Kazahsztáni apostoli útjának második napján, szeptember 14-én a szentatya részt vett a világvallások és hagyományos vallások vezetőinek hetedik kongresszusát megnyitó ünnepségen, valamint a plenáris ülésen, melyen a kazah köztársasági elnököt követően beszédet mondott. A beszéd szövegét egészében olvashatják most a budapesti piarista Tőzsér Endre fordításában.
Testvéreim!
Engedjétek meg, hogy ezekkel a közvetlen és bizalmas szavakkal szólítsalak meg benneteket: fivéreim és nővéreim! Így szeretnélek üdvözölni benneteket, vallási és állami vezetőket, a diplomáciai testület és a nemzetközi szervezetek tagjait, a tudományos és kulturális intézmények, a civil társadalom és a különböző nem kormányzati szervezetek képviselőit, annak a testvériségnek a nevében, amely mindannyiunkat mint ugyanazon ég fiait és leányait összeköt.
A minket felülmúló és magához vonzó Végtelen misztériumával szemközt a vallások emlékeztetnek bennünket, hogy teremtmények vagyunk: nem vagyunk mindenhatóak, hanem ugyanazon mennyei cél felé tartó nők és férfiak.
Közös teremtményi létünk így közösséget, valódi testvériséget hoz létre. Emlékeztet bennünket arra, hogy életünk értelme nem szűkíthető személyes érdekeinkre, hanem ezt az értelmet a minket megkülönböztető testvériségben találhatjuk meg. Csak másokkal együtt és másoknak köszönhetően növekszünk. Világvallások és hagyományos vallások tisztelt vezetői és képviselői! Olyan földön állunk, amelyen évszázadokon át nagy karavánok jártak át: többek között az ősi Selyemúton keresztül számtalan történet, eszme, hit és remény fonódott itt össze. Kívánom, hogy Kazahsztán legyen ismét az egymástól távol lévők találkozásának földje! Nyissa meg a találkozás új útját, melynek középpontjában az emberi kapcsolatok állnak: a tisztelet, az őszinte párbeszéd, minden ember nélkülözhetetlen értéke, az együttműködés, a béke felé vezető közös, testvéri út.
Tegnap a dombra [körte alakú, hosszú nyakú, háromhúrú népi pengetőhangszer] képét vettem kölcsön; ma pedig egy emberi hangot szeretnék társítani a hangszerhez, az ország leghíresebb költőjének, a modern kazah irodalom atyjának, a gyakran dombrával együtt ábrázolt pedagógusnak és zeneszerzőnek a hangját. Abaj (1845–1904), ahogyan közkeletűen nevezik, vallásossággal átjárt írásokat hagyott ránk, melyeken e nép lelkének legszebb oldala ragyog át: harmonikus bölcsesség, mely békére és keresésre vágyik, alázattal kérdez önmagára, emberhez méltó bölcsességre áhítozik, sosem zárkózik szűk és merev látásmódba, hanem hajlandó sokféle tapasztalatból ihletet meríteni. Abaj egy mindig időszerű kérdést intéz hozzánk: „Mi az élet szépsége, ha nem megyünk mélyre?” (Költemény, 1898). Egy másik költő, a létezés értelmén töprengve, egy eme határtalan ázsiai földeken élő pásztor ajkára adott egy hasonlóan lényeges kérdést: „Merre visz engem arasznyi vándorutam” (Giacomo Leopardi: Ázsiai nomád pásztor éji dala). Az ilyen kérdések felvetik a vallás szükségességét, emlékeztetnek bennünket arra, hogy mi, emberek, nem annyira azért létezünk, hogy földi szükségleteinket kielégítsük és pusztán gazdasági jellegű kapcsolatokat létesítsünk, hanem azért, hogy vándorokként az égre tekintve együtt járjunk. Választ kell találnunk a végső kérdésekre, ápolnunk kell a spiritualitást; Abaj szerint „ébren kell tartanunk a lelket és tisztán az elmét” (Szavak könyve, 6).
Fotók: Vatican News, Vatican media
Testvéreim, a világ tőlünk várja, hogy példát adjunk az éber lélekre és a tiszta elmére, tőlünk várja a hiteles vallásosságot.
Eljött az óra, hogy felébredjünk a minden vallást beszennyező és tönkretevő fundamentalizmusból, eljött az óra, hogy tisztává és együttérzővé tegyük szívünket.
