A nagybecskereki egyházmegye pasztorális irodájának a vezetésével bízták meg GENG NOÉMIT, aki az elmúlt két évben a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán asszisztensként dolgozott. Ferenc pápa üzenetének kutatójaként úgy látja, ha komolyan vesszük keresztény hitünket, újra az evangéliumi gyökereket kell megvizsgálnunk, és ahhoz viszonyítani minden gyakorlatunkat és struktúránkat.
Milyen út vezetett ahhoz, hogy egyetemi szakodnak a teológiát választottad? Milyen gondolatokkal léptél be az intézmény kapuján, és mi változott ehhez képest benned, mire elballagtál?
Olyan oktatókhoz volt szerencsém, akik elgondolkodtató kérdésekkel tudták felkelteni az érdeklődésemet a hittudományokkal kapcsolatban. Különösen 11. és 12. osztályban emlékszem kiemelkedően néhány hittan- és filozófiaórára. Az egyik alkalommal a szentírás-magyarázattal foglalkoztunk, a teremtéstörténettel. Rendkívül lenyűgözött a teológiának ez a tudományága: az a komplexitás, ahogy számba veszi a történeti és társadalmi vonatkozásokat, rétegződéseket, a szerzők értelmezéslehetőségeit és még sok más összefüggést a szöveg értelmeinek meghatározásában. Megértettem, hogy a Szentírás betű szerinti magyarázata helytelen, ahogy nem célja természettudományos ismeretek közlése sem. Az örök emberi kérdésekre keresi a választ. Serdülőként engem is foglalkoztattak ezek a kérdések és válaszokat kerestem. Ugyanígy az iskolai filozófiaórákon olyan gondolkodók eszmefuttatásairól tanultunk, akik tudományos igényességgel keresték a választ az élet sarkos kérdéseire. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy milyen válaszokat találnak, és hogy miként gondolkodnak a hit által nyújtott válaszlehetőségekről. Úgy gondolom, hogy mind az értékrendemben, mind a tudományos érdeklődésemben meghatározó jelentőségű, hogy középiskolai éveimet a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban és a hozzá tartozó Szent Alajos Konvinktusban töltöttem.
Ugyanez a válaszkereső kíváncsiság hajtott, amikor a Római Katolikus Teológia Karon elkezdtem tanulmányaimat. Talán furcsán hangzik, de olyan gondolattal léptem be, hogy itt a biztos igazságot tudjuk és hisszük együtt, amin már nincs sok gondolkodnivalónk, csak el kell fogadni és meg kell tanulni. Ehhez képest nyitott és bátor együtt gondolkodást tapasztaltam meg. A legfontosabbként azt, hogy az értelem és az észszerűség az, amivel megérthetem a teológiát. Alapképzésen azzal gazdagodtam, hogy úgy tudok beszélni meggyőződésemről, hitemről, hogy ne csak egy másik hívő ember legyen képes azt megérteni, hanem bármely beszélgetőpartnerem. Amellett, hogy minden tudományága lenyűgöző tud lenni, a teológia ad egyfajta egységes életszemléletet, amelynek segítségével el lehet igazodni a világban, segít megkeresni a dolgok értelmét, ez pedig hatalmas erőforrás.
A teológia mellett a magyar nyelv és irodalom szakot is elvégezted. Hazatérve szülőfaludba, Túrterebesre, magyartanárként kezdtél dolgozni. Milyen volt diákból „előlépni” tanárnak, miközben az egyetemi irodalmi nyelvezethez képest éppen, hogy ismét a sokkal könnyedebb, befogadhatóbb nyelvi szintre kellett átváltani? Milyen tapasztalatokat szereztél iskolai tanárként?
Meglepően nehéz volt ez a nyelvi szintlépés. Emlékszem olyan tanórákra, ahova az egyetemen tanult kooperatív módszerekkel előkészített óratervvel érkeztem, és az óra második felében már félre is tettem. A pedagógiai oktatás egy dolog, még ha nagyon alapos is, de a gyakorlatban leginkább arra volt szükség, hogy villámgyorsan fel tudjam ismeri, mi az, amire az adott osztálynak és azon belül az egyes tanulóknak szüksége van. A differenciálást tanultam és azt, hogy a nevelés, a személyes jelenlétem és odafigyelésem legalább annyira fontos, mint a tananyag, amit segíteni kell elsajátítani.
A kezdetekben küzdelmes volt az, hogy szülőfalum közössége elfogadjon kezdő tanárként, viszont a gyerekekkel egész gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Örömmel gondolok erre az egy évre és az azóta ifjúvá lett gyerekekre.
Nem sokat voltál a katedra túloldalán, egy év tanítás után visszatértél az egyetemre, ahol a teológián befejezted a mesterszakot, majd a doktori tanulmányaidat is elkezdted. A teológia mely területe foglalkoztat leginkább és miért?
A mesterképzés, úgy gondolom, abban segített elmerülni, hogy az embert magát, motivációit, kríziseit tudjam jobban megérteni, ami mindig érdekelt. Ebben vittek előre a pszichológiai jellegű tárgyak, a pszichopatológia, a vallástudományok és hasonlók. Nagyon kedveltem a logoterápia tárgyat a képzésben, amely igazi keresztény antropológiát és értelemszemléletet hordoz. A leginkább mégis a pasztorális teológiát szerettem meg, mivel úgy gondolom, hogy ez az a gyakorlati tárgy, amely elevenné válik az életünkben. Egy olyan tárgy, amely a mindennapokban áll az ember mellett. Számomra akkor tudnak a hittudományok a legértékesebbé válni, ha megmutatkoznak az ember életének jobbá tételében.
