A Családok Világtalálkozójának június 22–26. között Róma városa ad otthont. Június 22-én este a VI. Pál teremben, a pápa jelenlétében, A család szépsége címmel rendezték meg a családok fesztiválját. A tizedik világtalálkozó első programján a szentatya az elhangzott tanúságtételekre válaszként mondta el gondolatait a családoknak. Ferenc pápa teljes beszédének fordítását a Magyar Kurír tolmácsolásában adjuk közre.
Kedves Családok!
Örülök, hogy itt lehetek veletek, azok után a megrázó események után, amelyek az utóbbi időkben jellemezték életünket: először a világjárvány, most pedig a háború Európában, amely növeli az emberi családot sújtó háborúk számát.
Köszönetet mondok Farrell bíborosnak, De Donatis bíborosnak, a Világiak, Család és Élet Dikasztériuma, valamint a római egyházmegye minden munkatársának, akik elkötelezett munkájukkal lehetővé tették ezt a találkozót.
Szeretnék köszönetet mondani a jelen lévő családoknak is, akik a világ számos tájáról érkeztek; és különösen azoknak, akik megajándékoztak bennünket tanúságtételükkel: szívből köszönöm! Nem könnyű az embernek egy ilyen nagy hallgatóság előtt beszélni az életéről, a nehézségeiről, vagy azokról a csodálatos, de meghitt és személyes ajándékokról, amelyeket az Úrtól kapott.
Tanúságtételeitek „hangerősítőként” működtek: hangot adtatok sok-sok más család tapasztalatainak, akik hozzátok hasonlóan ugyanazokat az örömöket, gondokat, ugyanazokat a szenvedéseket és reményeket élik át.
Ezért fordulok most hozzátok, akik itt jelen vagytok, de azokhoz a házasokhoz és családokhoz is, akik hallgatnak bennünket a világban. Szeretném, ha ott éreznétek közelségemet, ahol éppen vagytok, konkrét élethelyzetetekben. Bátorításom mindenekelőtt a következő: valós helyzetetekből induljatok ki, és onnan próbáljatok meg együtt járni – együtt házastársként, együtt a családotokban, együtt más családokkal, együtt az egyházzal. Az irgalmas szamaritánus példázatára gondolok, aki talál az úton egy sebesültet, odalép hozzá, gondjaiba veszi és segíti folytatni az útját.
Szeretném, ha az egyház éppen ilyen lenne számotokra! Irgalmas szamaritánus, aki odalép hozzátok, közel van hozzátok, és segít folytatnotok utatokat, hogy „egy lépéssel tovább” tudjatok haladni, bármilyen kicsi legyen is az.
És ne felejtsétek el, hogy a közelség Isten stílusa: közelség, együttérzés és gyengédség. Ez Istennek a stílusa. Megpróbálom megfogalmazni nektek ezeket az együtt megteendő „plusz lépéseket”, s ehhez a hallott tanúságtételeket használom fel.
1. „Egy újabb lépés” a házasság felé. Köszönöm nektek, Luigi és Serena, hogy nagy őszinteséggel elmeséltétek tapasztalataitokat, a nehézségekkel és törekvésekkel együtt. Azt hiszem, mindenkinek fájdalmas, amit elmondtatok: „Nem találtunk olyan közösséget, amely tárt karokkal fogadott volna bennünket úgy, amilyenek vagyunk.” Ez durva! Ennek el kell gondolkodtatnia bennünket!
Meg kell térnünk egyházként, és befogadóvá kell válnunk, hogy egyházmegyéink és egyházközségeink egyre inkább „mindenkit tárt karokkal fogadó közösségekké” váljanak.
Nagy szükség van rá a közöny mai kultúrájában! És ti, a gondviselés folytán, támogatásra találtatok más családokban, amelyek valójában kis egyházak.
Nagy vigaszt jelentett számomra, amikor elmondtátok, mi indított benneteket arra, hogy megkereszteltessétek gyermekeiteket. Egy nagyon szép mondatot mondtatok: „A legnemesebb emberi erőfeszítések ellenére sem vagyunk elégségesek magunknak.” Így igaz, a legszebb álmaink lehetnek, a legmagasabb eszmények vezethetnek, de végül felfedezzük korlátainkat is – bölcsességet jelent ismerni a korlátainkat –, amelyeket nem egyedül, hanem az Atya, az ő szeretete, az ő kegyelme előtti megnyílással győzünk le. Ez a keresztség és a házasság szentségének a jelentése: ez a két szentség az a konkrét segítség, amelyet Isten nekünk ad, hogy ne hagyjon magunkra, mert „mi nem vagyunk elégségesek”. Ezt a mondatot nagyon jó volt hallani: „Mi nem vagyunk elégségesek.”
