Október 3-án délben helyezték örök nyugalomra dr. Barta Tibor idegsebész főorvost Budapesten a Váci utcai Szent Mihály-templom urnatemetőjében. Gyászmiséjén több erdélyi pap koncelebrált, köztük Mihai Zoltán, aki az elhunyt orvosi és emberi hozzáállásának köszönheti az életét. A főcelebráns Blás Sándor, az elhunyt jó barátja volt, aki búcsúbeszédében saját tapasztalatból idézte fel azt a számtalan erdélyi utazást, amelyek úticélja mindig valakik segítése volt, valamint utalt az elhunyt élete utolsó évtizedét beárnyékoló eseményekre is, amelyek méltatlanul érték és mélységesen elszomorították. A gyulafehérvári főegyházmegye sok papja hálás az elhunyt főorvosnak, akiknek egészsége érdekében önzetlenül, fáradságot nem ismerve tett. Az alábbiakban Jakab Gábor emlékező sorait olvashatják.
Erdélyből jöttem, a ,,kincses városból”, váratlanul elhunyt Barta Tibor főorvos barátom budapesti temetésére. Ezért ,,erdélyi hangon” is kezdem búcsúbeszédemet, szülőfalum (Farkaslaka) nagynevű íróját, a 125 éve született Tamási Áront idézve, aki Jégtörő Mátyás című regényében írta le egy helyen szó szerint a következőket: ,,Mindannyiunkat két tenyér tart és hordoz ebben az életben. Az egyik tenyér az Istené, a másik pedig az ördögé… De olyanformán kell kormányoznunk az életünket, hogy apránként átalhúzódjunk egészen az Isten tenyerébe, s onnét röppenjünk el aztán, amikor megriaszt a halál”. Milyen gyönyörű ez a kifejezés: ,,megriaszt a halál”. Igen, Tibort is ,,megriasztotta”, és ő – egészen váratlanul – ,,elröppent”.
Egy német nyelvű teológiai tanulmányban olvastam a következő szójátékos, de ugyanakkor nagyon komoly és mély értelmű, hármas bölcsességet: 1. Az első így szól: Das Leben ist immer lebensgafahrlich. (Az élet mindig életveszélyes). 2. A második: Der Tod ist jedem todsicher. (A halál mindenki számára holtbiztos). 3. És a harmadik, mely feloldja az előbbi kettő feszültségét: Unsere Heimat ist im Himmel. (A mi végső hazánk a mennyben van). Szinte kézzelfoghatóan igazolja a felsorolt bölcsességek igazságtartalmát Barta Tibor élete és halála. Bár mindvégig lelkiismeretesen hivatásának élő, hatékonyan gyógyító és ezért nagyon keresett orvos volt, nem kerülhette ki a rá leselkedő veszélyeket és a halált – ő sem. Viszont mint szenvedélyesen igazságot kereső hívő keresztény, sok-sok küzdve-küzdés és bízva-bízás után végülis hazaérkezett Isten országába, hazatalált. Mi ezt úgy szoktuk mondani : megszületett az Ég számára, amiért itt és most hálát adunk, 71. földi születésnapján.
Egy híres keleti bölcsnek szintén három kérdést tettek fel a tanítványai: 1. Az első kérdés így szólt: melyik a legfontosabb pillanat az életében ? 2. A második így: melyik a legjelentősebb ember azok közül, akikkel találkozik ? 3. A harmadik meg így: mi a legfontosabb cselekedet az életében? Rövid gondolkodás után így válaszolt: 1. a legfontosabb pillanat az életemben mindig a jelen pillanata, 2. a legjelentősebb ember az, aki abban a bizonyos pillanatban éppen előttem áll, 3. a legfontosabb tett pedig a jócselekedet, a cselekvő szeretet. Ezek a válaszok dr. Barta Tiborral kapcsolatosan is teljesen helytállóaknak bizonyultak. Nagyon fontosnak tartotta orvosként a beteggel való találkozás pilanatát, mély beleérzéssel odafigyelt mindig az éppen előtte álló páciens testi-lelki állapotára, és így mindvégig a cselekvő szeretet töltötte ki az életét.
