Itt sétálok a harmatos sarjúban a gyimesi oldalak hímességiben. 2022. augusztus 20. Túl azon, hogy Szent István letette nemzetünk alapköveit, és ezt méltó módon ünnepelni ildomos, emlékezetes marad ez a nap számomra annak okán is, hogy hónapok tucatja óta először nem otthon bújtam ki az ágyból. Csend van. Hegyezem a fülem, egy kaszasuhintás, fénkősercegés… Micsoda rendek csombolyodnának fel a balravágós lendületétől. Néhány tinó legelészik a meredek oldalban. A tradíció feelingjét őrzi a borospataki „skanzen”. A nagy háborúk előtti nyugalom hangulatát idézi. Azét a világét, amikor a munkából fakadt a kultúra, és jó ízű volt a tiszta források üdítő mámora.
Néhány kutya vakkant egyet-egyet, de hallani ősök taglejtéseinek is ritmusos taktusát. Talán ők is Szent Istvánt ünneplik.
„A népünk művelésére irányuló törekvéseknek súlyos mulasztásokat kell pótolniuk, mert a szellemi rugalmasság ma szükségesebb kellék, mint a múltban. Az élet régi áttekinthető formái felbomlottak és összekuszálódtak. A forgatagos jelen máról holnapra új helyzeteket teremt, új feladatok váratlan nehézségek bukkannak fel mindegyre. S népünket meg kell tanítani gondolkozni, hogy az összevisszaságban tudjon eligazodni. S fel kell szerelnünk a szükséges tudnivalókkal, hogy ne induljon el vaktába a más feje, az eléje dobott zavaros vagy rossz szándékú igék után, hanem lásson, ítélni, dönteni, a maga lábán járni tudjon. Nehézkes vagy hiszékeny gondolkozással, tágabb látókör és gyors alkalmazkodó készség nélkül áldozatul esik a vak körülményeknek és garázda szándékoknak.” 1937-ben írta Márton Áron, hogy belehasítson a mába…
Napok óta halogatom, hogy összeszedjem mondanivalómat néhány sor erejéig. Nem akar jó kisülni belőle, ezért bizonytalankodom. A gazdálkodásra fókuszáltam még a metafizikát is a közelmúltban. Megélt tapasztalataimat fűszereztem „hozott” gondolatokkal. Néha csípősre vagy éppen sótalanra sikeredtek azok, máskor pedig keserű maradt tőlük az ember szája íze. Kezdem azt hinni, hogy a helyhez kötöttség késztet gondolataim megosztására.
Ha valakivel beszélgetni akarok, be kell vonzzam életterünkbe. Ha nem megy szóval, akkor sajttal, a tehenek, borjak mutogatásával. Ők nem mindig értékelik, de megértik, és engednek… Engem nem hív senki, sehova… Egyre magányosabb vagyok, és ettől bizonytalan. A fogyó fizikai erőm az akaratomat is koptatja. Az egész családom energiáját igénybe veszi vállalt paraszti életformám sűrűje. Mellettem állnak, mert szeretnek, de furcsa mód’ nem tudom ezt a következetes kitartást honorálni. Azt sem tudom, hogyan kellene. Időt, enegiát szentelni rájuk? De honnan, hisz teljes embert követel a gazdaság.
Ha körülnézek, az íróasztalomon több mint két tucat könyv kéri, hogy „bedolgozzam” tartalmaikat, mert csak így lehetek elfogulatlanul kiegyensúlyozott. Nem tudom kellően táplálni a szellemi éhségemet, lassan megszokja a „korgó gyomrot”. A lelkemet benőtte a nagyképűség, amin az Isten sem tud áttörni már, ha csak nem rúg bokán egzisztenciálisan. Hát ezért nincs semmi újság a Tejbányában, kivéve az évről évre ismétlődő borjúszaporulatot, akik szemet gyönyörködtetően fejlődnek. Hogy kellene nekik is igaz gazda, aki felelősen gondoskodik róluk, munkatársként kezeli és nem potenciális „selejtmarhaként”.
Fesztiválidény van annak, aki megendheti magának. A „szénafeszt” nem fesztivál, hanem a gazdaság téli túlélésének a „rapszódiája”. Magával ragad, és ígéri a katarzist.
Ha el tudnám mondani azt az érzést, amit bennem kivált munkatársaim békés legelése, akkor talán sokan meg is szeretnék kóstolni, tapasztalni azt. Öröm parasztnak lenni… Több, mint amit az ember az élettől elvárhat.
Bányász József
Az írás megjelent a Vasárnap szeptember 4-i számában az Imanap a teremtés védelmére, A természet megóvása az emberiség védelme című összeállítás részeként.
