„Istenem, én ezt a mai napot veled akarom eltölteni, rád bízok minden munkát és találkozást, kérlek a nehézségekben is segíts meg engem” – ezek a napindító gondolatai Kajtár Zsolt László gyakorlati éves kispapnak, aki a csíkszéki Caritas új családtagjának érzi magát. A második félévét a tusnádi plébánián kezdte meg, ahol a plébános felajánlotta számára a lehetőséget: hetente meglátogathatja a szeretetszolgálat munkatársait és ellátottjait. György Mária Angéla beszélgetett Kajtár Zsolt Lászlóval a Caritas közegében szerzett tapasztalatairól.
A logisztikán könnyebb aznap a súlyos dobozokat cipelni; a Védett lakóotthonban fekvő betegek megerősödnek hitükben, ahogyan egymást kézen fogva imádkoznak; a konyhán, a könyvelőségen és az adminisztráción dolgozó munkatársak lendületet kapnak az aznapi munkához; a Szent Ágoston nappali foglalkoztató központ fiataljai kitörő örömmel fogadják, mert játékos módon ismerhetik meg a Bibliát – ez csak egy töredéke azoknak a hozadékoknak, amelyek a kispap hétfői látogatásából származtak. „Nagy pasztorális örömet szereztek nekem, és szereznek a mai napig, mert nemcsak meghallgatnak, hanem azt látom, hogy életre is akarják kelteni azt, amit tőlem hallanak” – meséli Zsolt lelkes mosollyal.
Zsolt 1998-ban, az év első hónapjában érkezett a gyimesközéploki Kajtár család második gyerekeként, azonban négy év múlva a kistestvér szerepe lecserélődött a harmadik gyerek születésével. Szülei vallásosan nevelték, a szülőfalujában felcseperedő fiú szeretett ministrálni és az egyház életébe becsatlakozni, de akkoriban még nem fordult meg a fejében, hogy elinduljon a papi hivatás útján. „Amikor végeztem a nyolcadik osztállyal, sokat gondolkodtam, hogy melyik iskolába menjek tovább. Az akkori plébánosom biztatására, és talán édesanyám bátorítására, aki szerette volna, hogy én jó iskolában tanuljak tovább, kerültem Gyulafehérvárra, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumba. Az ott eltöltött négy év sokban befolyásolta az életemet, többek között megtanultam igazán imádkozni. Komolyan, és nagy odafigyeléssel neveltek minket, amiért hálás vagyok a mai napig, mert elindulhattam a papság felé” – eleveníti fel hivatása felé tett első lépéseit.
A belső iránytű véglegesen 2016 nyarán mutatta meg számára az igazi utat. „Életem sorsdöntő pillanata volt az az év, amikor édesapám hirtelen meghalt. Csendes év következett, sok nehézség jött, miközben én készültem az érettségire. Nagyon nehezen indult számomra az említett időszak, de pont akkor mutatkozott meg a jó Isten szeretete, ami akkor engem és a családomat átölelt. Az imádság és hit, amit a jó Isten felé mi adtunk, az erősített meg minket, adott bátorságot, hogy szembenézzünk a nehézségekkel. Érettségi után csendben, magányomban kimentem édesapám sírjához imádkozni. Órákat töltöttem el ott, amikor a jó Isten kihozott belőlem egy mondatot: édesapám, ha szeretnéd, hogy legyen egy pap fiad, járj közben értem. Ma már ott tartok, hogy sikeresen elvégeztem négy évet. Szeretem a hivatásomat, szeretek emberekkel foglalkozni és értük imádkozni. Ha visszagondolok az eddig megtett utamra, és arra, hogyan képzelem el tovább az életemet, megfogalmazódik bennem, hogy legyen hitem Istenben. Engem is az otthonról hozott Istenbe vetett hit segített meg, és így próbálok tovább haladni a hivatásom útján.”
Azt mondja a szeretetteljes közösséget viszi magával elsősorban útravalóként a Caritastól. Így mesél: „Azt tapasztaltam, hogy együtt vannak, egymásnak segítenek, egy olyan közösséget ismertem meg, amelyik egyként gondolkodik. Látszik a mindennapos lendület, örömmel és szeretettel állnak a munkához. A logisztikától elkezdve a konyhán keresztül az irodákig mindenki egy célért dolgozik, és talán ez a cél erősíti meg a közösséget. Nem önmagukért dolgoznak, hanem a körülöttük lévő emberekért. A másik fontos dolog, amit egy örök életre magammal viszek, az a befogadás. Látni azt, hogy a Jakab Antal Ház konyhájában fogyatékkal élő emberek is dolgoznak, hatalmas befogadásról tanúskodik. Olyan jó látni azt, hogy egymás iránt elfogadással, törődéssel élnek, és olyan jó hallani tőlük, hogy mennyire szeretnek ott dolgozni. A Szent Ágoston központban is tapasztaltam a befogadást, hatalmas szeretettel fogadtak már első alkalommal. Példájuk taníthatna meg mindenkit, hogy a szeretetet gyakorolni kell. Emlékszem, egyik alkalommal körbeültünk a földön és a szeretetről meséltem. Egyszer csak látom, hogy össze vannak ölelkezve. Gondba estem, hogy én most tovább mit is tudjak mondani? Hiszen ami igazán lényeges, az jelen van, éppen kimutatják. A családias, befogadó szeretetükkel engem is megfogtak, jó csapat alakult ki, és örülök, hogy ennek részese lehettem én is” – meséli, megjegyezve a vakációja alatt sem szakad el a csapattól, amikor teheti, meglátogatja őket.
„Tanuljunk meg ráhagyatkozni Istenre, tanuljuk meg, hogy nem kell mindent egyedül megoldanunk. Ha megtanulunk ráhagyatkozni, hagyjuk, hogy Ő vezesse az életünket, akkor megéljük azt, ami igazából fontos: hagyjuk, hogy legyen meg az Ő akarata, és ne a miénk. Bízzunk benne, és a hitből merítsünk erőt a mindennapokra” – osztja meg Zsolt az ő útravalóját, hozzátéve, mennyire hálás az új, örökre szóló barátságokért, amelyek kialakultak közte és a Caritas munkatársai között.
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
