Pantea Tibor ferences szerzetes, valamint két rendtársa, Benjámin és Sebestyén testvér május 2-án indult útnak, hogy bejárják az El Camino zarándokutat. Harminchárom nap után érkeztek meg június 5-én Santiagóba, innen pedig továbbzarándokoltak a világ végére, Finisterrébe (Finisterre magyarul világ végét jelent – szerk. megj.) Pantea Tibor OFM hazatérve (közkívánatra) fényképes beszámolót tartott a kolozsvári ferences templomban és az online térben összegyűltek számára. Itt mesélt az elindulásról, arról, hogyan született meg a gondolat, hogy elzarándokoljanak Santiagóba, illetve történeteket, napokat, helyeket, embereket, templomokat kiemelve mesélt a zarándokúton megélt élményekről. A zarándokútról az előadás és Pantea Tibor OFM útközben írt beszámolói alapján igyekszünk képet adni az olvasóknak is.
Egy zarándoklat élményei képekben
Szent Jakab apostol földi maradványait Hispániába menekítették, így találhatóak Santiago de Compostellában – mondta bevezetőjében Pantea Tibor. Santiago – Szent Jakab apostol sírjához főleg akkor kezdtek zarándokolni az emberek, amikor a Szentföldre veszélyes volt menni. Az elején bűnbánatból zarándokoltak, megfogadtak valamit, s azért, netán penitenciául kapta valaki gyónás után, hogy zarándokoljon el Compostellába Szent Jakab apostol sírjához. Van, aki imádkozni, van, aki csak gondolkodni akar. Santiago de Compostellába nagyon sok helyről lehet érkezni, legalább tíz útvonal van, ezek különböző hosszúságúak. Pantea Tibor OFM elmondta, Benjámin és Sebestyén testvérrel ők a francia utat járták be, ami Franciaország egy kis városkájából indul. Ha innen az ember elgyalogol Santiagóig, meglesz a 800 km. Régen, hogy bizonyíthassák az emberek, valóban elzarándokoltak, Santiagótól még 90 km-re elgyalogoltak úgymond Finisterrébe, s az óceán partjáról hoztak magukkal egy fésűkagylót, ami Szent Jakab apostol szimbóluma. Szent Jakab útján mindenhol lehet találkozni fésűkagylóval útközben. Ezért ők is elmentek Finisterrébe.
Hogy született meg bennük a gondolat? Tibor testvér elárulta: benne sehogy sem. Sebestyén és Benjámin testvér régóta vágytak rá, Benjámin testvér húsz éve várta, hogy eljusson, megért rá az idő. Három kérdés gyakran elhangzott az út alatt: „Honnan jövünk, mi a nevünk, miért zarándokolunk? Benjámin és Sebestyén testvér válasza az volt, hogy hálából, mivel tavaly volt 25 éve, hogy fogadalmat tettek, s azt köszönik meg. Elkezdtem gondolkodni, s kiderült, hogy én is 25 éve kezdtem kolostorban élni – így szép volt, hogy három ember a 25 évért ad hálát. Ahogy közeledett az indulás napja, arra döbbentem rá, hogy a jó Isten akarja, hogy ott legyek. Ahogy teltek a napok, egyre inkább rájöttem, a jó Isten tudja, miért kell jelen lennem a zarándoklaton. Benjámin testvér vállalta, hogy mivel kolduló rend vagyunk, ő majd összekoldulja az anyagiakat, én pedig foglalkozzam a szervezéssel. Május 2-án indultunk el Kolozsvárról.” A beszámolóban elhangzott, hogy a gondviselés érződött a közlekedésben, abban, ahogy a kommunikációs gondokat meg tudták oldani. Elmondta: „mindig volt egy angyal, aki vitt minket, a reptéren is látszott, hogy aki hátizsákkal ment, nem bőrönddel, az zarándok, őt lehet követni. Franciaországban megkapja az ember a zarándok útlevelét, s útközben templomokban, szálláshelyeken lehet pecsételtetni rá, ezzel lehet bizonyítani, hogy végigjártad az utad, s Santiagóban kaphatsz oklevelet. Itt kap a zarándok egy többoldalas füzetkét szállásokkal, telefonszámokkal.”
