez és a bebörtönzöttekhez, igen, persze, „de az újságok címoldalain és a közösségi médiában más, sokkal sürgetőbb problémák vannak, miért éppen nekem kellene érdeklődnöm felőlük?” A migránsok befogadása igen, persze, „de ez egy bonyolult általános probléma, a politikának kell ezt megoldani…” Nem keveredem bele ezekbe a dolgokba… Mindig a kompromisszumok: „igen, persze…”, de aztán „nem, na nem”.
Ilyen kompromisszumokat kötünk az evangéliummal. Minden „igen”, de végül minden „nem”. És így, a „de” és az „azonban” szavakkal – oly sokszor vagyunk a „de” és az „azonban” emberei – az életünk megalkuvás az evangéliummal. A Mester egyszerű tanítványaiból a bonyolultság mesterei leszünk, akik sokat érvelnek, de keveset tesznek, akik inkább a számítógép előtt, mint a feszület előtt, inkább az interneten, mint testvéreik szemében keresnek válaszokat; olyan keresztények, akik magyaráznak, vitatkoznak és elméleteket fejtegetnek, de akik egyetlen szegényt sem ismernek név szerint, akik hónapok óta egyetlen beteget sem látogattak meg, sosem adtak enni senkinek, sosem adtak ruhát senkinek, sosem barátkoztak össze egyetlen rászorulóval sem, elfeledkezve arról, hogy „a keresztény ember programja a »látó szív«” (XVI. Benedek: Deus caritas est, 31).
Mikor? – a nagy meglepődés: meglepődnek az igazak, és meglepődnek a nem igazak. Mikor? – kérdezik megdöbbenve mind az igazak, mind a nem igazak. A válasz csak egy: a mikor most van, ma, amikor vége enne a misének, most, ma! A válasz a kezünkben van, a választ az irgalmasság általunk végzett cselekedetei adják meg: nem a szőrszálhasogatások, nem a tudós elemzések, nem az egyéni vagy társadalmi mentegetőzések. A válasz a mi kezünkben van, mi vagyunk a felelősök! Ma az Úr arra emlékeztet bennünket, hogy a halál eljön, és feltárja az igazságot az életről, és megszünteti az irgalom összes enyhítő körülményét. Testvéreim, nem mondhatjuk, hogy nem tudjuk.
Nem keverhetjük össze a valóságos szépséget a sminkeléssel, a mesterséges szépítgetéssel. Az evangélium megmagyarázza, hogyan kell megélni a várakozást: szeretve megyünk Isten elé, mert ő maga a szeretet. És azon a napon, amikor búcsút veszünk ettől a földi élettől, boldog lesz majd a meglepődésünk, ha most engedjük, hogy meglepjen bennünket Isten jelenléte, aki a világ szegényei és sérültjei között vár ránk. Ne féljünk ettől a meglepődéstől: haladjunk előre azokban a dolgokban, amelyeket az evangélium tanít nekünk, hogy életünk végén igaznak ítéljen bennünket. Isten azt várja, hogy ne szavakkal, hanem tettekkel simogassuk meg.
A szentmisét követően a vatikáni Campo Santo Teutonico temetőben csendes imában emlékezett meg az összes elhunyt hívőről a Szentatya.
A pápát a temetőt gondozó szerzetesnők fogadták elöljárójukkal, a Pápai Teuton Kollégium rektorával és a rektorhelyettessel együtt. A pápa néhány pillanatra csendes imába mélyedt, miután megáldotta az ott őrzött sírokat, majd visszatért a Szent Márta-házba.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Magyar Kurír
