Augusztus 26-án Csíksomlyóra hívta össze Kovács Gergely érsek a június 29-én lezárult szinódusi út koordinátorát és munkatársait, megköszönte nekik a munkát, a beérkezett válaszok nyomán elkészült dokumentumot. A találkozón a további útról beszélgettek és ötleteltek. Csont Ede tusnádi plébános, a püspöki szinódus főegyházmegyei szakaszának felelős koordinátora állította össze a beérkezett válaszok nyomán a visszajelzésekből kirajzolódó képet, amit az alábbiakban olvasóink is megismerhetnek.
A szentatya erőfeszítése, hogy az egyház szinodális jellegét tudatosítsa és erősítse és ezáltal az egyházat a nagyobb hitelesség felé vezesse, sokak szívében visszhangra talált. Ez leginkább akkor érződött, amikor hitüket buzgón gyakorló keresztényekkel szemtől szembe beszélgetve láttuk, ahogyan a kezdeti kételkedésből, hogy ilyen lehetséges, átváltottak a lelkesedésbe. Röviden fogalmazva: ez egy nagyon első lépés, de jó, hogy elkezdődött! Sokan felkarolták és szívügyüknek tekintették a szentatya kezdeményezését. Köszönet érte!
Főegyházmegyénkben 2020-ban volt főpásztorcsere, az egyházmegye átszervezésben van. Valószínűleg eléggé másképpen lett volna megközelítve ez a kérdéskör öt évvel ezelőtt és teljesen másképpen öt évvel később. Jó volt felfedezni, hogy visszacseng egyfajta optimizmus a válaszadók részéről: egyházunk helyzete öt év múlva jobb lesz.
A 12 fős munkacsoport tagjai úgy lettek kiválasztva, hogy az egyházmegye összességében képviselve legyen. Ez később nagy segítségnek bizonyult. Köszönet érte! Az érsekség, sok elkötelezett pap és civil segítsége nélkül a válaszok begyűjtése és összegzése teljes csőd lett volna. Ezeknek az embereknek köszönhetjük, hogy sikerült egy mérvadó szintézist készítenünk, amely valósan tükrözze a helyi egyház helyzetét.
Az első nehézség, amibe ütköztünk, az az idő rövidsége. Egy egész egyházmegyét megmozgatni nem könnyű feladat. Annak ellenére, hogy modern kommunikációs eszközök állnak rendelkezésünkre, a kommunikáció sok esetben nehézkes volt. Az is érződött, hogy sajnos egyházmegyénkben nincs a szervezésnek, a közös munkának és gondolkodásnak egy olyan hagyománya, amelyre vissza lehetett volna nyúlni. Sok esetben kellett új ösvényeket kitaposni. A többi egyházmegyével sem volt különösebb tapasztalatcserénk a szinodális folyamat kapcsán. Szép kihívás lett volna közösen gondolkodni a többi egyházmegye koordinátoraival, de erre elsősorban fizikailag nem volt idő.
Meglepő volt, hogy a válaszok elsősorban a peremvidékekről érkeztek, kisközösségektől, imaközösségektől. A tömbkatolicizmus (Csík, Udvarhely, Háromszék) gyakorlatilag nem válaszolt a szinodális felhívásra. Csak nagyon kis mértékben sikerült átadni a szinodalitás gondolatát az egyházmegyének, azt lehet mondani, hogy általánosságban mindenünnen 10 százalék arányban válaszoltak. Az, hogy a papság csak mérsékelten tulajdonított jelentőséget ennek a megkérdezésnek, részben annak tudható be, hogy a papok túlterheltek, illetve nincsennek meggyőződve arról, hogy túl egy bürokratikus feladatteljesítésen, a visszaküldött válaszoknak lehet jelentőségük. Közrejátszik az is, hogy a papok egymástól eléggé elszigetelten alakítják pasztorális gyakorlatukat. Amíg a papság nem érzi, hogy egy ügy fontos, addig a hívek sem fogják azt komolyan venni, és amit a püspök nem érez fontosnak, azt a papok sem fogják támogatni. Nem érte el az emberek érdeklődési küszöbét, csak kevesek számára volt szívügy (hasonlóan a családreferendumhoz, pápalátogatáshoz). Sokan nem értették meg, hogy mit is akar a szentatya, miről szól az egész szinodális folyamat, sok esetben nem is volt helyesen kommunikálva.
Törekedtünk a román ajkú hívek felé is elérhetővé tenni a szinodalitás kérdéskörét, de arányaikhoz képest elég kevesen válaszoltak.