Tibor testvér az úton sok szép fényképet készített, így ezek alapján számolt be az útról. A jelenlévők láthatták, melyik virágot fényképezte az anyukájának, miért örökítette meg a nagyon régi autót a búzamezőn a rendtársának címezve, avagy hogyan pakolták fel egy kilogramm édességgel a klarissza nővérek, ahol a legidősebb nővér több mint százéves volt, s épp szentségimádás lévén, ott térdelt a templomban. Megtudhattuk azt is, hogy aki csuhában zarándokol, nincs nap, hogy valaki meg ne kérné, hadd készítsem képet, hisz hallotta, van három ferences, s nem akar lemaradni róla. Pantea Tibor kiemelte, milyen fontos volt számukra, amikor betérhettek egy-egy csendes templomba, s amikor misézhettek, akár úgy is, hogy több emberen keresztül hívták fel lelkes helybéliek a papot, hogy engedélyt kérjenek. Még akkor is, ha épp a mezőn dolgozott az, akinél volt a templomkulcs, ugyanis a legtöbb helyen nem volt helyben pap, hiába volt több ezer fős a település.
Az első napról azt mondták nekik, hogy ha azt túlélik, akkor már jó, hisz 1200 méter szintkülönbség van. Tibor testvér elmondta, számára az első nap megtett terep volt a legszebb, s első nap már rögtön Spanyolországba érkeztek meg. A fésűkagyló és a sárga nyíl szimbólumot is elmagyarázta: ezeket érdemes követni, szinte lehetetlen eltévedni. A sárga nyílról nekik is Melega Péter szatmári egyházmegyés pap mesélt, akivel a zarándokúton találkoztak. Amiért sárga lett a caminós nyíl: „Először is azért, mert Franciaországban nem használják ezt a színt út jelzésére. Másodszor azért, mert nagyon jól észre lehet venni. Messziről virít, mindenki láthatja. Harmadszor pedig Don Elias Valigna elment egy útépítő társasághoz és festéket kért tőlük, amit nélkülözni tudnának, és nekik nem volt más, csak sárga színű…”
A beszámoló végén kérdezni is lehetett az előadótól, volt, aki szintén zarándoklatra készül, azért érdeklődött gyakorlatias kérdéseket feltéve, volt, aki azt kérdezte meg, nekivágna-e Pantea Tibor ferences szerzetes az útnak. Elmondta, hogy igen, szívesen menne egyedül is, elidőzve néhány helyen, s ezúttal már nem vinne fényképezőgépet sem (hisz sok szép fotó született ezúttal). A zarándoklat hangulatát, élményeit néhány általa írt bejegyzéssel igyekszünk érzékeltetni.
Vigyázz, mire vágysz
Ma az itteni kis klarissza nővérközösség fogadott be minket. Hogy is mondjam, igazi nővérkéink, idősek már, de tele lendülettel és vidámsággal.
Szent Ferenc megígérte, hogy a testvérek gondoskodni fognak a nővérek lelkigondozásáról, mi ma este náluk misézve ezt tettünk. Ők pedig mindig imainkban kísérnek minket, bármerre barangolunk. (Ma viszont arról is gondoskodtak, hogy ne legyen üres az asztunk.) A mise végén még megnéztük annak a nővérnek a sírját, aki a közösségük tagja volt, és akinek a boldoggá avatását már indították. A mai nap mottója: Vigyázz, mire vágysz, a végén még megkapod.
Amit a szív keres
Azt gondoltam, ma két szóban elintézem a visszatekintést. Közben több szép megőrizni való dolog is történt: reggel még mindig friss volt a levegő, 4° fok volt odakint, és eljutottunk a 27°-ig. A gyaloglás alatt tudtunk imádkozni és csendben lenni, a pihenőkkor pedig meg-megjelent egy ismerős arc, vagy egyszerűen odajöttek hozzánk: „mert nem tud csak úgy elhaladni ferencesek mellett”.
A szálláson érdeklődtünk, hogy van-e mise valamikor. Kiderült, a pap covidos, de telefonon beszéltünk vele, s megtudtuk, hogy bencés szerzetes, és van is monostoruk a faluban. Ennek híre nagy örömöt szerzett nekünk. Este 7-kor megengedték, hogy misézzünk, és előtte már vagy másfél órával kaptunk a lehetőségen és beültünk a templomba. Meg kell valljam, ez volt eddig a legszebb templom a szívemnek. Ősi és egyszerű.
