Van olyan, amikor az ember napokkal korábban hangolódik egy-egy közelgő ünnepre. Igen, valóban ez lenne a normális, de minket általában a lapzárta sürget, terelget ebben (is). Mindenszentekről és halottak napjáról a Katolikus Lexikon így ír: „miután mindenszentek ünnepén az egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is megemlékezünk”. A halottak napjához, valamint a teljes héthez számos népszokás kötődik. Azt is tudjuk, hogy különböző kultúrák máshogy emlékeznek meg elhunyt szeretteikről, de az emlékük megőrzése ugyanúgy fontos mindenhol. Van, ahol a temetőben az elhunyt sírjánál piknikeznek, színes papírsárkányt eregetnek, máshol hangos zenével és tánccal ünnepelik eltávozott szeretteiket, s adják így tudtukra: az elválás nem végleges.
Vannak szokások, melyek a mi kultúránktól idegenek lehetnek, ilyenek a közös lakomával, akár tánccal történő emlékezés. Felénk valahogy mindig úgy éreztem, a temetőben illik szomorúnak lenni, még akkor is, ha csak egy csokor virággal szaladunk be egy szerettünkhöz pár percre. Olyan ez, mint egy villámlátogatás, amikor azt sem tudjuk elmondani, hogy vagyunk, csak beugrottunk, mert fontos számunkra a másik, s szeretnénk, hogy tudja: törődünk vele, még ha épp szűkös is az időnk.
A sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező – olvasom a net valamelyik zugában, amikor azon gondolkodom, mit is lehet, illik mondani erről az ünnepről. Hisz azt érzem, nagyon találóak az egyházzenetanárom szavai, aki azt mondta, a halottak napja olyan ünnep, ami az évek múltával lesz egyre fontosabb. És valóban: egyre több ismerős, rokon, esetleg barát van „odaát”, ha az ember olyan szerencsés, hogy elkezd felnőni, esetleg öregedni. S habár sokan érzik úgy, hogy a virág, a mécses és ki tudja, még mi kötelező ilyenkor, arra biztatok mindenkit, hogy kicsit törölje ki a szótárból a kötelező szót. Ne foglalkozzunk azzal, hogy mennyi virág van a szomszéd sírján, s ne versengjünk azon, mennyi és mekkora mécses/mécsesek vannak, milyen dísz van rajta, vagy esetleg van-e. S ha a temetőben jártunkkor gondozatlan sírt látunk, s időnk, energiánk van, akár kicsit meg is gyomlálhatjuk a megjegyzés helyett, hogy no lám, ezzel sem foglalkozik senki.
„Gyertyák égnek a kezekben, itt vannak mind, akik szerettek” – hangzik el egy (rockerek által) jól ismert dalban. S ugye, hogy nem az számít, milyen az a gyertya, hanem hogy megemlékezzünk szeretteinkről.
Az írás megjelent a Vasárnap október 30-i számában.