A beérkezett válaszok kiértékeléséből kiderült, hogy sok a sablonos, felületes és általános válasz, kevés a konkrétum, még kevesebb a személyes tapasztalatok megosztása. A hívek és papok jó része úgy gondolja, az egyház a papok dolga, a hívek ne szóljanak bele, illetve a híveket nem kell megkérdezni, beavatni az egyház döntéseibe. Volt az emberekben ijedtség is ennek kapcsán, de ugyanakkor öröm és megelégedettség is, hogy végre kíváncsi az egyház az ő véleményükre, végre elmondhatják meglátásaikat: „örömmel és komoly szándékkal akarnak részt vállalni az egyház megújulásában. Mintha csak várták volna ezt az alkalmat…” Meglepett, hogy szemben napi szentmise látogatókkal, a vasárnap/ünnepnap szentmisére járók sok esetben konkrétabb, gyakorlatiasabb ötleteket, javaslatokat fogalmaztak meg.
Kezdettől azt az elvet próbáltuk követni, hogy mindenkit buzdítunk a válaszadásra, de senkit sem erőltetünk. A beérkezett válaszok több csoportba sorolhatók: 47 összesítés érkezett elsősorban plébániáktól (plébániai munkatársképzők), ez 155 oldal, ezen kívül az online kérdőívre válaszoltak 268-an, egy egyénileg készített kérdőívre 111 válasz érkezett. Sok találkozás, beszélgetés, imádkozás, gondolkodás áll a válaszok mögött, amit lehetetlen felmérni. Maradjon a jó Isten titka!
A szentatya arra buzdított, hogy a Szentlélekre figyelve járjuk ezt az utat. Vajon mennyire sikerült figyelni Istenre, amikor a válaszokat megfogalmaztuk, tettem fel magamnak a kérdést. A nagy pozitívuma a válaszoknak, hogy minden hiányosság ellenére kidomborodik egy reprezentatív kép az egyházról, amely kendőzetlenül rámutat hitéletünk fény- és árnyoldalaira. Az igazság felismerése, még akkor is, ha olykor fáj, mindig Isten működésének jele. A következőkben ezek kerülnek részletesebben bemutatásra.
A válaszok összesítése
Ki tartozik az egyházhoz-útitársaink
A beérkezett válaszokból kitűnt, hogy ami valóban élő, azok a kisközösségek. Gyakorlatilag a válaszok is ezektől a csoportoktól érkeztek. Szinte lehetetlen volt megszólítani azokat a híveket, akik nem tartoztak valamiyen imacsoportba, lelkiséghez stb. A kisközösségek tagjai mutatkoztak a legmotiváltabbnak abban, hogy részt vegyenek az egyház életében, akár azáltal is, hogy elmondják véleményüket az egyházról.
Ez a lelkesedés abból fakad, hogy jó az azonos értékrend, gondolkodásmód megtapasztalása, ami a kereszténység elvein alapszik, annak megtapasztalása, hogy a másik ember érdeklődéssel, empátiával meghallgat. Jó megtapasztalni az egyház összetartó erejét. Az egyházhoz tartozni boldogság, a hit erőt ad.
Az egyház sokak számára közösségépítő, megtartó erő. Sokak legszebb élményei kötődnek a közösségben megélt egyházi ünnepekhez, programokhoz, szertartásokhoz. (szentségkiszolgáltatás, pápai és püspöki misék, imádság, Szentírás olvasás közösségben, templombúcsúk, együtt munkálkodás, otthoni imasarok, dicsőítés, szentignáci lelkigyakorlat, életgyónás, jegyeskurzus…) A hívő embernek szenvedés, ha nem mehet misére, imacsoportba, mint ahogy az megtörtént a koronavírus járvány alatt.
Amire a válaszok nagy hangsúlyt fektettek, hogy még jobban meg kellene erősíteni ezeket, mert megerősítenek a hitélményben, az a zarándoklatok, táborok, lelki napok, házashétvége, rózsafüzér, cursillo, kóruspróbák, szeretetszolgálat, felnőttkatekézis, kiscsoportos tevékenységek, beszélgetések a hitről, közös programok fontossága. Kiérződött ezekből a válaszokból, hogy van egy szomjúság az emberekben a keresztény hit iránt, ami társul azzal a felismeréssel, hogy nem ismerjük eléggé saját hitünket. A fenti célpontok megvalósításának érdekében fontos, hogy az egyház legyen rugalmas, emberközpontú.