Azt mondhatjuk, hogy amikor egy férfi és egy nő egymásba szeret, Isten ajándékot ad nekik: a házasságot. Csodálatos ajándék, amely magában hordozza az isteni szeretet erejét: erős, tartós, hűséges, képes talpra állni minden kudarc vagy gyarlóság után.
A házasságkötés nem egy teljesítendő formaság. Az ember nem azért házasodik, hogy a katolikus „címkét” viselhesse, nem azért, hogy engedelmeskedjen egy szabálynak, nem azért, mert az egyház ezt mondja, vagy hogy ünnepeljünk egyet, nem!
Az ember azért házasodik, mert a házasságát Krisztus szeretetére akarja alapozni, amely szilárd, mint a szikla. A házasságban Krisztus önmagát adja nektek, hogy legyen erőtök odaadni magatokat egymásnak.
Bátorság tehát, a családi élet nem lehetetlen küldetés! A szentség kegyelmével Isten csodálatos utazássá teszi, amelyet vele együtt kell megtennetek, sosem egyedül.
A család nem egy gyönyörű, de a valóságban elérhetetlen eszménykép. Isten garantálja jelenlétét a házasságban és a családban, nemcsak az esküvő napján, hanem egész életetek folyamán. És ő mindennap támogat benneteket utatokon!
2. „Egy újabb lépés” a kereszt átöleléséért. Köszönöm nektek, Roberto és Maria Anselma, hogy elmeséltétek nekünk családotok és különösen Chiara megható történetét. Beszéltetek nekünk a keresztről, amely minden ember és minden család életének része. És tanúságot tettetek arról, hogy Chiara betegségének és halálának kemény keresztje nem tette tönkre a családot, és nem törölte ki a derűt és a békét szívetekből. Ez az arcotokon is látszik. Nem vagytok csüggedt, kétségbeesett, az életre dühös emberek. Épp ellenkezőleg! Erős derűt és nagy hitet érez bennetek az ember. Azt mondtátok: „Chiara nyugalma ablakot nyitott számunkra az örökkévalóságra.”
Az, hogy láttátok, hogyan élte meg betegségének megpróbáltatásait, segített nektek felemelni tekinteteket és nem maradni a fájdalom foglyaiként, hanem megnyílni valami nagyobbra: Isten titokzatos terveire, az örökkévalóságra, a mennyre.
Köszönjük hiteteknek ezt a megvallását! Idéztétek azt a mondatot is, amelyet Chiara szokott mondani: „Isten mindannyiunkba belénk helyezi az igazságot, és ezt nem lehet félreérteni.” Chiara szívébe Isten egy szent élet igazságát helyezte, ezért saját élete árán is meg akarta menteni fia életét. És feleségként, férje mellett, egyszerű, spontán módon végigjárta a család evangéliumának útját. A kereszt igazsága mint önmaga elajándékozása is belépett Chiara szívébe: egy élet, melyet családjának, az egyháznak és az egész világnak ajándékozott. Mindig szükségünk van példaképekre, akikre felnézhetünk: Chiara legyen inspiráció számunkra az életszentség útján, és az Úr támogasson és tegyen gyümölcsözővé minden keresztet, amelyet a családoknak hordozniuk kell.
3. „Egy újabb lépés” a megbocsátás felé. Paul és Germaine, volt bátorságotok elmondani nekünk a házasságotokban átélt válságot. Köszönjük, mert minden házasságban vannak válságok: el kell mondanunk egymásnak, fel kell tárnunk, és el kell indulnunk a megoldás útján. Nem akartátok szépíteni a valóságot! Megneveztétek a válság minden okát: az őszinteség hiánya, a hűtlenség, a pénzzel való visszaélés, a hatalom és a karrier bálványai, a növekvő neheztelés és a szív megkeményedése. Miközben beszéltetek, azt hiszem, újra mindannyian átéltük a fájdalmat, amelyet akkor éreztünk, amikor széthullott családok hasonló helyzeteivel találkoztunk.
Egy család széthullása olyan dráma, amely nem hagyhat bennünket hidegen. A házastársak mosolya eltűnik, a gyerekek zavarodottak, mindenkiből elfogy a derű. És legtöbbször nem tudja az ember, mitévő tegyen.