De annak is itt az ideje, hogy a történelemkönyvekben hagyjuk azokat a beszédeket, amelyek túl sok időn át, itt és máshol, gyanakvást szítottak és megvetést ébresztettek a vallással szemben, mintha az a modern társadalom destabilizáló tényezője lenne. Ezeken a helyeken jól ismert az évtizedeken át erőltetett állami ateizmus öröksége, az az elnyomó és fojtogató mentalitás, amely számára a „vallás” szó puszta használata is kínos volt. A valóságban a vallások nem problémák, hanem a harmonikusabb együttélést célzó megoldás részei. A transzcendencia keresése és a testvériség szent értéke ugyanis inspirálhatja és megvilágíthatja a geopolitikai, társadalmi, gazdasági, ökológiai, de gyökereiknél spirituális válságok összefüggésében meghozandó döntéseket. E válságok napjaink számos intézményét, sőt a demokráciákat is sújtják, veszélyeztetve a biztonságot és a népek közötti harmóniát. Szükségünk van tehát a vallásra, hogy választ találjunk a világ békeszomjára és a végtelen iránti, minden ember szívében ott lakozó szomjúságra.
Ehhez a valóban emberi és teljes körű fejlődés lényegi feltétele a vallásszabadság. Testvéreim, szabad teremtmények vagyunk. Teremtőnk „félreállt értünk”, úgymond „korlátozta” abszolút szabadságát, hogy minket is szabad teremtményekké tegyen. Hogyan kényszeríthetnénk hát testvéreinket az ő nevében? „Miközben mi hiszünk és imádkozunk – tanította Abaj –, nem mondhatjuk, hogy másokat is kényszeríthetünk arra, hogy higgyenek és imádkozzanak” (Szavak könyve, 45). A vallásszabadság alapvető, elsődleges és elidegeníthetetlen jog, amelyet mindenhol támogatni kell, és nem korlátozódhat kizárólag az istentisztelet szabadságára. Minden embernek joga van ugyanis ahhoz, hogy nyilvánosan tanúságot tegyen hitéről: fel lehet kínálni, másokra erőltetés nélkül. Ez a hithirdetés jó gyakorlata, mely különbözik a prozelitizmustól és az indoktrinációtól, amelytől mindenkinek tartózkodnia kell. Ha az élet legfontosabb meggyőződését a magánszférára szorítanánk vissza, ezzel hatalmas gazdagságtól fosztanánk meg a társadalmat. De ha inkább azokat a környezeteket támogatjuk, ahol megvalósulhat a vallási, etnikai és kulturális különbözőségeket tiszteletben tartó együttélés, ez a legjobb módja annak, hogy mindegyikük sajátos vonásait kiemeljük, hogy egyesítsük az embereket anélkül, hogy uniformizálnánk őket, hogy segítsük legnemesebb törekvéseiket anélkül, hogy visszafognánk lendületüket.
Itt van hát a vallás halhatatlan értéke mellett a vallás mostani értéke, amelyet Kazahsztán csodálatra méltó módon támogat azzal, hogy már húsz éve otthont ad ennek a világméretű kongresszusnak. Az idei találkozó arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk az emberiség spirituális és társadalmi fejlődésében betöltött szerepünkről a világjárvány utáni időszakban.
A világjárvány amellett, hogy megjeleníti a sebezhetőséget és a gondoskodást, az első a négy globális kihívás közül, amelyeket szeretnék felvázolni, és amelyek mindenkit – de különösen a vallásokat – nagyobb összefogásra szólítanak fel. A Covid-19 mindannyiunkat ugyanarra a szintre helyezett. Ráébresztett arra, hogy – ahogy Abaj mondta – „nem démiurgoszok, hanem halandók vagyunk” (uo.): mindannyian törékenynek éreztük magunkat, mindannyian segítségre szorultunk; egyikünk sem volt teljesen autonóm, egyikünk sem volt egészen önellátó. Most azonban nem tékozolhatjuk el a felismert szolidaritás iránti igényt azzal, hogy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, vagy nem törődünk azzal a kihívással, hogy a mindenkit érintő sürgős problémákat közösen kezeljük.
A vallásoknak nem szabad közömbösnek lenniük: a frontvonalban kell állniuk, hogy az egység előmozdítói legyenek az emberi családot még jobban megosztó megpróbáltatásokkal szemben.