Este 6-kor már egy német származású szerzetes testvér kezdett előkészíteni a misére (négyen vannak: egy spanyol, egy német, egy koreai és egy indonéziai). A misén, bár az ajtóra ki volt írva, hogy nincs mise, mégis igen szépen összegyűltek a mindenféle nemzetű zarándokok. Mise után csoportkép készült a résztvevőkkel. Majd visszaérve a szállásra, egy koreai hölgyel „beszélgettünk” a mai modern technika segítségével. Nagyon mélyen hívő, és érdeklődött, hogy útközben hol tudna kolostorban több időt eltölteni. A mai nap legkiemelkedőbb időszaka a bencés templom csendje és az azt követő szentmise − ott minden megvan, amit a szív keres.
Hatalmas dolog az élet…
A mai nap mottója lehetne: Ne gondold, hogy Isten nem tud új dologgal meglepni. (Lehetne… De a végére is hagyok egyet.) Reggel a klarissza nővérek már elő is készítették a reggelit, így testileg is megerősödve indultunk el.
Elég viharos szél fújt az éjszaka, és ennek fényében jól fel is öltöztem… Na de vagy másfél óra múlva már le is vettem, mivel jó meleg lett odakint. Ma nagyon nagyon szép hegyes vidéken vitt az utunk. Amikor már jól el voltunk fáradva, kerestük a helyet, ahol leülhettünk volna. Egyszer csak Ruitelában egy szép épületen megpillantom a spanyol zászló mellett a magyart… Hoppá, ide be kell néznünk. És most volt az, amire nem vártunk: nemcsak hogy magyar a tulaj, de az is kiderült, hogy hat hete az a Gábor nyitotta meg a kis zarándokfogadót, akinek blogja van a Szent Jakab útjáról, és akinek a videói és írásai alapján készítettük el a hatizsákunkat. Egy szimbolikus összegért megvendégelt minket, ilyen módon is támogatva a magyar zarándokokat. Imáinkban hordozzuk őt is és a társát is. (Innen következett csak az igazán húzós − ma 800 m szintkülönbséget tettünk meg −, de csodaszép táj. Három óra körül érkeztünk meg O Cebreiróba. Haza jöttünk, itt ferences testvérek szolgálnak.
Az esti misén igen sok zarándok volt. A mise után mindenki kapott egy kicsi kövecskét, amin rajta volt a híres sárga nyíl, amit a Szent Jakab útján végig lehet látni, itt-ott felfestve, mutatva az utat. Páco testvér azt mondta a zarándokoknak: a nyíl mutatja az irányt a zarándoknak, ami/aki nem más, mint maga az Isten, aki maga a szeretet.
A mai nap mottója: Hatalmas dolog az élet…
Ima, csend, misszió és munka
Ez jellemezte a mai napot. A sorrend és az időtartam változott, kinek-kinek más volt. Ma itt maradtunk Paco (Páko) ferences testvárnél O Cebreiróban. Egy-egy ilyen pihenőnap a zarándoklat folytatásának biztosítéka lehet. Hiszen jót tesz a lábaknak, a vállaknak a tehermentesség, hogy utána bírja a már nem húszéves „szamár” testvér a következő hetet.
Reggeli dicséret és reggeli után kinyitották az ősi szentélyt, és 9,30 körül már jöttek is a zarándokok. Ma mi hárman felváltva voltunk a templomban a zarándokfogadók. Meg is lepődött egy-két ismerős arc, amikor azt látták, hogy a zarándokútlevélbe mi tesszük a pecsétet. Ez mindhármunknak szép élmény volt. Akadt házaspár, aki kérte, hogy áldjam meg a jegygyűrűjüket, de volt olyan háromtagú család is, akik szintén áldást kértek magukra, és olyan fiatal házaspár is, akiknek a „hátizsákja” a babájuk volt. Itt, ebben a hegyi csöpp kis templomban sokan imádkoznak, és végre újból vagy talán először, de megtapasztalnak valami igazit a jó Istenből. Olyan kicsi a település, hogy az egészet lefényképeztem ebéd után. Paco testvérrel együtt mindössze 14-en laknak itt a hegycsúcson. Minden ház vagy zarándokszálló, vagy fogadó.