Két éve ismét belekóstoltál a tanári létbe, de igencsak más körülmények között, mint korábban. Egyetemi asszisztens lettél, épp a járvány ideje alatt. Az elmúlt két év milyen kihívásokat tartogatott számodra, hogyan tekintesz vissza most, midőn lezárulóban életed ezen szakasza?
Huszonéves diákokkal dolgozni felemelő feladat. Olyan hivatás, amelyben a tanár személye maga is formálódik és fejlődik. Minden csoport és minden diák másként közelít egy-egy témakörhöz, minden szemináriumon ébernek kell lenni, de roppant módon gazdagítja az embert ez a figyelem. Rengeteget tanultam az akadémiai közegben, sok munkával járó, de igazán motiváló közeg.
Nagy kihívás volt abban, hogy kezdőként bizonyítani kellett, többször inkább az alapvető bizalmatlanság, mint a megelőlegezett bizalom mellett. Nehéz időszak volt, nem is annyira a munka miatt, hanem mert a munkaközösség nem tudott gördülékenyen együttműködni. Az előre eldöntött skatulyák nem segítettek a problémamegoldásban, sem a kommunikációban. Konfliktushelyzetek mindenhol vannak, ez nem titok és nem is szégyen, de megedzhet, ha kitartunk és nem kerüljük ki azokat. Úgy gondolom, hogy nyitottan kell egy vitás kérdést megtárgyalnunk, intellektuális becsületességgel, ahogy Karl Rahner fogalmaz (a keresztény hittel kapcsolatban), mert a vitapartnerünknek is lehet részben és egészen is igaza. Az értékrendünkhöz nyilván ragaszkodnunk kell, de a merőben negatív és romboló gesztusokat el kell utasítanunk. Hálás vagyok az elöljáróimnak, akik segítettek és támogattak, de azoknak is, akik kevésbé voltak nyitottak, mert ez az empátia és elfogadás terén nevelt.
Kutatási területed Ferenc pápa üzenetének pasztorális jelentősége a posztkommunista országok számára. Hogyan foglalnád össze ezt az üzenetet? Miben áll a jelentősége?
Ferenc pápa személyisége nagyon megosztó. A világ egyes részei haladóbb szellemiségű egyházgyakorlat kialakítását várták el az új pápa megválasztásakor, a mi régiónkban viszont sokszor úgy tűnik, hogy túl szabadelvűnek látják őt. Ahhoz, hogy jól értelmezzük, törekednünk kell megérteni azt a gondolatvilágot és antropológiát, amely szellemiségét alakította, de lényegében tanításában nem tesz mást, mint egyszerűen evangéliumi választ ad korunk kérdéseire. Ha komolyan vesszük keresztény hitünket, újra az evangéliumi gyökereket kell megvizsgálnunk, és ahhoz viszonyítani minden gyakorlatunkat és struktúránkat. Viszont ez bátor lépést igényel, mivel olyan megszokott struktúrákat kell újragondolnunk, amelyeknek állandósága a biztonságos megszokottság érzését nyújtja számunkra. A posztkommunista országok számára különösen is szorongást okoz a változás. Próbáljuk őrizni és megóvni hitünket, mint a kultúránk egyik stabil részét, de a mindennapokban magunktól távol tartjuk, komolyan megélni kevésbé szeretjük. Az ember szabad döntése ma már adott, és ez a helyzet magával hozza a személyes elköteleződés felértékelődését, amely alól nem lehet kitérni. Ezen az elkötelezettségen áll vagy bukik a keresztény és a kereszténység hitelessége.
A komolyan vett személyes elköteleződéssel komolyan vesszük a keresztény hitet és vállaljuk azt a missziót, hogy visszaadjuk az embereknek a világ, az élet végső értelmébe és beteljesülésébe vetett hitet. Egy olyan missziót vállalunk, amely ügyének érdekében Jézus Krisztus az egyházat alapította.
Októbertől új, különleges megbízást kapsz: a nagybecskereki egyházmegye újonnan alapított pasztorális irodájának a vezetője leszel. Mire szeretnéd a súlypontot helyezni a munkád során?
Rengeteget gondolkodtam, mielőtt megszületett a döntés, hogy jelentkezek a pályázatra, nehéz volt a megkülönböztetés. Azelőtt csupán egyszer jártam Nagybecskereken a szinódusi út lezárásakor, de ez élménydús látogatás volt. A hirdetés megpillantásától nem hagyott nyugton a kérdés, hogy vajon ott van-e feladatom. A pasztorális teológiát szeretném nemcsak elméletben művelni, hanem gyakorlatra váltani, élesben is tevékenykedni, ez a kihívás számomra. A közösség valóságában élni és tenni, amit helyesnek és jónak tartok. A szakmai ismereteimet és tenni akarásomat, motiváltságomat viszem, de azt, hogy mire fektetjük a hangsúlyt a pasztorális irodában, azt a nagybecskereki egyházmegye szinódusi folyamatában már meghatározták és írásban is összefoglalták a szinódusi könyvben. Az itt meghatározottak lesznek a súlypontjai a munkánknak, lényegében a következő lépése lesz a szinódusi folyamatnak az, hogy az életet, a társadalmat és a helyi egyházak életét a szinóduson megszabott irányba indítjuk el. A közösség maga ismeri legjobban saját helyzetét, ehhez a pasztorális iroda munkája az objektív külső szem rálátását adja, és a közösség által kitűzött célok egységességét és lendületben tartását szolgálja.
Az interjú megjelent a Vasárnap 2022/39-es számában.
