Negyed évszázaddal ezelőtti indulását ünnepelte a székelykeresztúri ifjúsági csoport, az egykori tagok június 25. és 26. között gyűltek össze a plébánián, hogy találkozzanak és felidézzék a közös emlékeket. A közösséget formáló plébánosok, a fiatalok között kibontakozó egykori gyakorlati éves kispapok (ma már felszentelt papok), a huszonöt év generációinak tagjai hol meghatódva, hol pedig hangos nevetések közepette emlékeztek vissza életük meghatározó időszakára. Az elmúlt évek legfontosabb momentumait emlékkötetben is megörökítették. A plébánia udvarát és kertjét betöltő gyerekzsivaj pedig jó előjele annak, hogy lesz még folytatás. Az egykori ifisek gyerekei éppen megtapasztalják, hogy mit jelent egy megtartó közösséghez tartozni.
Potyó Ferenc 1991 augusztusában érkezett Székelykeresztúrra, plébánosként az iskolán kívüli hittanórákon keresztül igyekezett megszólítani a fiatalokat. Akkoriban még működött a gyermekotthon, így arra törekedett, hogy az ottani gyerekeket is bevonja a közösség életébe. Az akkor még hetilapként működő Keresztény Szóban be is számolt az árvaházi gyermekek életéről, és arról, hogy keresztszülők jelentkezését várják, ugyanis később egy nagyszabású ünnepség keretében több mint száz gyermeknek szolgáltatták ki a keresztség szentségét. Első szabadéves kispapként Molnár Sándor – jelenleg az Erdélyi Mária Út Egyesület elnöke; akit a közösség tagjai a találkozó alkalmával is Csulakként szólítottak meg – került a plébános mellé segítőnek 1995 és 1996 között. A legidősebb generáció visszaemlékezései szerint ő volt az, aki legelőször behívta a fiatalokat a plébániára, hogy a bérmálkozásra készülők felkészítésén túl közvetlenebb hangnemben is beszélgethessenek hitbeli kérdésekről.
Miután Potyó Ferenc 1997-ben általános helynökként és irodaigazgatóként Gyulafehérvárra került, Portik-Hegyi Kelemen lett a plébános, aki mindig „nyitva hagyta” a plébánia ajtaját, így az a fiatalok második otthonává vált. Miután Keli pap bácsi – ahogy a fiatalok szólították a plébánost – Gyergyószentmiklósra került főesperesnek 2006-ban, Kovács Péter vette át a helyét, hogy az ificsoport formáló egyénisége legyen, miközben ő maga is alakult az ifisek hatására. Kovács Pétert követően 2020-tól Bálint István lett a plébános, aki házigazdaként fogadta a hazatérő ifiseket és papokat. Keresztúr fontos állomás számtalan kispap életében is, ugyanis többnyire félévente váltották egymást a gyakorlati évük során, így maguk is bekapcsolódtak az ifjúsági csoport életébe. Közülük többen is eljöttek, immár felszentelt papként, plébánosként, hogy együtt ünnepeljenek a közösséggel, és hogy ők is megosszák élményeiket.
A papokkal együtt megközelítőleg 40-50 régi ifis jött el a jubileumi találkozóra, azonban a férjekkel, feleségekkel, gyerekekkel kibővülve igencsak szép társaság gyűlt össze a kétnapos rendezvényre. Szombat reggel a plébánia teraszán kötetlen beszélgetéssel, kávézással indult a találkozó, a résztvevők minden nehézség és feszélyezettség nélkül ott vették fel a fonalat, ahol évekkel azelőtt abbahagyták. A megannyi ölelés, összemosolygás, hangos nevetés jelezte, hogy itt bizony régi jó ismerősök és barátok találkoznak egymással. Az ebédnél a különböző generációk spontán módon, de asztalok szerint jól kivehetően foglaltak helyet. A délutáni megosztás során röviden mindenki bemutatkozott és elmondta, hogy honnan érkezett, hogy azok is napirendre kerülhessenek, akik az elmúlt években nem találkoztak velük. Felidézték az ificsoport alakulásának a történetét, illetve számtalan fontos momentumot és mondatot, ami megragadt, és a mai napig éltető erőként van jelen a fiatalok életében.
Az ificsoport közössége életük alakítójává vált, itt tapasztalták meg a feltétel nélküli elfogadást, a közösség tükrében megismerték önmagukat, fejlődtek társas készségeik és kompetenciáik, megtanulták az elfogadást, felismerték a sokszínűség értékét, miközben Istennel való kapcsolatuk is mélyült. Szembesültek korlátaikkal, ugyanakkor a bennük rejlő lehetőséget is felismerték. A kisebbek megtanultak ráhagyatkozni a nagyobbakra, akik egyben példaképeikké váltak, amikor pedig ők váltak nagyobbá, átvették a felelősséget, a csoport- és közösségvezetésbe is belekóstoltak. Az ificsoportos éveik révén a tágabb közösség, a társadalom alakítóivá váltak. A résztvevők között volt olyan, aki a közösség tagjaként érezte meg Isten hívását, jelenleg pedig papként szolgálja egyházát, de olyan is, aki itt ismerte fel, hogy Isten mégsem a papi pályára hívta őt, és más talentumaival gazdagítja Isten népét.
A szombati találkozó formális(abb) részét szentmisével koronázták, amelyen az egybegyűlt fiatalokkal együtt ünnepelt a jelen lévő keresztúri katolikus közösség. Kovács Péter jelenlegi kézdivásárhelyi plébános volt a szentmise főcelebránsa, Portik-Hegyi Kelemen jelenlegi marosludasi főesperes mondott szentbeszédet, amelyben a találkozások életet átformáló erejét hangsúlyozta. A közös fotózkodást és vacsorát követően éjjelbe nyúlóan folytatódott a nosztalgiázás, a kapcsolatok felélénkítése.
Másnap, vasárnap reggel a résztvevők az ifjúsági szentmisével kezdték a napot, majd bográcsozás követte a szent liturgiát. A nagyobb gyerekek focimeccset vívtak az apukákkal, a kisebbek az ismerkedést próbálgatták. Az egyébként vágyott eső (a földnek szüksége volt rá) sem szegte kedvét a társaságnak, a fedett teraszon folytatták a beszélgetést. Majd lelkiekben és szellemiekben feltöltődve lassan szétszéledt a társaság.
Az eseményre egy emlékkönyv is készült. Néhány fontos mondatot emelek ki belőle: „Nem ez az ember lennék, ha azok az évek kimaradtak volna az életemből”; „Életemben először tapasztaltam meg, hogy milyen tartozni valahová”; „Az ifi számomra egy második család”; „Amikor édesanya leszek, én is megfogom majd a gyermekeim kezét, elviszem őket templomba”; „Várom, hogy a kislányom is részese legyen az ifinek”. Úgy legyen!
Az írás megjelenik a Vasárnap 2022/27-es számában.