Kiket kell meghallgatni
A válaszokból visszaköszönt annak az érzékelése, hogy valóban azok a perifériára szorult csoportok, akiket a Vademecum is megemlít. A szegények, öregek, árvák, özvegyek, szenvedélybetegek, cigányok nagyobb figyelmet kellene kapjanak, nagyobb hangsúlyt kellene fordítani a karitatív tevékenységekre. A nők is sokszor ki vannak zárva az egyházi döntéshozatalból. Meglepő ugyanakkor, hogy az a kategória, amelynek a felkarolását a leginkább sürgetik, az a gyerekek és fiatalok korosztálya. Több figyelmet fordítani a gyermekekre, fiatalokra, ők a perifériára kerültek. Sokan megemlítették azt is, hogy az elváltakra nem figyel eléggé az egyház.
Szóhoz jutni
Elég egyértelműen kitűnt a válaszokból, hogy az egyháznak bizony vannak kommunikációs problémái. Sokszor a hívek úgy érzékelik, hogy fal van köztük és a papság között, nehezen tudják eljuttatni meglátásaikat, véleményeiket a paphoz, püspökhöz. Éppen ezért jó lenne egy plébániai postaláda, vagyis egy felület, ahol a hívek visszajelezhetnek, közölhetik valós igényeiket. „Egy platform létrehozása, ahova beérkeznek a javaslatok, amit egy elbírálási bizottság kezel, szelektál, válaszol, esetleg továbbit a megfelelő fórumhoz.” Kérik, hogy ne zárkózzon falak mögé az egyház: „a papság mintegy burokban él, nem ismeri a családban levő gondokat, feszültségeket” , ne legyenek tabutémák, mint például a szexualitás és a szexuális orientáció kérdésköre, abortusz, ördögűzés, mágia.
Jó lenne tanulni a múlt hibáiból, sebeiből, elismerni a hibákat és dolgozni azok kijavításán, nem a szőnyeg alá seperni a problémákat, kifejezni a bennünket zavaró gondolatokat, de nem büszkeséggel, hanem az összetartozás, a szabadság és az igazságosság szellemében, tudni bocsánatot kérni, kiengesztelődni.
A több csend, illetve egy erőforráslista készítése, hogy ki miben tud segíteni, segíthet a helyes válaszok megtalálásában. Az emberekben van akarat, hogy felkarolják az egyház ügyét, de sokszor nem tudják hogyan, illetve várnának egy kis biztatást, pozitív hozzáállást.
Ima, liturgia
Szép zenei hagyományaink vannak, gazdag a liturgiánk, ugyanakkor a hívek részvételét a liturgiában lehetne erősíteni. Jobban bele lehetne kapcsolni őket az imába, az éneklésbe. A két szín alatti áldozás gyakorivá tétele, illetve egyáltalán a liturgiában a minimalista felfogástól való elszakadás tehetné gazdagabbá a hitélményt. Legyünk igényesek a hitoktatásban, a liturgiában. A hagyományokhoz való túlzott ragaszkodás, merevség, klerikalizmus, képmutatás, komor magatartásformák, negatívizmus, elitizmus, szigor gátolják Isten szeretetének a megtapasztalását a liturgiában. Visszatetsző, ha az egyházi élet leszűkül a köteles liturgiákra, de az is, ha valaki elhanyagolja az állapotbeli kötelességeket az imádság, szentmise nevében.
A prédikációval kapcsolatosan az a kérés fogalmazódott meg többszörösen is, hogy az ne térjen el a Szentírás tanításától, adjon eligazítást az egyház tanításában, késztessen megtérésre, ébresszen új gondolatokat. A prédikáció ne kioktatás legyen, kevesebb költőt kellene idézni. A prédikáció kapcsán is említésre került a papok hitelességének a kérdése. A papok legyenek tiszta lelkűek. A papképzésben a prédikálásnak nagyobb figyelmet kellene szentelni, mint ahogy magának a prédikációnak az előkészítésére is.
Társfelelősség
A papok és hívek kapcsolata nagyon összetett kérdéskör. Ennek kapcsán nagyon sok visszajelzés érkezett, pozitív, negatív. Sajnos a papok és hívek kapcsolata sok esetben nem gördülékeny. A pap jelenléte a közösségben fontos. Pap nélkül nem igazán működnek a keresztény közösségek. Kiérződik a válaszokból, hogy milyen fontos egy jó lelki vezető, egy jó lelkipásztor, milyen nagy segítség tud lenni a hitéletben, pontosabban a hitélet folytonosságában. A hitéletet élni vágyók szomjazzák a jó lelkipásztort.
