A marosvásárhelyi Deus Providebit-ház Szent Mihály-termében október 12-én, szerda délután három ferences szerzetes, Hermann Áron, Hernádi Lehel és Kis Kamill tett tanúságot. A tanári és nevelői pálya kihívásairól, perui misszióról és a megroppant egészség nyújtotta lehetőségekről osztották meg élettapasztalatukat a szerzetesek.
Kamaszok között
Tőkés Árpád akolitus így számolt be az eseményről: „Három ember, három egyéniség, három misszió. Különös élmény volt meghallgatni rövid, de elgondolkodtató beszámolójukat.”
Áron testvér pilisszentiváni származású történelem szakos tanár. Több mint két évtízeden át kamasz gyerekekkel foglalkozott az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégiumban. Jelenleg Mátraverebély-Szentkúton teljesít lelkipásztori szolgálatot. A tanítás mellett kollégiumi nevelőtanár, prefektus is volt. Tapasztalatai alapján elmondta, hogy nem könnyű napjainkban a kamasz gyerekekkel foglalkozni. Meglátása szerint nagyon fontos, hogy a szülő, a tanár következetes legyen a gyerekekkel. Hermann Áron elmondta, hogy évekkel később, az osztálytalálkozók alkalmával a már felnőtt férfiak hálásan köszönik meg a rájuk fordított őszinte figyelmet, törődést.
Kétszáz perui falu misszionáriusaként
Lehel testvér györkönyi származású szerzetes. Elöljárója megbízásából Kárpátalján szolgált. Személyes kérésére került a perui ferences misszióba. „Lehel testvér beszámolója a perui misszióról érdekes volt. Egy szerény és alázatos embert láttam benne. Azon gondolkodtam, hallgatva Lehel testvért, hogy sokan kívánkozunk messzi tájakra, más kultúrákat megismerni, de ez nem kirándulás, még zarándoklat sem. Ez kitartást és sok lemondást követelő kemény munka” – osztotta meg benyomását Tőkés Árpád.
Lehet testvér ferences misszionáriusként él Peru amazóniai vidékén, egy 30 ezer lakosú város, Satipo kolostorában három másik társával. A város plébániáján kívül még 200 település tartozik hozzájuk. „Óriási élmény volt számomra – és ez ad erőt a mindennapi munkánk végzéséhez – megtapasztalni azt, hogy itt mennyire vágynak az emberek Isten áldásaira, Jézus szentségeinek vételére. Például a tavaly több mint 200 bérmálkozó volt, és az elsőáldozók száma meghaladta az 500-at. Nem is tudtuk egy szentmisében kiszolgáltatni ezt a szentséget, mert a hozzátartozókkal együtt már nem fértek volna be a templomba, így két egymást követő napon is elsőáldozást tartottunk. Míg Kárpátalján lelkipásztorkodtam, addig sajnos a temetések száma kb. ötször annyi volt, mint a kereszteléseké. Peruban, hála Istennek, nem így van. Havonta egyszer szoktunk keresztelőt tartani, de ilyenkor egy-egy alkalommal akár 70 gyermeket is megkeresztelünk egy szertartásban. Ez egy nagy ünnep, és ilyenkor zsúfolásig megtelik a templom a keresztelendők hozzátartozóival.” Mindez egy olyan országban történik, ahol az emberek jelentős része nem él olyan anyagi jólétben, mint mi itthon.
„Ahogy említettem, a városon kívül még 200 falu is hozzánk tartozik. Itt már korántsem olyan jó a helyzet, mint a városban, az állandó egyházi jelenlét hiánya miatt. Ezek közül a települések közül kb. csak harmincnak van temploma, kápolnája. Ezért általában az iskolákat szoktuk látogatni, és ott tartunk szentmiséket, általában kereszteléssel és elsőáldozással. Természetesen ezt nem tudnánk végezni, ha nem lennének elkötelezett katolikus keresztények a tanárok közül. Ők azok – némelyek hittanári képesítéssel, mások anélkül –, akik felkészítik a gyermekeket a szentségek vételére. Sajnos a legtöbb településre egy évben csak egyszer vagy kétszer jutunk el, pedig tudjuk és látjuk, hogy igény lenne a nagyobb egyházi jelenlétre ezeken a helyeken is, de sajnos az óriási paphiány ezt nem teszi lehetővé.” Hernádi Lehel elmondta, az ő területükön megközelítőleg 100 ezer katolikus él, akiket négy (!) pap szolgál ki.
Féloldali bénulással élni együtt
„A fiatal Kamill testvér leckét adott nekünk, idősebbeknek is. Ahogyan Istenre tudott és tud hagyatkozni, amilyen életkedvvel mesél, teszi a dolgát minden nap” – jegyezte meg Tőkés Árpád. Kamill testvér gyergyóalfalvi származású, jelenleg a mátraverebély-szentkúti nemzeti kegyhelyen él és dolgozik. Fiatal kora ellenére már komoly megpróbáltatáson ment keresztül. Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen az orvosok, a nagy kockázat miatt, nem merték vállalni a bonyolult koponyaműtétjét. Így került Budapestre, ahol szintén „nem állt jól a szénája”. A műtét után jobb oldali láb- és kézbénulással kellett megtanuljon együtt élni. A nagy nehézségek ellenére sem veszítette el életkedvét. Bal kézzel és bal lábbal orgonál, kántori szolgálatot lát el, sekrestyés is. Nyáron a kegyhely körül traktorral füvet nyír. Istenbe vetett hite ad erőt az élet szépségét meglátni és megélni.
Mindhármuk élete, tanúságtétele bátorító és lelkesítő hatással bír. Hiszen milyen sokszor keseredünk el a kamasz gyerekek magatártásán, elégedetlenkedünk papjainkkal, és a betegségeinkben Istent vonjuk kérdőre. Tanuljunk a három testvértől. Isten áldása kísérje életüket és munkájukat!
Tuzson Attila