Különösen nekünk, akik hiszünk az isteniben, nekünk a feladatunk, hogy segítsük ma élő testvéreinket, hogy ne feledkezzenek meg a minket jellemző sebezhetőségről: ne uralkodjon el rajtunk az önmagában nem elegendő technikai és gazdasági fejlődés által keltett mindenhatóság hamis elbizakodottsága; ne essünk bele a siker és a nyereség csapdájába, mintha ezek jelentenék minden baj ellenszerét; ne engedjünk a fenntarthatatlan fejlődésnek, mely nem tartja tiszteletben a teremtés által szabott határokat; ne hagyjuk, hogy elkábítson vagy elaltasson bennünket a fogyasztás, mert az áruk az emberért vannak, és nem az ember az árukért. Röviden, a világjárvány során megmutatkozó közös sebezhetőségünknek arra kellene ösztönöznie bennünket, hogy ne úgy folytassuk, mint korábban, hanem alázatosabban és előrelátóbban éljünk.
Amellett, hogy tudatosítjuk törékenységünket és felelősségünket, a járvány utáni időszakban a hívőknek a gondoskodás a feladatuk: törődniük kell az emberiséggel, annak minden dimenziójában, hogy a közösség kézművesei legyenek – megismétlem a kifejezést: a közösség kézművesei –, a saját csoporthoz, etnikumhoz, nemzethez és valláshoz tartozás kerítésein túllépő együttműködés tanúi. De hogyan lehet egy ilyen fáradságos küldetésbe belekezdeni? Mivel kezdjük? Azzal, hogy meghallgatjuk a leggyengébbeket, hangot adunk a leginkább kiszolgáltatottaknak, globális szolidaritásra szólítunk, mely elsősorban rájuk, a szegényekre, a rászorulókra irányul, akik legtöbbet szenvedtek a világjárványtól, amely világosan szemünk elé tárta bolygónk egyenlőtlenségeinek igazságtalanságát. Hányan vannak, akik még ma sem férnek hozzá könnyen a vakcinákhoz?! Álljunk az ő oldalukra, ne pedig azokéra, akiknek több van, és kevesebbet adnak; legyünk a mai világ prófétai és bátor lelkiismerete, legyünk felebarátai mindenkinek, de különösen azoknak, akiket ma túlságosan elfelejtettek, a kirekesztettekhez, a társadalom leggyengébb és legszegényebb rétegeihez, azokhoz, akik titokban és csendben szenvednek, távol a reflektorfénytől. Amit én javaslok, az nem csupán egy módja annak, hogy érzékenyebbek és szolidárisabbak legyünk, hanem a gyógyulás útja társadalmaink számára. Igen, mert éppen a nyomor idézi elő a járványok és más súlyos bajok terjedését, melyek a nélkülözés és az egyenlőtlenség talaján bőséggel kialakulnak. Korunk legnagyobb kockázati tényezője továbbra is a szegénység. Ezzel kapcsolatban Abaj bölcsen kérdezte: „Vajon az éhezők képesek-e tisztán tartani elméjüket […] és szorgalmat tanúsítani a tanulásban? A szegénység és a viszály […] erőszakot és kapzsiságot szül […]” (Szavak könyve, 25). Amíg egyenlőtlenség és igazságtalanság uralkodik és terjed, addig nem szűnnek meg a koronavírusnál veszélyesebb vírusok: a gyűlölet, az erőszak, a terrorizmus.
Ezzel elérkeztünk a második világszintű kihíváshoz, amely különösen érinti a hívőket, ez pedig a béke kihívása. Az elmúlt évtizedekben a vallások vezetői közötti párbeszéd középpontjában főleg ez a kérdés állt. Mégis azt látjuk, hogy napjainkat még mindig a háború csapása sújtja, a megmerevedett egymásnak feszülés légköre jellemzi, a képtelenség arra, hogy egy lépést hátrébb lépjünk és kezet nyújtsunk a másiknak. Kezdeményezésre van szükség, és ennek, testvéreim, tőlünk kell jönnie. Ha a Teremtő, akinek létezésünket szenteljük, kezdetet adott az emberi életnek, hogyan nyugodhatunk bele mi, akik hívőnek valljuk magunkat, hogy elpusztítsák azt? És hogyan várhatjuk el korunk embereitől, akik közül sokan úgy élnek, mintha Isten nem is létezne, hogy motiváltak legyenek a tiszteletteljes és felelős párbeszédre, ha a nagy vallások, melyek oly sok kultúra és hagyomány lelkét jelentik, nem dolgoznak tevékenyen a békéért?
A múlt borzalmait és hibáit szem előtt tartva egyesítsük erőfeszítéseinket, hogy a Mindenható soha többé ne váljon az emberi hatalom akaratának túszává.