A pap feladata, hogy a híveket közelebb vigye Jézushoz, keresztény szellemben neveljen. Legyen hiteles, őszinte, párbeszédre nyitott befogadó, meghallgató, nem ítélkező, ne legyen személyválogató, ne értsen mindenhez. Jó, ha általános műveltséggel rendelkezik. Főleg a munkatársakkal lenne nagyon fontos a rendszeres kommunikáció, egyeztetés, annak a tudatnak a megerősítése, hogy egy célt kell szolgálnunk összetartásban. A munkatársak nem a pap alkalmazottai, hanem melléjük rendelt segítőtársak kell legyenek. Tetten érhető a paphiány is: igény lenne több papra, nős diakónusokra, akolitusokra. Jobban be kellene vonni a laikusokat, civil munkatársakat a mindennapi tevékenységbe, a pap bízzon bennük.
Az egyházi rangok, titulusok, címek, amikre sokszor a ruházat is ráerősít, megnehezítik a kommunikációt. Ha a hatalom gyakorlása elszakad a felelősségvállalástól, az eltorzulásokhoz vezet. A szabad véleménynyilvánítást sok esetben gátolja a retorziótól való félelem, a karrierizmus (ez érvényes minden egyes felsőbb szint irányában: hívek a pap felé, segédlelkész a plébános felé, pap a püspök fel stb.). Részben ennek következménye, hogy sokan az elsőáldozást, bérmálást egyfajta kötelező állomásként élik meg és alig várják, hogy hátat fordítsanak az egyháznak. Éppen ezért harag van azon papok iránt, akik a gyerekeket lekezelik, megbotránkoztatják, kizsákmányolják vagy visszaélnek velük. Sok szülőnek nemcsak azzal kell megküzdenie, hogy egy keresztényellenes világban a hitet gyermekének továbbadja, hanem azt tapasztalja, hogy a pap személye is gát a hit felé vezető úton.
A válaszok nemcsak a papoknak állítanak mércét, de a híveknek is: a hívek legyenek gondolkodó, érző, szentségekhez járuló, az egyházat lelkiekben, közösségi tevékenységben és anyagiakban is támogatók, engedelmesek, alázatosak. Talentumaikat fordítsák a közösség javára.
Összegezve elmondható, hogy a hívek nem ismerik a papok életét, küzdelmeit és fordítva, ha jobban egymásra támaszkodnának, talán harmonikusabb lenne a közösségek élete. Ami a szentelési liturgiának része, hogy a szentelendő alkalmasságát a „hívő nép megkérdezése” alapján kell eldönteni, kapu lehet arra, hogy felértékelődjön a hívek véleménye annak kapcsán, hogy ki alkalmas papságra, plébánosságra.
Egyház és társadalom
Nagy a nyomás a társadalom részéről, hogy az egyházat saját céljainak alávesse és életvitele szerint alakítsa. Ennek egy frappáns megfogalmazása az elvárás, hogy a papnak jó lenne „kevesebbet komázni például azokkal a cégvezetőkkel, akik sokszor éhbérért dolgoztatják a híveket, de adományaikkal megvásárolják a pap barátságát”.
A média, a modern kommunikációs eszközök, technikai és tudományos vívmányok fontos szerepet játszanak az evangélium terjesztésében, ezeket sok esetben nem használjuk ki kellőképpen. A hívek jobban fel kellene vállalják az egyház képviseletét a közéletben. Ugyanolyan szakterületen dolgozó elkötelezett keresztények együtt többet tehetnének. Jobban tudatosítani kell mindannyiunkban, hogy az evangéliumi élet magában hordozza a társadalmi változás csiráját. A párbeszédet nemcsak az egyházon belül, hanem az egyház és a társadalom között is jó lenne megerősíteni.
Nagyon jól összegzi a lényeget a következő megfogalmazás: „…dinamikus társadalomban az egyháznak is dinamikusnak kell lennie.”
Keresztény felekezetek, ökumenizmus
Az egység elsősorban a papok között, a papok, főpásztor és hívek között kell megvalósuljon, csak így lehet továbblépni az ökumenizmus felé. Sokszor a lelkipásztorok nincsenek összhangban egymással, sőt kifejezetten ellenségeskedés van köztük. A hívek, papok, szerzetesek, egymásért vagyunk és egymásért felelősséggel tartozunk. Kapcsolataink vannak a többi keresztény felekezettel, bár érzékelhető egyfajta különbség a különböző felekezetek megítélésében. Sokan úgy érzékelik, hogy különösen a szabadegyházakkal nehéz őszinte párbeszédet folytatni. Az egyetemes imahét nem annyira a magyarságról kellene szóljon, mint a hitről. Nyitni kellene az ortodoxok és a baptisták felé is. Az ökumenizmus nem működhet tolerancia, vallásszabadság nélkül. A tolerancia nem udvariasságot jelent, hanem készséget, hogy megismerjem és megértsem a tárgyalópartner szemszögét és amennyiben az ő érvei helyesebbek, felülírom azok mentén saját nézeteimet. Vannak áttértek (reformátusok, ortodoxok), akik kincsnek tartják a katolikus vallást. Egy ortodoxból áttért személy fogalmazta meg: vonz a templomban megtapasztalható rend és fegyelem, a bibliai olvasmányok és prédikációk, ima, szentségimádás, szentmisék. Olyan is van, hogy valaki elhagyja a katolikus hitet, ez elsősorban más keresztény felekezetet jelent. Az egyháztól való eltávolodás oka sok esetben maga a bűn: részegség, erkölcstelenség, pletyka, könnyelműség, kényelem, lustaság. Azt is meg kell hallgatni, aki eltávolodott az egyháztól, bár nem könnyű kapcsolatba kerülni velük. A nem hívőket elsősorban a hívő emberek tudják megszólítani, a papok nehezebben.