Földrajzilag történt mindez első szakaszban otthon, a szülőföldön, Erdélyben, mégpedig legelőször a Kárpátokon túli moldvai csángó-magyarok körében, azután a Kárpátok innenső oldalán a székelyek között, Borszéken, belső Erdélyben, Désen és legvégül Kolozsváron, majd második szakaszban az anyaországban, ,,itthon”, Budapesten, a nemzet fővárosában. A cselekvő szeretet misszionáriusának merném őt nevezni, aki otthon is meg itthon is számtalan embert meggyógyított, számtalan embert ingyen gyógyszerrel rendszeresen ellátott, amit most porai előtt tisztelegve valamennyiünk nevében nyilvánosan meg is köszönök.
A gyulafehérvári érsekség ezekkel a szavakkal közölte papjaival szeptember 2-án a halálhírét: ,,Most kaptuk a szomorú hírt, hogy dr. Barta Tibor főorvos a mai napon elhunyt. Nagyon sok papon és civil emberen segített. Jóságáért legyen a mennyország jutalma”. Ha voltak is bűnei, dehát kinek ne lennének, ,,ha bűneinket számontartod, Uram, ki az aki előtted megállhat” – fogalmaz a zsoltáros (Zsolt 129.), megvigasztal bennünket a Péter apostoltól származó bibliai ige, amely így szól: ,,a szeretet sok bűnt eltakar”. (Pt 4,8).
Dr. Barta Tibor orvosi hivatásának lelkiismeretes gyakorlása mellett a gyógyító zene, s ezen belül az orgonamuzsika szerelmese és művésze volt, különféle helyeken, városokban és falvakban, külföldön is, Rómában például, számos koncertet adott. A hangszerek királynőjével megszólított muzsikájával tulajdonképpen fennen hirdette azt, amit Liszt Ferenc írt le magyarázatképpen a Les preludes című szimfónikus költeménye elé, idézem: ,,Életünk nevezhető-e egyébnek, mint előjátékok (preludiumok) hosszú sorozatának ahhoz az ismeretlen nagy énekhez, amelynek első ütemét a halál adja meg” ? Igen, hitünk tanítása szerint a földi vég egyben kezdet is, egy új élet kezdete. Egészen pontosan úgy, ahogy Gárdonyi Géza fogalmaz: ,,Itt lenn bezárul egy ajtó, s feltárul egy másik iodafent”. Igen, az élet örök (,,az élet él és élni akar” – mondja Ady is), a szeretet halhatatlan, a halál pedig csak egy földi látóhatárt véglegesen lezáró horizont, amin túl még egyéb is van. Szent Pál apostolnál ez így olvasható: ,,Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt”. A gyászmise prefációjában latinul a pap is így imádkozik : ,,Vita mutatur, sed non tollitur”. Az élet (a halálban) megváltozik, de nem szűnik meg!
Nyolc és fél évtizedet is maga mögött hagyó öreg barátként állok most itt Tibor hamvai előtt. 1968-ban kezdődött a barátságunk, amikor a legendáshírű Áron püspök engem (Szász)medgyesről Kolozsvárra helyezett. Egy bizonyos ideig, egyetemi hallgatóként kántorunk is volt. Nos, innen, a kincses városból hoztam most magammal az otthon, a szülőföld, az erdélyiek köszönetét, háláját és a gyászoló család iránti őszinte együttérzését. Ilyenkor szokták a részvételők azt mondani a halottal kapcsolatosan: ,,jaj, szegény”! Nos, hadd jelentsem ki: ő már nem szegény, hanem mi vagyunk azok – nélküle. Igen, mert nagy a mi veszteségünk! Mi, a még élők, illetve hátramaradottak (édesanyja, élete párja, egyetlen leánya, orvos testvére és családja, munkatársai, tisztelői, barátai és betegei) ebben a pillanatban csak még úgymond ,,lefelé” tudjuk a járást, ő viszont már már ,,fölfelé” is, hiszen hitünk szerint színről színre látja Istent. Búcsúzóul ezért mi kérjük tőle, hogy a viszontlátás reményében vigyen rólunk is ,,ajánlást” Istennek. Szent Ágoston imádságával fejezem be nekrológnak szánt elmélkedésemet: ,,Kölcsön adtad nekünk őt, Uram és ő a mi boldogságunk volt. Visszavetted tőlünk, és mi visszaadtuk panasz nélkül, de fájdalommal teli szívvel. Köszönjük neked Uram, hogy ő a miénk volt, és az is marad, mert aki szerettei szívében él, az nem hal meg, csak távol van”. Ezért aztán így is köszönök el tőle : viszontlátásra, Barátom! Viszontlátásra, hiszen Péter apostollal szólva: ,,Mi az Úr ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját” (1 Pét 3,13). Nyugodj békében!
Jakab Gábor
