Az itáliai reneszánsz egyik legkiemelkedőbb alakját a legtöbb ember számára nem szükséges bemutatni. Az 1452-ben született polihisztor egy személyben volt festő, szobrász, matematikus, feltaláló, mérnök, zeneszerző és író. Széles körű tevékenységének és hagyatékának egyik legismertebb, de egyben legrejtélyesebbnek is tekinthető darabját szeretnénk bemutatni: Az utolsó vacsora című festményét.
Az utolsó vacsora címen ismert alkotás egy falfestmény, amely a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor ebédlőjét díszíti. Ezen alkotás rengeteg értelmezési lehetőséggel rendelkezik. Némely elemzés többszörös háromszögű kompozíciót állapít meg a festményen, míg máshol a Szentháromságot vélik felfedezni az alkotáson. Az apostolok ábrázolásmódja sok vitás kérdést indított el, nemcsak a művészettörténészek, de az összeesküvés-elméletek hívői között is. A művész ugyanis nemcsak a tizenkettő lelkiállapotát, de egymáshoz való viszonyát is igyekszik bemutatni. Megjelenik itt hűség és árulás, erény és bűn.
A perspektivikus szerkesztés segítségével a művész egy illuzórikus teret hoz létre, vizuálisan folytatja a valós teret, ezzel azt a hatást keltve, hogy az utolsó vacsora színhelye a kolostor ebédlőjének a része. Ezzel egyidejűleg viszont az ábrázolt eseményt magasabbra helyezi a valós térhez képest. Egyszerre összekapcsolja, de szét is választja a szentet és a profánt.
A mű azt a feszült pillanatot rögzíti, amikor Jézus, miután átadta a testét és vérét az apostoloknak, kijelenti, hogy egyikük elárulja őt. Így a kompozíció középpontja Jézus személye. Bár kapcsolatban van a többi alakkal, mégis elszigetelt, magatartásából nyugalom árad. Tisztában van ugyan az árulás és az azt követő szenvedés tényével, ő önként és szabadon vállalta ezt az utat. De mielőtt a keresztáldozat bekövetkezett volna, önmagát adta eledelül a tanítványai számára mint erőforrást és menedéket.
Portik Noémi, M. Klarissza nővér
Az írás megjelent a Vasárnap 2022/25-ös számában.