Hatalom és részvétel
Az egyház hierarchikus felépítése sokszor gát abban, hogy a hívek is részt vegyenek az egyház életében, főleg akkor amikor egy rosszul értelmezett hierarchiából alá-fölérendeltségi viszony lesz.
Az egyháztanácsot is jó meghallgatni, a számukra biztosított jogi keretet élettel megtölteni.
Döntések átláthatósága
A közösségben a hangadók lehetnek sokszor azok, akik a vallást úgymond kisajátítják maguknak, és ezzel azt érik el, hogy a csendesebbek nem érzik otthon magukat a otthon a közösségben, megbotránkoznak a képmutatáson és hátat fordítanak. A klikkesedés, pártoskodás meg tudják rontani az egyház egységét. Kevesebb bürokrácia, több átláthatóság kellene, főleg az anyagiak kezelésében.
Képzés a szinodalitásban
A változást önmagunkkal kell elkezdnünk, azzal, hogy elmélyítjük az Istennel való kapcsolatunkat. Meg kell erősíteni a közös gondolkodást, együtt munkálkodást, munkatársképzést. „Karonfogva kell járni”.
Az egyház hitét tisztán, helyesen és hitelesen kellene hirdetni. Ebben nagy felelősség hárul a papokra és a hitoktatókra. Sokszor előbukkantak különböző megfogalmazásban az erkölcstan kérdései, különösen a szexualitás kapcsán mind a papok, mind a hívek életvitelére vonatkozóan. A papok életére vonatkoztatva sokan nem értik, nem helyeslik a papi nőtlenséget mint életformát. Mintsem hogy együtt éljenek a papok élettársukkal, inkább nősüljenek meg. A hívek szempontjából főleg a házasság előtti nemi élet kérdése számít az egyházban tabukérdésnek. Más súlyos tisztázásra, illetve rendezésre szoruló erkölcstani témakörök a pedofília, a homoszexualitás, az alkoholizmus, a vatikáni botrányok, az anyagiak helytelen kezelése.
Az egyházadó kapcsán sok konfliktus van, bár alapjában a hívek akarják anyagilag is támogatni az egyházat, a baj a visszaélésekkel van.
Következtetések
Egy párbeszéd még nem épül fel abból, hogy felteszünk egy kérdést és megfogalmazunk egy választ. A párbeszéd kérdések és válaszok sorozatából épül fel. Hasonlóképpen a szinodális folyamat is akkor tud mélyreható pozitív változást hozni, ha nem siklunk át a felvetett kérdéseken, hanem teret adunk nekik és hagyjuk, hogy utat mutassanak. Bizonyára ez a dokumentum, amely a helyi egyház válaszát foglalja össze és éppen ezért a helyi egyházé, amikor a hívek felé át lesz nyújtva, sokakban késztetést fog elindítani, hogy akkor ők is hozzászóljanak. Így szokott ez lenni kiscsoportos beszélgetésben is, addig nehéz, amíg az első résztvevő megszólal. Nem szeretnénk elszalasztani a lehetőséget, hogy átfogóbban is meghallgassuk egyházmegyénk hangját.
Zárszóként pedig a (válasz)sorok között olvasva tolmácsolom azt az érzést, hogy a szinodalitásról nem annyira beszélni kell, hanem sokkal inkább szinodális szellemben kell mindennapi munkánkat végezzük. Szinodális szellemben (vagyis a hozzászólás és meghallgatás lehetőségét megadva) kellene megszervezzük találkozásainkat, gyűléseinket, konferenciáinkat, lelki napjainkat. A szinodalitásról csak annyit kellene beszéljünk, hogy eszünkbe jusson: ne felejts el a másikat is meghallgatni!
Csont Ede