Ezért történetetek reményt ad. Paul elmondta, hogy a válság legsötétebb pillanatában az Úr válaszolt szíve legmélyebb vágyára, és megmentette a házasságát. Pontosan így van. Mindenki szíve mélyén ott a vágy, hogy a szerelem ne érjen véget, hogy a szeretett személlyel közösen épített történet ne érjen véget, hogy az általa hozott gyümölcsök ne vesszenek kárba. Mindenkiben ott él ez a vágy. Senki sem vágyik „rövid távú” vagy „meghatározott időre szóló” szerelemre. Ezért szenvedünk sokat, amikor az emberi mulasztások, hanyagságok és bűnök tönkreteszik a házasságot. De Isten a vihar közepette is látja, mi van a szívünkben. És a gondviselésnek köszönhetően találkoztatok egy világiakból álló csoporttal, mely épp a családokkal foglalkozik. Ott kezdődött el az újbóli közeledésnek és kapcsolatotok gyógyulásának az útja. Újra elkezdtetek beszélgetni egymással, őszintén megnyíltatok egymás előtt, elismertétek bűneiteket, együtt imádkoztatok más párokkal, és mindez megbékéléshez és megbocsátáshoz vezetett.
Testvéreim, a megbocsátás minden sebet begyógyít! A megbocsátás olyan ajándék, amely abból a kegyelemből fakad, amellyel Krisztus betölti a házaspárt és az egész családot, amikor hagyjuk cselekedni, amikor hozzá fordulunk. Nagyon szép, hogy megtartottátok a „megbocsátás ünnepét”, gyermekeitekkel együtt, megújítva házassági ígéreteiteket az eucharisztikus ünneplésben. Az a lakoma jutott eszembe róla, amelyet az apa rendez a tékozló fiúnak Jézus példázatában (vö. Lk 15,20–24). Csakhogy ezúttal a szülők tévedtek el, nem a fiú! A tékozló szülők. De ez is szép, és nagyszerű tanúságtétel lehet a gyerekek számára.
A gyerekek ugyanis a gyermekkorból kilépve rájönnek, hogy a szülők nem „szuperhősök”, nem mindenhatók, és mindenekelőtt nem tökéletesek.
És gyermekeitek valami sokkal fontosabbat láttak bennetek: látták azt az alázatot, hogy bocsánatot kérjetek egymástól, és azt az erőt, amelyet az Úrtól kaptatok, hogy felemeljen benneteket a padlóról. A gyerekeknek valóban szükségük van rá! Ők is elkövetnek majd hibákat az életben, és rájönnek, hogy nem tökéletesek, de emlékezni fognak arra, hogy az Úr felemel bennünket, hogy mindannyian megbocsátást nyert bűnösök vagyunk, hogy bocsánatot kell kérnünk másoktól, és magunknak is meg kell bocsátanunk. Ez a lecke, amelyet tőletek kaptak, örökre a szívükben marad. És nekünk is jó volt hallgatni benneteket! Köszönjük ezt a megbocsátásról szóló tanúságtételt! Köszönjük szépen!
4. „Egy újabb lépés” az elfogadás felé. Köszönöm, Iryna és Sofia, a tanúságtételeteket! Nagyon sok embernek adtatok hangot, akiknek az életét feldúlta az ukrajnai háború. Bennetek tömérdek férfi és nő arcát és történetét látjuk, akiknek el kellett menekülniük hazájukból. Köszönjük nektek, hogy nem vesztettétek el a gondviselésbe vetett hiteteket, és megláttátok, hogyan munkálkodik Isten javatokra azokon a konkrét embereken keresztül is, akikkel kapcsolatba hozott benneteket: vendégszerető családok, orvosok, akik segítettek nektek, és sok más jószívű ember. A háború szembesített benneteket a cinizmussal és az emberi brutalitással, de nagy emberséggel megáldott emberekkel is találkoztatok. Az ember legrosszabbja és legjobbja! Mindenki számára fontos, hogy ne a legrosszabbat nézze, hanem a jót értékelje, azt a sok jót, amire minden ember képes, és ebből kell kiindulni.
Nektek is köszönöm, Pietro és Erika, hogy elmeséltétek történeteteket, és a nagylelkűséget, amellyel befogadtátok Irynát és Sofiát a már így is népes családotokba. Elárultátok nekünk, hogy ezt Isten iránti hálából és a hit szellemében, mintegy az Úr hívására adott válaszként tettétek. Erika azt mondta, hogy a befogás „égi áldás” volt.
Valóban, a befogadás a családok, és különösen a nagycsaládok „karizmája”!
Az ember azt gondolná, hogy egy olyan házban, ahol már sokan élnek, nehezebb lenne másokat befogadni, de a valóságban ez nem így van, mert a sokgyermekes családok felkészültek arra, hogy helyet csináljanak másoknak. Mindig találnak helyet másoknak.