Abaj emlékeztet bennünket arra, hogy „aki megengedi a rosszat, és nem lép fel a rossz ellen, az nem tekinthető igaz hívőnek, hanem legfeljebb langyos hívőnek” (vö. Szavak könyve, 38). Testvéreim, a rossztól való megtisztulásra – együtt és külön-külön – mindenki rászorul! A nagy kazah költő többször hangsúlyozta ezt a szempontot; azt írta, hogy aki „lemond a tanulásról, az áldástól fosztja meg magát”, és „aki nem szigorú önmagával, és nem képes az együttérzésre, az nem tekinthető hívőnek” (Szavak könyve, 12). Testvéreim, tisztuljunk meg tehát attól az önteltségtől, hogy igaznak véljük magunkat, és azt hisszük, hogy nincs mit tanulnunk másoktól; szabaduljunk meg azoktól a leszűkítő és romboló elképzelésektől, amelyek a merevség, a szélsőségesség és a fundamentalizmus révén sértik Isten nevét, s a gyűlölet, a fanatizmus és a terrorizmus révén meggyalázzák, s ekképpen az ember képét is eltorzítják. Igen, mert „az emberiesség forrása – emlékeztet Abaj – a szeretet és az igazságosság, […] ezek az isteni teremtés koronái” (Szavak könyve, 45).
Sose igazoljuk az erőszakot! Ne engedjük, hogy a szentet a profán idegen cél eszközévé tegye! A szent ne legyen a hatalom támasztéka, és a hatalom ne használja a szentet támasztékul!
Isten béke, és mindig békéhez vezet, sosem háborúhoz! Ezért még inkább kötelezzük el magunkat annak előmozdítása és megerősítése mellett, hogy a konfliktusokat ne az erő, a fegyverek és a fenyegetések sehova sem vezető érveivel, hanem az egyetlen, égtől megáldott és emberhez méltó eszközzel oldják meg: a találkozással, a párbeszéddel, a gyermekeket és a fiatalabb nemzedékeket különösen szem előtt tartó türelmes tárgyalásokkal. Ők testesítik meg annak reményét, hogy a béke nem fáradságos tárgyalások törékeny eredménye lesz, hanem folyamatos nevelési erőfeszítések gyümölcse, melyek segítik fejlődésről és jövőről szőtt álmaik megvalósulását. Ebben a vonatkozásban Abaj a tudás bővítésére, saját kultúránk határainak átlépésére, mások tudásának, történelmének és irodalmának befogadására ösztönzött. Kérlek benneteket, ebbe fektessünk be: ne a fegyverkezésbe, hanem az oktatásba!
A világjárvány és a béke kihívása után most nézzük a harmadik kihívást, a testvéri elfogadást. Ma nagy nehézséget jelent az ember elfogadása. Nap mint nap meg nem született magzatokat és gyermekeket, migránsokat és időseket dobunk a selejtbe. A selejtezés kultúrája uralkodik. Megannyi testvérünk és nővérünk hal meg a profit oltárán feláldozva, a közöny szentségtörő tömjénfüstje mögött. Pedig minden emberi lény szent! „Homo sacra res homini”, mondták a régiek (Seneca: Epistulae morales ad Lucilium, 95,33): elsősorban a mi feladatunk, a vallásoké, hogy emlékeztessük erre a világot! Soha korábban nem voltunk tanúi ilyen sok ember elköltözésének, melyet a háborúk, a szegénység, az éghajlatváltozás, a globalizált világ által lehetővé tett, de gyakran nehezen elérhető jólét keresése váltott ki. Nagy elvándorlás zajlik: a leghátrányosabb helyzetű területekről a nagyobb jólétet ígérő területek felé igyekeznek az emberek. Ezt nap mint nap látjuk a világszerte zajló migrációkban. Ez nem témája a híreknek, de történelmi tény, amely közös és előrelátó megoldásokat igényel. Természetesen ösztönösen arra törekszik az ember, hogy a saját megszerzett biztonságát megvédje, s ezért félelemből bezárja a kapukat; könnyebb az idegent gyanúval méregetni, vádolni és elítélni, mint megismerni és megérteni. De kötelességünk emlékezni arra, hogy a Teremtő, aki minden teremtmény lépteit figyeli, arra buzdít bennünket, hogy az övéhez hasonló tekintetünk legyen, olyan tekintet, amely felismeri a testvér arcát. A migráns testvért be kell fogadni, azután kísérni, támogatni és integrálni kell.