Délután megjavítottam a templomban egy ajtót, a lógó dugaszt visszafogtam a falba, vacsora után pedig a testvérek sarlóval füvet vágtak, hogy könnyebben meg lehessen közelíteni a bejáratot. Az esti misén ma is tele volt a templom: sok-sok nemzet gyermeke. Paco testvér igen ügyesen szervezi meg a dolgokat, és a gyümölcse látszik Isten kegyelméből az emberek arcán és szemén. Persze nekem igen-igen jót tett elidőzni a templomban azzal, akinek mindig van ideje ránk. És a mise utáni gyónás Paco testvérnél megadta mindazt, amire még szüksége volt a lelkemnek, hogy holnap ismét gyűrjük a kilométereket, méghozzá jó szívvel.
A mai nap mottója: Időzz bátran azzal, akinek mindig van ideje rád! Erre van a legnagyobb szükséged, neked és nem csak.
Minden ember apostol és zarándok
Tegnap megérkeztünk Santiagóba, de csak kevés dologra jutott idő. Épp ezért ma nem 5:30-kor keltünk. Reggeli dicséret és reggeli után még volt idő egyéni imára és belefért a miséig egy házi nyiratkozás is. Délben a santiagói ferences templomban gyerekmisén vettünk részt, jó mozgalmas volt… Igen ügyes példákkal szemléltette Miguel testvér pünkösd ünnepét.
Napközi imaóra, majd ebéd. Azt mondták a testvérek, hogy ünnepi ebéd van ma − és megpillantottuk az asztalon a polipot meg a rizst tengeri herkentyűkkel… Jól is fogott az étkezés előtti ima. De finomabb volt, mint gondoltuk. Ebéd után elindultunk Szent Jakab apostol sírjához, a katedrálishoz. De már a ferences kolostor előtt egy amerikai zarándok pap kérte, hogy gyóntassam meg. A katedrális elé érkezve alig tudtunk haladni, mivel minduntalan megpillantott minket egy-egy zarándok, akikkel útközben találkoztunk, és emlékképet kellett készíteni − örömmel válaszoltunk a kérésre.
A templomban való imádkozást követően lementünk Szent Jakab apostol ereklyéihez is imádkozni, utána pedig folytattuk az imát a templomban. A végén körbefényképeztük. Majd vacsora, pár perc focinézés és pakolás. Hisz bár megérkeztünk Santiagóba, de az utunk itt nem ér véget. Holnap reggel elindulunk a Finisterre/Világ vége nevezetű város felé. Ez még vagy három nap gyaloglást jelent.
A mai nap mottója: Minden ember apostol és zarándok. Feladata: továbbadni az örömüzenetet!
A világ végén
Isten kegyelméből, a rendtársaink és sok jó ember jóvoltából június 8-án megérkeztünk zarándoklatunk végállomásához: Finisterrébe, magyarul: a Világ Végére. Ma egész nap esőben jöttünk, de ez is áldásnak bizonyult, hiszen ilyenkor még nagyobb a csend az ember szívében. A mai szakasz is igen szép volt − az első három legszebb szakaszba beillik. Bár az eső miatt néha kicsit megálltunk, de leülni nem tudtunk, ezt meg is érezték a lábaink.
Nagy öröm volt meglátni az óceánt. A mise után csoportkép is készült a zarándokokkal. Utána pedig elmentünk a nulladik kilométerkőhöz, amelynek tövében ott van a világítótorony… Körülötte jó volt találkozni korábbi zarándoktársakkal, de voltak olyanok is, akik most ragadták meg az alkalmat, hogy fényképet készítsenek három ferences zarándokkal. Az egyik szálláson már mondták is, hogy jelezték nekik: van három ferences zarándok, és erre tart.
Az utunk végén még egyszer köszönet a jó Istennek, a rendtársainknak, annak a jó néhány embernek, aki támogatta a zarándoklatunkat anyagilag, imában… A jó Isten áldása legyen mindannyiunkkal, és Szent Jakab apostol járjon közben értünk!
(Az összeállítás megjelent a Vasárnap július 3-i számának fókusz rovatában.)