És ez végeredményben a család saját dinamikája. A családban a befogadás dinamikája érvényesül, mert először is a házastársak azok, akik befogadják egymást, ahogyan esküvőjük napján azt mondták egymásnak, hogy „befogadlak téged”. Aztán azáltal, hogy gyermekeknek adtak életet, új teremtmények életét fogadták be. És míg az anonim környezetben a gyengébbet gyakran elutasítják, addig a családokban természetes, hogy befogadják: egy fogyatékkal élő gyermeket, egy gondozásra szoruló időst, egy nehéz helyzetben lévő rokont, akinek nincs senkije… Ez reményt ad. A családok a befogadás helyei, és jaj, ha hiányoznának! Jaj!
Egy társadalom rideggé és élhetetlenné válna befogadó családok nélkül. Ezek a befogadó és nagylelkű családok valamiképpen a társadalom melegét jelentik.
5. „Egy újabb lépés” a testvériség felé. Köszönöm, Zakia, hogy elmesélted nekünk történetedet. Jó és vigasztaló látni, hogy amit Luca és te együtt építettetek, az életben marad. Történetetek nagyon magas eszményeken való osztozáson született és alapult, amit a következőképpen fogalmaztatok meg: „Családunkat az őszinte szeretetre alapoztuk, tisztelettel, szolidaritásra és a kultúráink közötti párbeszédre.” És semmi sem veszett el ebből, Luca tragikus halála után sem. Nemcsak Luca példája és lelki öröksége marad életben és szól sokak lelkiismeretéhez, hanem a Zakia által alapított szervezet is bizonyos értelemben továbbviszi küldetését. Sőt azt mondhatjuk, hogy Luca diplomáciai küldetése mostanra az egész család „békemissziójává” vált. Történetetekben jól látható, ahogyan az emberi és a vallási dolgok összefonódhatnak, és szép gyümölcsöket teremhetnek. Zakia és Luca személyében az emberi szeretet szépségét, az élet iránti szenvedélyt, az önzetlenséget, valamint a saját hitükhöz és vallási hagyományaikhoz mint inspiráló és belső erőt adó forráshoz való hűséget látjuk.
Családotokban kifejezésre jut a testvériség eszménye. Amellett, hogy férj és feleség vagytok, testvérként éltetek az emberségben, testvérként a különböző vallási tapasztalatokban, testvérként a szociális elkötelezettségben. Ez is olyan lecke, amely a családban tanulható meg. Együtt élni olyanokkal, akik különböznek tőlem…, a családban tanuljuk meg, hogy testvérek és nővérek vagyunk. Az ember megtanulja legyőzni a megosztottságot, az előítéleteket, a bezárkózást, és közösen építeni valami nagyszerűt és szépet, abból kiindulva, ami közös bennünk. A testvériség megélt példái, mint Luca és Zakia példája, reményt adnak nekünk, és bizakodóbbá tesznek bennünket ebben a megosztottság és ellenségeskedés által szétszakított világban. Köszönjük a testvériségnek ezt a példáját! És nem szeretném befejezni ezt a megemlékezést Lucáról és rólad anélkül, hogy ne említeném meg édesanyádat. Édesanyádat, aki itt van és mindig elkísért téged utadon: ez az a nagy jó, amelyet az anyósok tesznek egy családban, a kiváló anyósok, a kiváló anyák! Köszönöm neki, hogy eljött ma veled!
Kedves barátaim, minden családnak küldetése van a világban, tanúságot kell tennie.
Különösen mi, megkereszteltek kaptunk arra meghívást, hogy üzenet legyünk, „amelyet a Szentlélek Jézus Krisztus gazdagságából merít és ajándékoz az ő népének” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 21). Ezért azt javaslom, tegyétek fel magatoknak ezt a kérdést: mi az az üzenet, amelyet az Úr a mi életünkkel akar elmondani azoknak az embereknek, akikkel találkozunk? Milyen „újabb lépést” kér ma a családunktól?
Hallgassuk, mit mond az Úr! Engedjétek, hogy ő átalakítson benneteket, hogy ti is átalakíthassátok a világot, és „otthonná” tegyétek azok számára, akik rászorulnak arra, hogy befogadják őket, akik rászorulnak arra, hogy találkozzanak Krisztussal, és megérezzék, hogy szeretik őket.
Az égre szegezett szemmel kell élnünk: ahogyan Maria és Luigi Beltrame Quattrocchi mondták gyermekeiknek, az élet fáradalmait és örömeit „mindig felfelé tekintve” kell fogadnunk.
Köszönöm nektek, hogy eljöttetek! Köszönöm nektek fáradozásaitokat, melyekkel igyekeztek családotok boldogulását biztosítani! Hajrá, bátran és örömmel! És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem!
Forrás: Magyar Kurír (Fordította: Tőzsér Endre SP)