A kazah nyelv erre a befogadó tekintetre hív: a „szeret” ige szó szerint azt jelenti, hogy „jószándékúan tekint valakire”. De e térségek hagyományos kultúrája is ugyanezt erősíti meg egy gyönyörű közmondással: „Ha találkozol valakivel, próbáld meg boldoggá tenni, mert lehet, hogy utoljára látod.” Ha a sztyeppei vendégszeretet ápolása minden ember megmásíthatatlan értékére emlékeztet, Abaj ezt azzal támasztja alá, hogy „az embernek a másik ember barátjának kell lennie”, és hogy ez a barátság egyetemes osztozáson alapul, mert az életnek és a földi élet utáni életnek a fontos valóságai közösek. Ezért mondja, hogy „minden ember a másik vendége”, és „maga az ember vendég ebben az életben” (Szavak könyve, 34). Fedezzük fel újra a vendégszeretet, a befogadás, az együttérzés művészetét! És tanuljunk meg szégyenkezni is: igen, töltsön el bennünket az az egészséges szégyen, amely a szenvedő ember iránti szánalomból, az állapota, a sorsa miatt érzett megrendültségből és elképedésből fakad. Ez az együttérzés útja, mely emberibbé és hívőbbé tesz bennünket.
Amellett, hogy minden emberi lény sérthetetlen méltóságát hirdetjük, az is a mi feladatunk, hogy megtanítsunk sírni másokért, mert csak akkor leszünk igazán emberiek, ha az emberiség küzdelmeit sajátunknak érezzük.
Az előttünk álló utolsó globális kihívás a közös otthon őrzése. Az éghajlati változásokkal szemben meg kell védeni, hogy ne legyen alárendelve a profit logikájának, hanem megőrizzük a jövő nemzedékek számára, a Teremtő dicséretére. Abaj azt írta: „Milyen csodálatos világot adott nekünk a Teremtő! Nagylelkűen és bőkezűen ajándékozott meg bennünket fényével. Míg a földanya keblén táplált bennünket, mennyei Atyánk gondoskodással hajolt fölénk” (a Tavasz című versből). A Magasságos szerető gondoskodással közös otthont adott az életünkhöz: és mi, akik övéinek valljuk magunkat, hogyan engedhetjük, hogy beszennyezzék, visszaéljenek vele és tönkretegyék? Egyesítsük erőinket ebben a kihívásban is! A fontosság szempontjából ez nem az utolsó! Valójában az elsőhöz, a világjárvány kihívásához kapcsolódik. A koronavírushoz hasonló vírusok, melyek, bár mikroszkopikus méretűek, képesek a haladás nagyszerű törekvéseit szétzúzni, s a minket körülvevő természettel való, nagyrészt saját hibánkból megsérült egyensúlyhoz kapcsolódnak. Gondoljunk például az erdőirtásra, az élő állatok illegális kereskedelmére, a nagyüzemi állattartásra… Ez a kizsákmányoló mentalitás pusztítja el az otthonunkat, amelyben élünk. Nem csak erről van szó: a világnak a Teremtő által megálmodott tiszteletteljes és vallásos szemlélete is eltűnőben van. Ezért elengedhetetlen az élet minden formájának őrzése és előmozdítása.
Kedves testvéreim és nővéreim, együtt haladjunk előre, hogy a vallások útja mind barátságosabb legyen! Abaj azt mondta, hogy „a hamis barát olyan, mint az árnyék: amikor süt rád a nap, nem szabadulsz tőle, de amikor felhők gyűlnek föléd, sehol sem találod” (Szavak könyve, 37). Ne történjen meg ez velünk: a Magasságos szabadítson meg a gyanakvás és a hamisság árnyékától; adja meg, hogy a gyakori párbeszéd és a szándékok fényes őszintesége révén ragyogó és testvéri barátságokat ápoljunk.
És itt szeretnék köszönetet mondani Kazahsztánnak az e téren tett erőfeszítéseiért: mindig összefogásra törekszik, mindig párbeszédet kezdeményez, mindig barátságot kínál. Ezt a példát Kazahsztán mindannyiunknak adja, és követnünk kell ezt a példát, együtt kell haladnunk vele. Ne keressük a hamis, összebékítő szinkretizmusokat – nincs rájuk szükség –, hanem tartsuk meg identitásunkat, nyitottan a különbözés bátorságára, a testvéri találkozásra. A mai sötét időkben csak így, ezen az úton sugározhatjuk Teremtőnk fényét! Köszönöm mindnyájatoknak!
Fordította: Tőzsér Endre SP, Magyar Kurír
